A következő x – Pető Péter: Miért lett ilyen fontos a vitáról szóló vita az EP-választás előtt?

Tehát, ha azt a kérdést teszem fel magamnak, miért lett ilyen fontos a vitáról szóló vita a politikusok számára az EP-választás előtt, akkor az a válaszom: nem tudom.

Alapvetően azért, mert nem látom a motivációjukat. A politikai logika szerint azért tesznek központi üggyé egy témát a politikusok, mert hasznot remélnek tőle. Azaz azt feltételezik, hogy több szavazójuk lesz, ha az általuk választott kérdés uralja a nyilvánosságot, esetleg aktívabbá válnak a saját voksolóik. Ugyancsak stratégiai cél lehet az, hogy egy adott téma napirenden tartásával csökkentsék az ellenfeleik szavazóinak számát, esetleg otthon tartsák, elbizonytalanítsák őket egy voksolás előtt.

Ezen a logikán vált központi üggyé az EP-választás előtti disputa?

Részint igen, részint nem. Annyiban igen, hogy a vitát amolyan legutolsó esélynek látó ellenzéki pártok erőltették az erről szóló beszélgetést, minthogy radikálisan fogytak a választóik, így nyilván egy ilyen nyílt vitát sansznak látnak, hogy valahogyan megállítsák Magyar Péter éppen rajtuk pihenő úthengerét. Annyiban azonban nem, hogy Magyar mintha improvizált volna, amikor bedobta, legelőbb is a közmédiában, a Fidesz jelenlétében hajlandó a vitára.

Milyen pozícióban érte Magyart a vitameghívások sora?

A Tisza Párt alelnöke sorra kapta a vitafelkéréseket, legelőször kiemelt médiapartnerünktől, a Partizántól, miközben se távolról, se közelről nem látszott, milyen hasznot hajthat neki egy Fidesz nélkül rendezett vita. Az ellenzéki szavazók egy jelentős részét a mérések szerint maga mögött tudja, olyan magasságban lehet, amelyben – egyedül – nem járt még párt az Orbán-rendszer újkori történetében. Ha ebben a helyzetben az ellenzéki riválisokkal bemegy a vitára, ott aligha tud még több szavazót maga mellé gyűjteni annál, amennyi természetesen navigál felé azért, mert az erő ígéretét és a reményt mutatja, továbbá amennyit mindennapi kampányával elérhet. Arról nem szólva, hogy olyan térbe kerül, ahol nincs Fidesz, amelyet ellenfélnek jelölt ki, viszont ott van számos politikus, aki az ő szavazóihoz igyekeznek beszélni. Ráadásul a pódiumon egy szinten vannak, miközben ő azt hirdeti: pártja a lehetséges kihívója a kormánypártnak.

Ebből a stratégiai helyzetből okos megoldásnak tűnt, hogy kitűz egy valójában nem elérhető célt, amely cserébe az ő történetét írja tovább. Bemondta tehát, hogy Fidesz-részvétellel és az állami médiában hajlandó vitázni. Menedzselte az időt is, hiszen tíz napot adott az MTVA-nak, mielőtt tüntetést szervez a székházhoz a vita elmaradása esetén. Az idő azért fontos, mert minden nap neki dolgozik, amíg ilyen mértékben uralja a figyelmet, miközben egyedül van a színpadon, így ő is alighanem már számol vissza a választásig: ezt a dinamikát kell tartania, hogy minden elérhető választó nála kössön ki. A személyes várakozásom az volt, hogy letelik az idő, mire újra mobilizálni tud: brutális tömeg gyülekezhet az épület körül, és ő elmondhatja, a gyáva Fidesz nem mer kiállni vitára, a „Tóniéknak” becézett propaganda pedig asszisztál az állampárt műsorához. Mindeközben az ő ellenzéki ellenzéke még csak a képen sincs rajta, kiradírozza a témáról.

Olyannyira valószerűtlennek tűnt számomra egy közmédiás vita, hogy egy hete a Háromharmadban még a puhított verzióban is azt mondtam, előbb vonul vissza a közélettől Gyurcsány Ferenc, semmint, hogy érveket ütköztetnek politikusok az állami média stúdiójában.

