A vérplazmabiznisz kiskapuja: ki menti meg önmagától azt, aki 15 ezer forintokért eladja az egészségét?

Rögzítsük rögtön az elején:

• vérplazmát adni derék és bátorítandó cselekedet,
• helyes, hogy a donorok pénzt kapnak a vérplazmájukért,
• természetes, hogy a plazmagyűjtő cégek és a plazmából gyógyszert készítő vállalatok nyereségre tesznek szert.

Viszont adódik két fontos kérdés:

• az állam vajon megfelelően védi a gyakran mélyszegénységből érkező, a könnyen kijátszható szabályok megkerülésével saját egészségüket kizsákmányoló donorok érdekét?
• Vajon igazságosan oszlik meg a profit a vérplazmaüzlet három szereplője, a plazmaadók, a plazmagyűjtők és a gyógyszergyárak között?

Riportunk ezekre keresi a választ.

*

Észak-borsodi faluszélen járunk, Marcsinál.

Marcsi huszonkilenc éves, nyolc gyereke van, három vele és az urával él, öt nevelőszülőnél, utóbbiakat arra hivatkozva vette el a gyámügy, hogy kicsi az a húsznégyzetméteres, egyetlen szobából álló házrész, ahol lakik a család.

Meleget vaskályha ad, a sarokban plasztikkád, ruha ázik benne. Tisztes nyomor: rend van, tisztaság, békesség és szeretet. Család van.

Reggel nyolc, a nagyfiú iskolában, a kislány ébredezik, a legkisebb, öthónapos csecsemő az apa karján issza a tápszert; Marcsi munkába készül, cigarettát sodor, az elsőre rágyújt, amíg elszívja, teker másik tízet, közben a baba is végez a cumisüveggel.

Marcsi Miskolcra jár be, éttermi konyhán mindenes, a napidíj 12 ezer forint, heti négy műszak, műszakonként tizenkét óra, délelőtt kilenckor indul, éjfél, mire hazaér, „az utcán olyankor már sok a kutya meg a drogos, de nincs para”, a férje, Marci, vállas fickó, a megállóban várja.

Marcit építési vállalkozók viszik alkalmi munkákra: begurul a faluba egy furgon, kiszáll a főnök, szól az első járókelőnek, hogy hány embert akar hány napra, kivárja, amíg szétfut a hír, aztán válogat a felhozatalban. Marcit legutóbb ősz végén vitték, debreceni autógyárban ásott árkot csővezetéknek; napi 16 ezer forintban állapodtak meg, amiből reggelente fejenként két-kétezret kapott a brigád cigire, kiflire, parizerre, kakaóra, ásványvízre, kinek mi fontos; a többit a meló végére ígérte a góré, csakhogy a fájrontra nem jelent meg, telefonja kikapcsolva, oldaloghatott haza megszégyenülten, üres zsebbel a csapat, még jó, hogy a buszjegyre valót összekaparták.

Azóta Marci alig mozdul ki otthonról, gardírozza a gyerekeket, viszi a háztartást, amikor az asszony műszakban van; a legfőbb kárvallott a legkisebb, akinek tápszer jut anyatej helyett, „el kellett apasztani, anya nem állhat meg fejni egy mosogatás és egy zöldségpucolás között”.

Marcsinak a konyhán úgy havi kétszázezer forint jön össze, a családi pótlék a gyessel plusz százezer. Ebből a háromszázezerből szorítanak ki renoválásra: tavaly nyáron kipofozták a szobájukat, lett hőszigetelés, álmennyezet, tapéta. A tél viszont a túlélésről szól, a pénz fele fára megy el, „abból nem engedünk, hogy melegben legyenek a gyerekek, pakolom a kályhát, és inkább kint teregetek, ne hűtse a lakást a vizes ruha, ha megfagy, hát megfagy, másnap úgyis fölenged”.

A következő beruházás egy használt ágy lesz; most kettő van: az egyiken anya alszik két gyerekkel, a másikon apa eggyel. Aztán kéne mosógép, használt, centrifuga, abból is megteszi a használt. Ezt követően pedig folytatódhat a felújítás, ugyanis a szomszéd szobából elköltözött Marci bátyja a feleségével és a három gyerekével, felszabadult a hely.

Azt mondja Marcsi: „A gyámügy látja, hogy iparkodunk, ígérte, ha lesz még egy helyiség, hazaad még két gyereket.

Jó soruk van a nevelőszülőknél, de belebolondulok, hogy havonta egyszer két óra a láthatás, és az a kettő, aki már csecsemőkorában elkerült tőlünk, nem úgy húzódik hozzám, ahogy a többi, és már nem is fog, pedig nem eldobtam, hanem elvették tőlem őket.

Marcsi tálentumos nő, ha jobb helyre születik, most tán övé az az étterem, ahol így kiskuktáskodásnál följebb sose jut.

