Drága fűszerrel vette le lábáról leendő férjét Gyarmati Andrea

Egy illat, egy íz, egy gesztus emléket varázsol elő a mélyből, és a múltunk képes megédesíteni akár a jelenünket is.

Húsvét előtt elgondolkodtam, mit sütnék szívesen, és ahogy morfondíroztam, előkerültek ízek, illatok, emlékek, melyek annak idején megérintették a szívemet, és most is jó érzéseket keltenek bennem; márpedig a jó érzésekre mindig van igény, pláne ebben az örömtelenné torzuló világban.

Kitaláltam: legyen, mondjuk, vaníliás kifli.

Elkészíteni nem nagy kaland, viszont finom és mindig sikert arat.

Liszt, cukor, őrölt mogyoróbél, vaj, vanília, összegyúrom, hűvös helyen pihentetem, aztán kis kifliket készítek, vajazott lapon kisütöm, a végén vaníliás cukorral hintem. Fenséges.

Ahányszor megcsap a vanília illata, gyerekkori emlékek jutnak eszembe, finom fagylaltok, csodás madártejek, melyeket a nagymamám hozott, amikor betegeskedtem. Aztán jóval később, felnőtt nőként a leendő férjemet pont a nagyi receptje alapján készült fodros habfelhőkkel és az alatta lévő halványsárga, vaníliaillatú tejjel sikerült levennem a lábáról.

A vaníliaillat a természet csodája, oly tökéletes, hogy a vegyipar által előállított egyetlen szer sem pótolhatja – tán ez az oka annak, hogy a vanília az ízlés változásai közepette sem ment ki a divatból.

Vaníliázzunk kicsit!

Egyesek szerint Marco Polo az első európai, aki találkozott a vaníliával, mégpedig az ázsiai útja során. Mások szerint a vaníliát kontinensünkre legelőször francia hajósok hozták Madagaszkárról vagy tán Gabonból.

Madagaszkáron és Gabonban, lévén nem volt igazán úszósportjuk, nem jártam, ami a vanília szempontjából tán nem is baj, ugyanis egy harmadik forrás, a Larousse enciklopédia az állítja, hogy a vanília őshazája Közép-Amerika – na, ott viszont megfordultam.

A krónika szerint Moctezuma azték uralkodó semmi más italt nem volt hajlandó magához venni, csakis egy vaníliával és egyéb fűszerekkel ízesített csokoládés folyadékot, mely sűrű volt, mint a méz.

Amikor 1967-ben előolimpiát rendeztek Mexikóban, egy családi vacsorán én is megkóstolhattam ezt a csodaitalt, s hozzá meghallgathattam a fenti szép mesét.

Moctezumával amúgy inkább fenyegettek minket, azt mondták: aki Mexikóban csapvizet iszik, azt utoléri Moctezuma átka, értsd, nem versenyzéssel a medencében, hanem a vécén kuporogva tölti majd ideje zömét.

De térjünk vissza a vaníliához.

Míg a csokoládé hamar divatos és drága csemege lett Európában, a vanília sikere váratott magára ideát, aminek oka alighanem az, hogy ez a fűszer nem árulja el könnyen a titkait.

Ugyanis abban az állapotában, ahogy megterem, nincs illata, ám aki rájön, hogyan csalogatható ki a rejtőző aroma (hőkezelés, szárítás, majd nyolc hónapon át tartó dobozokban érlelés), az sose feledi ezt a kúszónövényt, pontosabban a termését, amit mi vaníliaként ismerünk.

A termés egy tíz–húsz centi hosszú, néhány milliméter széles tok, benne magokkal, nem mellesleg a sáfrány után ez a második legdrágább fűszernövény.

Ma Mexikóban és számos trópusi országban termesztik, a világ legnagyobb vaníliatermelője Madagaszkár – tán az én húsvéti vaníliás kiflimbe is onnan került bele.

Az idei vaníliás kifli, miként a korábbiak, remekül sikerült, elég hamar mind egy szálig elfogyott. Ezért aztán, mivel hétfőn szépen sütött a nap, megajándékoztam magam egy adag vaníliafagylalttal is.