Miért gondoltam ezt?

Részint azért, mert a Fidesz megkínozta a képzeletemet, azaz nem tudtam elgondolni, hogy nem a ciklusok óta megszokott mintát érvényesítik, amely szerint nem állnak le vitázni a választások előtt a nyilvánosságban.

De ha még el is tudtam volna képzelni, hogy lehet vita, akkor is a nemre tettem volna tétet. Méghozzá azért, mert kockázat. Azt ugyanis el tudom képzelni, hogy a lassan a Fidesztől látótávolságra mért Magyar Péter nem úgy viselkedik a stúdióban, ahogyan elképzelik. Azaz nem tartja be az MVTA által szabott szabályokat, pláne nem mondja fel a Fidesz-retorikát tökéletesen kiegészítő paneleket arról, hogy Brüsszel igenis vegye a NER-től a pénzt, az Európai Egyesült Államok elérése a célunk, és így tovább. Van egy kiszámíthatatlan változó.

Például mi van, ha ugyanúgy megszervezi a tüntetését, és tízezren veszik körbe az épületet a vita napján? Noha a Fidesz oldaláról az egész vitakezdeményezés oka alighanem az volt, hogy szerették volna elvenni Magyartól a tempó diktálását, továbbá elkerülni még egy nagy tüntetést. Leginkább nyilván meglepni kívánták a szereplőket, hiszen épp kevesen lehettek köztük olyanok, akik valóban hittek a vita megrendezésében.

Egyáltalán: lesz vita?

Mindazzal együtt, hogy kinyílt a vita megrendezésének a lehetősége, azért nagy tétet még mindig nem tennék arra, hogy meg is rendezik.

Az egyáltalán nem véletlen, hogy számos reménybeli résztvevő a formátummal kezdett el foglalkozni – kivéve azok, akik teljes kétségbeesésükben már bárminek örülnének, ami lehetőséget ad arra, hogy egyszerre beszéljenek ugyanannyi emberhez, mint Magyar. A szabályokkal nyilván ki lehet nyírni az esemény vitajellegét. Például mind a tizenegy listavezető kap öt percet bemutatkozásra, aztán egy-egy perc reakció, s hopp, máris letelt a műsoridő. Esetleg nem szabad válaszolni bizonyos esetekben, és így tovább. Ám ezen kívül is említhetnénk bármilyen verziót, ami lehetetlenné teszi az érdemi véleménycserét.

Az biztos, hogy elméletileg a sokszor nagy kockázatként emlegetett Deutsch Tamás az, akiben minimális rizikót sem látok. Évtizedes tapasztalatokkal felvértezett, vitákban is edződött politikus, aki ilyen tömegben, megfelelő formátumban tökéletesen mondaná fel a Fidesz paneljeit. Márpedig nekik egyéb céljuk nem lenne, mert csakis saját törzsszavazóikhoz beszélnének, ahogyan a kampányban eddig is tették. Nekik ugyanis jó eséllyel elég ebben a politikai őrületben, ha a biztosan rájuk voksolókat szinte tökéletesen mobilizálják.

Ám – ismétlem – a rengeteg feltétel mellett simán lehet, hogy végül egyáltalán nem lesz vita.

Elvégre a feltételek miatt nem kizárt, hogy végül lesznek, akik kiszállnak. Magyarnak például aligha kerülne sokba ez, hiszen jelenleg ő képes a szavazóinak a leginkább elmagyarázni bármilyen lépését, olyan magas jelenleg benne a hit, hogy nehezen látható, hogy bármilyen vita körüli esemény érdemben rombolhatna rajta.