Anyja nevelte, apját sose látta, „egyszer nézett meg, kilenchónapos voltam, onnantól viszlát, úgy tudom, él, de inkább ne kerüljön a szemem elé”. Marcsi nem tanult rosszul, gyermekgondozó iskolába vágyott, de anyja nem eresztette, féltette a várostól, maradt hát a faluban, nyolcadik után közmunkás lett, árkot pucolt, takarított, és mire felnézett, tizenévesen állapotos lett. Tíz év alatt szülte nyolc gyerekét. És el is telt az élet fele. Legalább a fele.

A terhességeket konyhákon dolgozta végig, szülések után ment vissza, ahogy csak tudott, a legkisebb puját másfél hónaposan hagyta a férjére. Kellett a pénz.

Szerencsésnek érezte magát, amikor jól fizető, kevés időt igénylő mellékállásra lelt: vérplazmadonor lett.

Egy átlag felnőttben hat liter vér kering, ennek közel felét a vörösvértestek és fehérvérsejtek, valamint a vérlemezkék adják; a többi a vérplazma, sárgás színű, vizet, tápanyagokat, ásványi anyagokat, hormonokat és úgy százhúszfajta fehérjét tartalmazó folyadék.

A plazmaadás és a véradás ránézésre azonos folyamat, de akad néhány különbség:

• plazmaadásnál is leveszik a vért, de aztán a „sűrűjét”, az alakos elemeket, vagyis a vörösvértesteket, a fehérvérsejteket s a vérlemezkéket visszajuttatják a szervezetbe;
• két véradás között minimum 8 hét kell elteljen, ennyi idő alatt regenerálódik a szervezet, a vérplazma viszont két-három nap alatt újratermelődik – már ha a donor fehérjegazdagon táplálkozik, és iszik napi két-három liter folyadékot;
• a véradás térítésmentes, oda szívjóságból megy a jobbára egészségtudatos donor, a plazmaadás viszont költségtérítéses, alkalmanként 10–25 ezer forintnyi juttatást kap a páciens, ezért ide zömmel pénzt keresni érkezik a nép a bulizás anyagi fedezetét előteremtő egyetemistától a depressziós térségek mélyszegényeig.

Marcsit rögtön berántotta a könnyűnek tűnő pénz. Noha közölték vele, hogy az egészsége érdekében legfeljebb háromnaponta adhat plazmát, az éves maximum pedig 45 alkalom, simán kijátszotta az eleve kijátszhatóra kalibrált rendszert: az utóbbi négy évben a limit sokszorosát „teljesítve”

több mint ötszázszor adott vérplazmát.

Egy plazmagyűjtő cég ózdi állomásán kezdett donorkodni: adott plazmát hétfőn, aztán kedden és szerdán regenerálódott, csütörtökön ismét adott, pénteken és szombaton pihent, vasárnap adott. Ez eddig szabályos.

Csakhogy Ózdon több cég is gyűjt plazmát, és a vállalkozások nem látnak rá egymás adatbázisára. Így Marcsi megtehette, hogy kedden egy másik plazmagyűjtőnél adott, ott szerdán és csütörtökön pihent, majd pénteken adott ismét. S hogy lefedje a hét minden napját, a harmadik cégnek is odatartotta a vénáját: ott szerdán adott, csütörtökön és pénteken pihent, szombaton megint adott.

Vagyis hétfőn az első cég, kedden a második, szerdán a harmadik, csütörtökön ismét az első, pénteken ismét a második, szombaton ismét a harmadik, vasárnap megint az első, és így tovább, végtelenítve.

Sőt, olykor, mint valami beteg sci-fiben, pénz- és vérplazmatermelő üzemmódba állította magát. „Megcsináltam párszor, hogy kezdtem reggel nyolckor az elsőben, tizenegyre átmentem a másikba, délután kettőre a harmadikba, így egyetlen beutazással letudtam három napot.”

Vagyis reggel 8 és délután 3 óra között a hat liter vérének három és fél liternyi vérplazmájából háromszor nyolc decit, vagyis közel két és filternyi plazmát vettek el tőle úgy, hogy közben nem mellesleg ki-bepumpálták belőle/belé a vörösvértesteket, fehérvérsejteket és vérlemezkéket.

Bírta kis darabig. Aztán már nem annyira. Olykor rosszul lett, néha csak az utcán esett össze, máskor már a plazmaállomáson kiszaladt a lába alól a talaj, olyankor megvizsgálta a plazmás orvos, és rendre letiltotta két-három hétre. De persze a tiltásról is csak az adott cég tudott, a másik kettő nem, ott ugyanúgy duplázott vagy háromnapozott tovább Marcsi.

Közben tolta a tizenkét órákat az étterem konyháján.

És évente szült egy-egy gyereket.

