Öt esztendeje halt meg Baló György. Hiánya fájó üresség – és nem csupán a magyar médiában.
Klisé, hogy egy bizonyos kor fölött az ember hajlamos azt gondolni, régen minden jobb volt. Itt azonban nem erről van szó. Baló nem azért hiányzik, mert a világ rosszabb irányba változott és a múlt időkben könnyebb volt biztonsággal navigálni az információ tengerében — hanem mindezek ellenére.
Baló televíziós és rádiós újságíró volt a hagyományos média világában. Rendíthetetlen meggyőződéssel hitt a közismerettel felvértezett választópolgárban: a democrácia akkor és csak akkor működik, ha a (választó)polgárok képesek tájékozódni a közpolitikában, és ismerik azokat az embereket, akik a polgárokat képviselni hivatottak a politikai életben.
Hiánya lehetne személyes gyász; nincs már olyan politika Magyarországon, mely közismeretet igényelne. A választópolgár a propaganda és a végletekig eltörzsiesedett politikai küzdelem alanya és eszköze, nincs az a televíziós személyiség, aki ezen változtatni tudna. Ráadásul a politika- és a médiatechnológia kultúrája és kontextusa is megváltozott: az egyirányú és irányt kijelölő médiumok (televízió, rádió) helyét átvette, vagy politikai jelentőségét erősen csökkentette a közösségi média és annak „szűrőbuborékai”. A demokratikus nyilvánosság drámaian beszűkült, és a politikai napirendet a fegyverré tett propaganda-nyilvánosság határozza meg. A szélesebb közvilág is megváltozott: a választó politikai tapasztalatát nem a jövőbe vetett bizalom, hanem a jelent és a jövőt meghatározó válságok, háborúk és katasztrófák és az ezektől való aggodalom formálják. Eközben maga a hír is közhazugság-terjesztő vagy közmegtévesztő fegyverré vált; technológiai eszközök által előállított vagy kiválasztott divateszközzé silányult.
A hagyományos médiumok elvesztették napirendmeghatározó szerepüket: a világban nem az „van”, amit a hírek mutatnak. A napirendet az határozza meg, akinek több követője van, mert nagyobb elérést biztosít az általa megteremtett valóságnak. A követőket a platformok birtokolják, de az influenszerek mozgatják. Bárki lehet influenszer, akinek van elég követője, és akinek van elég követője, influenszer, akár akarja, akár nem. Az átalakult információ és közpolitika világában a megszemélyesített hitelesség ereje drámaian megnövekedett. Taylor Swift nemcsak azt határozza meg követői számára, mi a jó dal, ki a cool pasi, melyik az érdekes ruha, hanem azt is, hogy lehet-e repkedni magángéppel ide-oda (Swift szerint: igen), és azt is, ki a jó amerikai elnök (Swift szerint: legutóbb Biden, reménykednek a demokraták).
A hírek önmagában nem hordoznak információt, hiszen azt mindenki saját törzsi logikája, félelmei és biztonságvágya, erkölcsi meggyőződése alapján illeszti bele saját világképébe.
Az információ célja nem a vélemény megváltoztatása vagy új ismeret szerzése, hanem a meggyőződés megerősítése. Az influenszerek nagyobbrészt ebben a világban mozognak jól. Ám van, amikor a megszemélyesített hitelesség transzformatív erejű: képes feltenni azt a kérdést, ami a polgárban motoszkált, de nem merte, tudta vagy akarta kimondani. Képes hitelességet kölcsönözni a megszólalónak azáltal, hogy a néző/hallgató tudja, itt nem lehet elhallgatni, hazudni. Képes szótlanná merevíteni a beszélőt vagy kimondatni azt, amit a politikus nem akart elmesélni. Félszavakkal, csenddel, vissza- és újrakérdezéssel. Jelenléttel, testbeszéddel.
Kérdései megteremtették a világ kereteit, amelyben a kérdezett mozoghatott. Kaloda volt, a való, létező (köz)világ, a hétköznapi valóság ketrece, nem pedig a (politikusi) fantázia, ideológia, törzsi álom édenkertje. A legkomolyabb gyerek volt: „Miért?”, kérdezte akkor, mikor már mindenki befejezte. Mindennek különösen határhelyzetekben van jelentősége: akkor, amikor a néző/hallgató elbizonytalanodik a törzsi elköteleződésben, buboréktudatban, beszűkült életvilágban. Amikor megnyugtató féligazságok helyett a hamis stabilitást kibillentő érzésekre, diszkomfortra vágyik, hogy újraalakítsa saját világát. Amikor neki vannak kérdései, de azokat nem meri föltenni – magának sem. Baló helyettük és értük kérdezett.
A valahavolt tévés David Letterman a Netflixen beszélget, a volt politikus Arnold Schwarzenegger minisorozatban ad társadalomrajzot gyerekkora Ausztriájáról és felnőttkora Amerikájáról. A médium mindegy: Baló írhatna blogot, csinalhatna YouTube-csatornát, küldhetne napi hírlevelet. Vezethetne műsort a még megmaradt szabad(abb) hagyományos hírforrások bármelyikében. De nem ír, nem vezet. A kiváncsi, nyitott polgár magára maradt, mert nem maradt képviselője, kérdezője, szúrós nézésű barátja. Majd jönnek mások, másképp. Baló elment. Emléke azt kívánja, a szúrós tekintetet a polgár őrizze.
Emlékezzünk, és őrizzük a szabadság apró köreit, amelyeket ő teremtett a kamerák vagy mikrofonok előtt: polgárok nézték/hallgatták, és általa (is) bízhattak saját jövőjükben. Emlékét ma öt újság idézi föl; ezeken a lapokon őriznek még valamit a valahavolt szép hagyományból, amit nyilvánosságnak, a közpolitika hétköznapi valóságának neveztek.
A szerző a bécsi Institute for Advanced Studies vezető kutatója.
