A rendelés közepén érkezik a hívás egy betegemtől, hogy mihamarább beszéljünk, magánügyben kérne tanácsot.
Lyuk természetesen nincs a naptárban, és mint ilyen esetekben, az azonnali tűzoltás tűnik észszerűnek. Az aznapi rendelés utánra invitálom hát.
Ezer éve ismerem az egész családot, nagyszülőktől gyerekekig – most az előbbiek egyikével akadt baj.
Mesél: „Anyu évek óta egyedül él, egyik délután elesett. Aznap már beszéltünk vele, ráadásul este dolgunk akadt, nem hívtam még egyszer. Nem volt a keze ügyében mobil, hiába kérjük, hogy még a lakásban is mindenhová vigye magával, így reggelig feküdt a fürdőszobában combnyaktöréssel. Másnap találtunk rá, bekerült a traumatológiára, megoperálták, tőle jövök. Kérlek, beszélj az orvosával, mert nekünk nem sikerült.”
Idős korban gyakori ez a baleset, és az sem egyedi, hogy a hozzátartozók, de még a betegek sem kapnak megfelelő felvilágosítást. Miként máskor, most is segítek, amiben tudok. (Vallom, hiszem, élem, hogy orvosként oly módon kell közölnünk a teendőket, hogy azt a beteg és a hozzátartozó is megértse – ez különösen érvényes a gyermekgyógyászatban és az idősgondozásban.)
Másnap, mintha az égiek tréfálkoznának velem, felkérnek egy forgatásra, nevezetesen, hogy osszam meg gondolataimat az úgynevezett gondosóráról. (Ez maga a szinkronicitás – vagyis, amikor épp agyalsz valamin, és a világegyetem alád rendezi ugyanazt a témát.)
Magáról az eszközről hallottam ezt-azt, ráadásul párszor nekem is jól jött volna a gyors segítség, szóval igent mondok a felkérésre; és persze gondosan utánanézek a kezdeményezésnek, amit ez úton is ajánlok az érdekeltek figyelmébe.
Tehát: a Gondosóra program egy 65 életév felett ingyenesen igénybe vehető jelzőkészülékes szolgáltatás, célja, hogy a felhasználók egyetlen gombnyomással jelezni tudják problémájukat.
A riasztás egy éjjel-nappal üzemelő diszpécserszolgálathoz fut be, ahol szakemberek nyújtanak segítséget, szükség esetén értesítik a megadott kontaktszemélyt, aki lehet családtag, szomszéd, barát, szociális gondozó, bárki.
Ráadásul a szolgálat nem kizárólag vészhelyzet esetén érhető el, hanem hétköznapi problémákban is támogat.
Úgy mondják: jóléti szolgáltatás. Ez valóban az, hiszen jól lenni, biztonságban lenni és abban tudni a szeretteinket egyike a legfontosabb dolgainknak.
Néhány éve előbb térd-, majd csípőprotézist kaptam, komoly műtétek, hosszadalmas, küzdelmes felgyógyulás.
Sebaj, gondoltam, sportoló voltam, tornázom majd, erősítek, úszom, s hamarosan visszaerősödöm – hiába telt el egy emberöltő az élsportolói létem óta, ez a hozzáállás nem változik. Sajnos abból a szempontból sem, hogy megszoktam: a testem szolgál engem, s nem fordítva.
A minap szükségem támadt valamire a gardróbszekrény felső polcáról, és csak nem fogom szegény fiamat ilyen marhaság miatt ugráltatni, elővettem hát a létrát, sikeresen felmásztam rá, megtaláltam, amit akartam. Igen ám, de lefelé félelmetesnek tűnt az út, úgy ítéltem, segítségre szorulok, s még szerencse, hogy épp a zsebemben volt a mobilom.
Na, egy állandóan a csuklómon feszülő gondosóra ott is jól jött volna.
Rengetegen élnek egyedül, s bizony adódhatnak helyzetek, amikor technikailag és érzelmileg is sokat jelent, hogy még akkor sem vagy egyedül, ha egymagad élsz a lakásban.
Régóta tudom: az ellátás szempontjából az élet eleje és a vége hasonlít egymásra. Ahogy a csecsemő segítségre szorul, eljön az az életkor is, amikor ismét kiszolgáltatottá válunk – ilyenkor jó, ha lehet kihez, kikhez fordulni, és van mivel segítséget kérni.
(Egy zárójeles megjegyzés: mint megtudtam, csalók is felfedezték a gondosórában rejlő lehetőséget, ellenük úgy védekezhetünk, hogy nem dőlünk be az olyan telefonoknak, hogy a gondosóra rendszer megbízásából személyesen szeretnék ellenőrizni az eszközt. Magyarul: még a „gondosórázni” érkező idegent se eresszük be az otthonunkba.)
Egyébként maga a szerkezet elég csinos darab, én is kaptam egyet, igaz, a beélesítést még nem végeztem el, de hamarosan ez is megtörténik.