Négy év alatt legföljebb négyszer 45, vagyis 180 plazmaadása lehetett volna, ehhez képest úgy gyűjtött össze bő félezret („de volt az tán hatszáznál is több”), hogy amint bebizonyosodott az aktuális a terhesség, leállt a donorkodással, viszont szülés után a következő terhesség észleléséig tartó pár hónapra nemcsak a konyhára tért vissza, hanem a donorágyra is.

Ellenpróba nincs, de aligha tévedünk, amikor azt állítjuk: azzal, hogy ezekben a pár hónapos plazmakampányokban lecsapoltak tőle öt-hatszázszor 8 deci, vagyis akár közel fél hektoliter vérplazmát, egészsége maradandó kárt szenvedett, életkilátásai szűkültek.

„Ittam a sok tejet, ettem a rengeteg csirkét, babot, lencsét, nyomtam a majonézt mindenre, plusz szedtem a vastablettát, estére mégis kikészültem, főzés közben elkapott a hőségérzet. És persze leesett a hemoglobinszintem, sorra kaptam a kizárásokat. Ismertem azt a zsolcai családos férfit, aki harminchárom évesen tüdőembóliát kapott és meghalt. Mondjuk ő alig evett, alig ivott, mármint vizet, viszont a megengedettnél sűrűbben plazmázott. Három gyerek maradt utána. Na, akkor gondolkodtam rajta, hogy abbahagyom, de aztán csak nem. Utoljára két hónapja adtam plazmát, rögtön utána elájultam, az én hibám, nem ettem, nem ittam eleget, pedig már előtte is éreztem, hogy nem bírja a szívem, mégis halogattam a bejelentkezést a kardiológiára. De most kénytelen leszek, mert úgy tiltott le a plazmás orvos, hogy csak akkor mehetek vissza, ha a szívgyógyász alkalmasnak nyilvánít. Most elhatároztam, ha kimondják, hogy egészséges a szívem, visszaveszek, hetente egyszer beugrom plazmázni, sűrűbben nem, ne tegye tönkre az ember a szervezetét.”

Ne ítélkezzünk. Inkább tegyünk fel pár kérdést:

• hogyan fordulhat elő, hogy a plazmavétel előtti orvosi vizsgálatot végző orvos, majd a tűt a vénába helyező asszisztens nem veszi észre, vagy ha észreveszi, nem teszi szóvá és nem blokkolja a plazmaadást, amikor a donor karján meglátja a friss szúrásnyomot?
• A plazmagyűjtő cégek miért nem kapcsolják össze adatbázisaikat? Miért nem védik meg Marcsit és a marcsikat az önkizsákmányolástól? A plazmagyűjtő cégeknél dolgozó orvosok hogyan fésülik össze ezt a helyzetet a hippokratészi esküjükkel?
• S ha már a cégek nem kapcsolják össze az adatbázisaikat, miért nem kötelezi őket erre az állam?

Aligha lehet más ok, mint az üzlet, a pénz és/vagy a beleszarás.

Az egyik serpenyőben a marcsik tizenezer forintjai, a cégek milliárdjai, a hivatal nemtörődömsége, a másikban a marcsik egészsége, családjaik jövője.

*

Hogyan is zajlott a turbózott plazmaadás?

Marcsit idézzük: „A plazmaközpontokban jól tudják, hogy sok donor több helyre jár, de levédik magukat azzal, hogy aláírjuk, hogy annál az egyetlen cégnél plazmázunk. Volt, hogy a délelőtti szúrásnál még vérzett a karom a reggeli plazmaadástól, de a nővér szó nélkül megtörölgette, lefertőtlenítette, nem mondta, hogy ne legyek barom, ne nyírjam ki magam. Tizennyolc és hatvan év, 50 és 130 kiló között mindenkit felvesznek, akinek nagyjából normális a vérnyomása. Együtt plazmáztam egy duci asszonnyal, gyanús volt, hogy terhes, rákérdeztem, mondta, öthónapos, de az orvos nem vette észre, vagy inkább nem akarta észrevenni. Vagyis együtt lopták el a fehérjét a magzattól. És betegek is plazmáznak, meg olyan fiatalok jönnek, akik előtte nap ittak, gyógyszereztek, drogoztak, aztán csodálkoznak, hogy a lábuk fáj, a fejük fáj, a szívük fáj, összeesnek, pláne nyáron, amikor kieresztik őket a melegre.”

Mit mond az egészségügyi kockázatokról a hivatalos álláspont?

Azt, hogy a tolerálhatónál sűrűbb plazmaadás szövődményekkel járhat, és minél rosszabb egészségi állapotban van, minél rosszabbul táplált a donor, annál inkább ki van téve ezeknek. A tünetek: fáradékonyság, a vénák hegesedése, elhasználódása, hematómák, gyengülő keringés, sorvadó immunrendszer, besűrűsödő vér, trombózis.