Kicsit azt is gondolom, a vita megvalósulása mind neki, mind a többi ellenzéki pártnak nagyobb kihívás lenne. Például az ellenzéki választókat érintő rossz várakozásmenedzsment miatt. Annyira sokat, olyan nagy téttel beszéltek a vitáról, mintha az változtathatna bármin. Noha leginkább az lenne látható, hogy Deutsch felmondja a mondókáját, a saját szavazói elégedettek lesznek, miközben az ellenzékiek közben egymást is szurkálnák. Meg egyáltalán: mi történne másnap a Fidesszel? Bármi történne? Egyáltalán bárkivel történhetne bármi érdemi, ha a finisben rendezik az eseményt?

Miközben az ellenzéki pártok stratégiai kihívása ezerszer nagyobb. Arra kondicionálták a közönséget, hogy a Fidesz gyáva, nem mer kiállni, mert akkor… Most bemennek a stúdióba, és sokan várják majd, hogy kettétörik a rendszer gerince – csakhogy az ellenzéki szavazók jórészt Magyarnál vannak, tehát a többi pártvezetőnek leginkább onnan kellene valahogyan szavazót hazacsábítani.

Így viszont a rendszerellenes választók újra óriási kavalkádot látnának, amiből az eddigiek alapján általában a Fidesz és a tavasszal az ellenzéki oldalon Magyar profitál.

Nyilván megoldható lenne, hogy egyszerre több célt elérve szerepeljenek, ám ez közel sem rutinmunka, nagyon nehéz politikai-stratégiai dilemmák kísérnék a kihívást a használt politikai nyelvtől a viselkedésen át az egyes pártok első számú célpontjának kiválasztásáig.

Na de akkor mégis fontos a vita?

Szerintem valójában nem. Azért került rá ilyen nagy fókusz, mert a pártok így menedzselték a várakozásokat, azaz tétet tettek a vita mellé. Kis csodavárás is kísérné a nézők oldaláról a nagy találkozást. Ám – ha abból indulunk ki, amit most tudunk – a csoda elmaradna.

A Fidesz úgy nyert négyszer kétharmaddal, hogy nem vitatkozott. Ebből szükségszerűen következik, hogy Magyarországon az alkotmányozó többség megszerzésének nem feltétele, hogy a politikus összemérje magát vitahelyzetben a riválisaival. Meglehet, az én eszméimből az következne, bizonyos idealista demokratikus elgondolásból is így lenne, ám itt a valóság is. Azt egyébként simán gondolom, hogy az ellenzék számára elérhető választói rétegek némelyikében van ilyen elvárás, ám abban nem vagyok biztos, hogy mindenek fölötti. Azaz, hogy sokan lennének, akik azért nem szavaznak valakire, mert nem vitázik, miközben elhiszik róla, hogy képes leváltani a Fideszt. Egyébiránt az itt nem tárgyalt Karácsony-Vitézy-vitánál a főpolgármester alighanem ugyanezeket a szempontokat mérlegeli: minthogy meg akar felelni a vitáról szóló feltételezett elvárásnak, és a demokratikus kultúrájából is következik a vita, ezért a Partizánba elmegy, ám a rizikót minimálisra csökkenti azzal, hogy többet nem vállal, Egyrészt nem tud hibázni, másrészt elkerüli, hogy Vitézy Dáviddal azonos emeleten jelenjen meg, hiszen úgy kell tennie, mintha szintekkel fölötte lenne.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy azért szép a politika, mert ilyen szépen hosszan lehet gondolkodni egy, meglehet, teljesen tét nélküli helyzetről, ami semmilyen változást nem hoz a választói preferenciákban, legföljebb megerősíti azokat, hiszen végül azt látja majd győztesnek a többség, akit éppen támogat. Arról nem szólva, hogy az is lehet, éppen e szöveg megírásának a pillanatáig érvényes még a kiindulóhelyzet is, elvégre lehet, hogy vita sem lesz. Csak egy szép hosszú vekengés a vitáról.

Ez annyiban jó hír, hogy a magyar politika 2024 tavaszára elhozta végre azt, amit tán évtizede nem láttunk: a kiszámíthatatlanságot. Most tényleg úgy látszik, bármi megtörténhet.

Ami egyúttal azt is jelenti: minden maradhat pontosan úgy is, ahogyan van.