*

Plazmaadó úgy lehet az ember, hogy regisztrációs kérdőívet tölt ki, majd vért vesznek tőle, amiből komplett vérkép készül, s egyebek mellett kiderül, az illető fertőzött-e olyan vírussal (HIV, hepatitisz), amely kizárja őt a donorságból. Aki ezt megugorja, azt minden egyes plazmaadás előtt orvos kérdezi ki az aktuális egészségi állapotáról, arról, hogy jól érzi-e magát, evett-e, ivott-e rendesen, fogyasztott-e alkoholt; eztán testhőmérsékletet, súlyt, vérnyomást, hemoglobinszintet mér a doktor (utóbb, a laborban összfehérjeértéket és vírusmarkereket is csekkolnak), minden ötödik alkalommal pedig az immunglobulin-tartalmat is ellenőrzi, s csak akkor engedi ágyra a jelentkezőt, ha mindezt rendben találta. Ha a szűrés során felvetődik, hogy a donornak nem diagnosztizált betegsége lehet, a plazmacentrum orvosa a háziorvoshoz irányítja.

Szóval a plazmagyűjtő állomások kulcsfigurája az orvos.

Plazmás orvosnak lenni mellékállás, mi egy olyan szakemberrel beszéltünk, aki körzeti orvosként dolgozik a környék néhány községében – természetesen ő is névtelenséget kért (hasonlóan az általunk álnevesített Marcsihoz és Marcihoz).

Marcsi panaszaira, meglátásaira azt mondja a doktor: „Az egyetemi városokban a plazmadonorok többsége fiatal, ők vigyáznak magukra, tudják, meddig mehetnek el. A mélyszegény falvakban viszont rengetegen még a jelentkezési papírt se képesek kitölteni önállóan, tőlük nehéz egészségtudatosságot elvárni. Valóban tudjuk, hogy sokuk több plazmagyűjtőnél is regisztrál, és az évi negyvenötnél lényegesen többször ad plazmát, de én csak az engem alkalmazó cég nyilvántartását látom, és annyit tehetek, hogy az előírásokat betartva közlöm, hogy aki az engedélyezettnél gyakrabban vagy többször ad, az tönkre teheti az egészségét.”

Kérdezzük, mekkora veszélyben vannak a Marcsihoz hasonló donorok.

Némelyik beleviszi magát a halálba. De ez az ő döntése.

Amikor felvetjük, hogy így senki nem vigyáz azokra, akik „még a jelentkezési lapot se képesek kitölteni”, azt feleli: „Sajnos nem arról szól a történet, hogy kíméljük őket.”

A saját állomása adatait látva a plazmadoktor úgy ítéli, megállíthatatlanul bővül a plazmabiznisz. „Egyre többen jönnek. Két éve egy átlagos műszakom alatt ötven donor érkezett, manapság százötven-kétszáz, miközben csomó új plazmagyűjtőállomás nyílt a megyében.”

Ő maga sose adott plazmát, nem is tervezi, a családjában sincs donor, és ha mégis lenne, azt mondaná neki: „Egészséges életmód mellett havonta egy plazmaadás nem árt. Ha nagyon akarja, mehet kéthetente, de tényleg csak ha sok vizet fogyaszt, és igazán fehérjedúsan táplálkozik.”

Mit gondol a jelenlegi maximumokról?

„A negyvenöt per év szerintem elviselhetetlenül sok. A háromnapozást pedig abszolút ellenzem.”

*

Hogy Marcsi legalább ott tart, ahol, abban jelentős szerepe van a családot régóta adományokkal segítő Szociális Csomagküldő Mozgalom, a SZOCSOMA tagjainak és a szervezet vezetőjének, Kiss Anikónak.

A tanár és népművelő végzettségű fővárosi képzőművész másfél évtizede szembesült a mélyszegénységgel, azóta szervez, gyűjt és oszt. Eleinte szólózott, aztán 2014-ben megalapította a SZOCSOMA-t, attól fogva bejegyzetten köt össze adományozókat adományozottakkal. Értsd: amikor a sok száz patronált valamelyike jelzi, hogy nagy a baj, Kiss Anikó a Facebookon üzen a mozgalom tagjainak: segítsenek csomaggal, közvetlen pénzadománnyal, gyűjtéssel, hivatali ügyintézéssel, tanácsadással, munkakereséssel. Gyűjt élelemre, fűtésre, gyógykezelésre, lakhatásra, születésre és temetésre, fogad élelmet, tüzelőt, orvosságot, pénzt. Lehetőség van személyes patronálásra, olyankor az, aki ad, ha kéri, értesül, kinek ad, s aki kap, ha kívánja, megtudja, kitől kapott.

Kiss Anikónak már a legelső akciójára teherautónyi adomány gyűlt össze. „El voltam telve magamtól. Ám drámai volt a rádöbbenés, hogy nemcsak kenyeret osztok, hanem igazságtalanságot is, hiszen nem jut minden rászorulónak, sőt olyannak is adni kell, aki nem tartozik a leginkább rászorultak közé. Pusztán attól, hogy sok adományt szerzel, még nem vagy hatékony. Sajnos gyengíthet is az adomány, függést idézhet elő, erősítheti a paternalizmust, a helyi kötelességmulasztók hátradőlnek.”

Kiss Anikónak különleges kliense Marcsi. „Erős nő, nem tudta bedarálni a nyomor, mindent megtesz, hogy a felszínen tartsa a családját, és ebben a férje is biztos támasz. Ők a kivételek, a mélyszegénységben élők felső egy százaléka, de hogy ne csússzanak lejjebb, éppúgy rászorulnak a segítségre, mint azok, akik már feladták, és szinte teljes nincstelenségben tengetik a napjaikat. Marcsi szörnyű nehézségeken küzdötte át magát, a falu, ahol előzőleg éltek, olyan családsegítőt alkalmazott, aki fel se fogta, mit jelent fejenként havi tizenezer forintból létezni, és sok kollégájához hasonlóan akkor is gyermekkiemelésben gondolkodott, amikor ugyan nélkülöző, de szerető, gondoskodó családban élnek a gyermekek. Ezek a segítők könnyen osztják a kiskorú veszélyeztetése címet, és

nem értik, hogy nem hibáztatni kell, mulasztásokat a nyakukba varrni, hanem kivizsgálni, együttérezni, segíteni. Marcsiékat is addig zaklatták, amíg elegendő indokot nem söpörtek össze három gyermek kiemelésére, noha mi a SZOCSOMA-val azért kezdtük támogatni a családot, hogy egy korábban elvett gyermeket visszaszerezzünk nekik. Rengeteg az ilyen eset, és lesz is egészen addig, míg kártérítési perek sora nem indul a szétzúzott családokért.

Radikálisan kell gondolkodni. Számunkra az adományozás eszköz, a célunk az, hogy felébresszük a többségi társadalmat, bevonjuk tagjait, megértessük az emberekkel, hogy a mélyszegénységben élők maguktól képtelenek kimászni a gödörből, és a kirekesztés, az áldozathibáztatás, a kollektív bűnösség kikiáltása csak tetézi a bajt. A túlélés kényszere szabálysértőt csinál az emberekből, ami méltatlan, beszorított helyzet. Kétszázezer honfitársunknak nemhogy benti vécéje és mosdója nincs, még vezetékes vize sem. Mi ez, ha nem diszkrimináció? A SZOCSOMA annyit tehet, hogy ombudsman elé visz konkrét ügyeket, illetve demonstrálunk is olykor, most épp arra készülünk, hogy március végén a városligeti híd közepén tiltakozásul performance-ot mutassunk be: vízzel teli, tizenkét kilós kannákat helyezünk ki, melyeket maximális kúttávolságra, vagyis 150 méterre cipelhetnek a szolidáris honfitársaink. Az országnak fogalma sincs arról, milyen az élet a romatelepeken, de aki ott forgolódik, azt se tudja, hova kapjon, annyi a baj, különösen most, a drasztikus élelmiszeráremelések után. Alap, hogy az állam növelje a családi pótlékot, a segélyt, valamint biztosítson megfelelő egészségügyi ellátást, oktatást, munkát, s vessen véget a szegregációnak. A hétköznapokban addig is teszem, tesszük a dolgunkat a hozzánk csapódókkal, a velünk egyetértőkkel: elismerjük a szenvedést, változtatni akarunk a társadalom attitűdjén, és közben magunk is változunk, kilépünk a buborékunkból. A helyzetért a többségi társadalmat tesszük felelőssé, mivel tűri a helyzetet, és életminőség-rontó, életrövidítő kényszerpályán tartja a romákat. Szembe kell nézni a valósággal, el kell jutni akár addig, hogy bocsánatot kérünk a romáktól a nekik okozott szenvedésért és elhanyagolásért. Nem nagy ügy, a svájciak ötven éve megtették a maguk romáival, a jenisekkel, és nem haltak bele.”

Azt is mondja Kiss Anikó, hogy munkája nem terézanyaság.

„Segítséget vinni nem romantikus, rózsaszín álom,

ugyanis nincs olyan, hogy tisztes szegénység. Kizárólag testileg, lelkileg, morálisan megnyomorító szegénység van, melyben a túlélés diktál, és nincs könyörület.

Borsod jelentős részén generációs a mélyszegénység, vagyis a nyomor nemzedékről nemzedékre öröklődik, kitörési lehetőség nincs. Kevés a pozitív példa, a többségi társadalom az önhibás szegénység hangoztatása kapcsán szereti felhozni, hogy lám, annak sikerült, a többiek is tehetnék hasonlóképpen. Mindenki eladósodott, egymásnak, uzsorásnak, Providentnek. Utcán a filléres drog, rengeteg a rágcsáló, terjed a rüh, az ótvar, a vérhas, a hepatitisz, egyesek a népkonyha okozta szalmonella miatt betegek. Tizenöt-húsz évvel rövidebb életet élnek, mint mi, nyugdíjasok nincsenek. Sokhelyütt nemhogy aszfaltozott út és villany nincs, hanem a lakásba bekötött víz sem, kútra kell járni. És magyarázd el, hogy tessék meginni napi két liter vizet annak, akinél az ivóvíz forrása a kitett, eredetileg festékesvödör, amiből akár tucatnyian merítenek ugyanazzal a műanyag pohárral.

Velük, éhező üldözöttekkel kéne megértetni, hogy vigyázz a testedre, gazdálkodj az egészségeddel, és noha másfél óra alatt fekve 15 ezer forintot kereshetsz, ne menj naponta plazmázni, mert piszok gyorsan belerokkansz, aztán se plazmázás, se egészség. Azt kell megérteni, hogy a nincstelenség szorítja be őket ebbe az önkifosztásba. A vérüket adják a túlélésükért. Ráadául harminc-negyvenéves korukra plazmázás nélkül is cukrosak és vérnyomásbetegek lesznek, tönkre megy a gerincük, elhullanak a fogaik, elkopnak az idegeik, sokan Frontinon élnek.

A minap azzal hívott fel egy harmincéves asszony, hogy Anikó, a férjem Pesten dolgozik, nem tudom, mi lehet vele, a gyerekek mind lebetegedtek, nincs mit adnom enni, napok óta halálfélelem gyötör, úgy érzem, mindjárt elveszítem az eszemet. Neki mit mondasz? Ezt a nőt azonnal ki kéne vizsgálni, de hogyan? És mi van, ha kivizsgálják, begyógyszerezik, lenyugtatják? Az élete nem oldódik meg. Mi lesz velük? Sokan segítséget se mernek kérni a családsegítőtől, mert ha a gyermekvédelmi jelzőrendszer működésbe lép, annak az lehet a vége, hogy kiemelik a gyereket. Egyre többen nyomorognak. Magyarországon ezerhatszáz szegregátumot tartanak nyilván, ezekben háromszázezer ember él. Ébresztő!”

*

Tornanádaska az ország legszegényebb településeinek egyike; valaki úgy emlegette nekünk:

Plazmafalva.

A polgármester, Beri Tamás azt mondja: „Itt a gyereken, az öregen és a betegen kívül mindenki plazmázik, vagyis mindenki igénybe veszi ezt a szolgáltatást. Ugyan aznap gyengélkedik, de legközelebb megint megy, hát hogy ne menne. Megy, míg ki nem szűrik valami egészségi problémával, leginkább magas vérnyomással, az szokott jönni legelőször.”

A kilencszáz tornanádaskai közül négyszáz munkaképes.

„Tán hat–nyolc férfi jár el dolgozni a falun túlra, de az utóbbi időben többször is nem fizették ki őket, ezért inkább már nem mennek. További tizenkét helyinek az óvoda ad munkát. És slussz. Nincs több munkahely. Az iskolánk bezárt, a gyerekeink átjárnak a bódvaszilasi általánosba, aminek a bódvaszilasiak nem annyira örülnek, és a felvételiztetős perkupai egyháziba hordják át az ő gyerekeiket, hogy ne a mieinkkel legyenek osztálytársak. A végeredmény az, hogy a mieink úgy jönnek ki a nyolcadikból, hogy esélyük sincs továbbtanulni. Mert bizony a jó föld jó termést ad, rossz föld rosszat.”

A négyszáz munkaképes tornanádaskai közül legföljebb húsznak van nagyjából állandó munkája. A többiek csak a közmunkában reménykedhetnek.

„A keretem csupán hatvan főre elég. Kínlódom, kit alkalmazzak, kit vonjak be a közfoglalkoztatásba, és ki maradjon ki. Aki befér, és van legalább három gyereke, az kapja a teljes összeget, 136 ezret. Akinél nincs három gyerek, annak 86 ezer a nettója, de még így is boldog. A városiak el sem tudják képzelni, de akkora itt a szegénység, amekkora sose volt. A közeli Szendrőn egyetlen éjszaka leforgása alatt négy boltot törtek fel, Tornanádaskán hetente úgy kétszer boltot, konyhát törnek fel, és jobbára csak élelmiszert visznek el a tolvajok. Ha lebuknak, börtön, de amikor nincs mit enni, nincs mit tenni. Két dolog érdekli az embereket: legyen étel, és ne fagyjanak meg. Semmi másra nem jut gondolat, arra se, hogy iskolába küldjék a gyerekeket. A legszegényebb apránként mindenből kizáródik: a nyolc éve változatlan összegű családi pótlék elinflálódott,

vasazni nem lehet, a fagyűjtőket üldözik, a gombászókra vadásznak, már agancsot sem szedhetnek. A falusi csok elérhetetlen, kétéves folyamatos munkaviszony kell hozzá, ráadásul a megvásárlandó lakás hasznos területe minimum 94 négyzetméter kell legyen, de akkorát itt még a Kádár-kockák között sem találni, és azt még nem is említettem, hogy a közfoglalkoztatási tb-jogviszonyt nem fogadják el. Szóval a cigány kilőve.

Közeli munkahely kéne, ahová naponta ingázhatunk, mert a tornanádaskaiak nem túl mobilak, van, aki egész életében nem jut messzebb az edelényi Pennynél, a kétharmad sose járt Pesten, nem is fog. Debrecenben tiltakoznak az aksigyár ellen, nálunk bezzeg ünnepelné a nép azt, aki idehozna egy üzemet. Vannak fiataljaink, erősek, fogékonyak, csak be kéne tanítani őket, mert most szenvednek a kilátástalanságtól.”

A lokális demográfia dermesztő: Beri Tamás tizenkét éve került a település élére, akkoriban háromszázötvenen éltek a községben, a lakosok hetven százaléka volt roma; azóta a lélekszám még úgy is bőven megduplázódott, hogy a nem romák zöme elköltözött, és néhány időstől eltekintve teljesen elcigányosodott a falu. „Ezzel a trenddel legkésőbb a 2060-as évekre országosan is többségben leszünk, ami nem lenne probléma, ha a nem roma magyaroktól nem csak a rasszizmust tanulnák el a fiataljaink. Ha fajgyűlöletet kapnak, akkor fajgyűlölők lesznek, ám ha tudást kapnának, akkor vinnék előre a társadalmat, logikus. Munka híján másképpen ütik el az időt. Az új őrület, ami egyben pénzforrás is: a TikTok. Őrület, ami zajlik, online harcolással keresnek a pénzt, és azon versenyeznek, ki tudja obszcén kifejezésekkel felülmúlni a másikat. Főleg a nők és a gyerekek reggelig telefonoznak, aztán nappal fáradtak, képtelenek figyelni. Értelmes elfoglaltság helyett rózsákat meg coinokat küldenek egymásnak, amit aztán beváltanak. Nagyon komoly társadalmi probléma ez.”

S hogy mi nő ki ebből az őrületből?

Egy tornanádaskai azt mondja: „Az az ország szerencséje, hogy a mélyszegénységben élők nincsenek tisztában a saját nyomorukkal. A mieink már a szomszéd településen se érzik jól magukat,

ami itt van, nekik ez jelenti a jó, a szabad életet. De ha egyszer felnyílik a szemük, hát, abban nem lesz köszönet.

*

Magyarországon tíz plazmagyűjtőcég működik, a forgalmuk számottevő részét a szegény régiókban szedik össze, folyamatosan kutatnak donorok után.

Toborzásra ülünk be a Sajó partján fekvő Hét községben, ahol a Plazmatikum nevű cég tart jó előre kiplakátolt nyilvános előadást a művházban.

A vállalkozás szórólapja „Arany Hónapot” hirdet az újoncoknak:

• már az alkalmassági vizsgálaton való részvételért 8 ezer forint jár;
• „Életed első plazmaadása” 25 ezret fizet, a következő három alkalom 20–20 ezret ér,
• a „Hősök napján” plusz 4 ezer a bónusz,
• és aki teljesíti a „Három barát meghívása” kihívást, annak további 3 ezer forint dukál.

A meglévő plazmaadók díja szerényebb: a hónap első három plazmaadása 10–10 ezret ér, a hónap minden negyedik plazmaadása az „Ezüst szinttel” rendelkezőknek 12 ezret fial, „Arany szinttel” ugyanez 15 ezer, „Gyémánt szinttel” 20 ezer, aztán az ötödiktől az akárhányadikig megint 10 ezer, és ha új hónap kezdődik, újfent lehet hajtani a negyedik, gazdagabb alkalomra.

A reklámanyag főbb üzenet így szól: „Évente akár 747 000 forint készpénzben!”

És ez még nem minden. Az már a rendezvényen derül ki, hogy a cég a „Szerencsés Szerdán” havi nyereményakciókkal is kedveskedik, ahol a plazmaadó egyebek mellett, igen, plazmatévét is nyerhet. Gondolkodóba esünk, hogy szellemességként vagy a cinizmus megnyilvánulásaként értelmezzük a plazmáért plazmát ideát – nem sikerül döntésre jutnunk. Elveszettségünk fokozódik, amikor a szeánsz finisében ajándékba kapunk egy úgynevezett stresszlabdát, ami történetesen nem gömbölyű, ahogy azt a labdáktól megszoktuk, hanem kockaforma.

De már csak azért is lépjünk túl a mikroabszurdokon, mert plazmaadás közben a kockaforma stresszlabda éppúgy pumpálható, mint a gömbölyű, és eleve Hét sem az, amivel kalkuláltunk. Tornanádaskai szintű nyomorra számítunk, úgy készültünk, lelinózott kultúr romákkal tömött termében rögzíthetjük, ahogy tucatszám regisztrálnak donornak a rászoruló érdeklődők.

Ehhez képest Hét kirí a környezetéből: félezer fős, takaros község, és történelmileg úgy alakult, hogy cigány alig él a településen. A művház színpadja csinos, a nézőteret a szilveszteri buliból visszamaradt, de még feszes lufik díszletelik, ráadásul a Plazmatikum két marketingesén kívül csupán a vendéglátó polgármester és községháza két munkatársa van jelen. Meg, ugye, mi ketten a laptól. A célközönségből senki.

Amit nyilván érzékelnek a plazmatikumos hölgyek is, mégis előadják az előadandót: kivetítőről megismerkedünk az ózdi Plazmatikum működésével és személyzetével a mosolygós recepcióstól a mosolygós orvosokig, végigvesszük az egészségügyi és anyagi paramétereket, befogadjuk az információt, miszerint egy jó kis körömpörköltes vacsora elzsírosítja a vérünket, ezáltal használhatatlanná teszi a plazmánkat, „szintén felejtős minden piros étel”, különösen a pirospaprika, továbbá nyista kávé, kóla, cserébe a plazmadás után „van üdítő és kávé, és annyit iszik, amennyit akar”.

Értesülünk további akciókról, egyebek mellett a „Magyar Népmese Hetéről”, ahol „nyalánkságok” várják a donorokat. Megtudjuk, hogy az egészségünkről információt adó kérdőívet „őszintén kell kitölteni”, merthogy az a legfontosabb, hogy „a plazmadó egészsége ne legyen veszélyben”, és amennyiben annyiszor és olyan állapotban adunk plazmát, és úgy töltekezünk, ahogy az írva vagyon, akkor nem lesz baj, „plazmaadás előtt legyen három liter víz és három zsömle, és akkor észre sem veszi az ember, hogy plazmát adott”. Az is nagyon fontos, hogy „segítsünk a rászoruló embertársainkon”. És az se teljesen mellékes, hogy „aki ad, az kap is”, lásd a szórólap numerikus sorait.

A beszéd után a kérdéseké a terep, és mi nem tudjuk nem azzal a buligyilkos gonoszkodással kezdeni, hogy megkérdezzük a marketinges hölgyeket:

Önök hányszoros plazmaadók?

Kiderül, a két hölgy sose adott plazmát, „egészségügyi okokból”, viszont „a kollégák közül többen is donorok”. Kérdezzük, hogy a donor kollégák kimaxolják-e az évi negyvenöt plazmázási lehetőséget – erre személyiségi jogokra hivatkozva nincs válasz. Inkább azt ajánlja az egyik marketinges hölgy, hogy beszéljünk a cégvezetővel, akit utóbb hívunk is, az úr türelmet kér, majd másnap visszajelzi, hogy a tulajdonos eltiltotta őt a nyilatkozattól.

Kérünk telefonszámot a tulajdonoshoz – nem kapunk. Aztán rákeresünk a nyilvános cégadatokra, kiderül, nem is létezik Plazmatikum nevű cég; viszont egy plazmatikumos oldalon található emailcím arra utal, hogy a vállalkozás neve alighanem Plasma Expert, amelynek történetéről Vitéz F. Ibolya írt lapunkban itt és itt, legutóbb pedig itt.

*

A Plazmatikum (Plasma Expert) piaci vállalkozás, jogában áll elzárkózni a sajtótól.

Az egészségügy felügyeletét is ellátó Belügyminisztériumnak viszont kötelessége válaszolni a közérdekű témákban feltett kérdésekre, küldtünk is egy csokorral a sajtóosztálynak. A tárca postafordultával az Országos Vérellátó Szolgálathoz irányított bennünket. Az Országos Vérellátó Szolgálat a plazmagyűjtéssel foglalkozó magyarországi magánvállalkozások érdekvédelmét ellátó Védettség Immunbiológiai Termék Gyártók és Forgalmazók Egyesület Plazma Szekciójához terel. Nekik is elküldjük a kérdéssort – onnan aztán részben érdemi válaszokat kapunk. Szemben tehát az állammal, amelynek figyelme kiterjed, mondjuk, a kötelező bolti akciózás előírására, de plazmaügyben a jelek szerint nincs mondanivalója.

Az összes kérdést és választ ideillesztjük egy galériába, kattintható, lapozható, nagyítható, de az érthetőség kedvéért alább pontokba szedjük a legfontosabbakat.

Először is általános információk:

• vérplazmát 1890 óta használ az orvostudomány, elsőként a diftériát kezelték vele; az első plazmaferezis központ 1964-ben, Bécsben nyílt;
• két módon juthatunk vérplazmához: az Országos Vérellátó Szolgálat véradásain levett vérből (ennek neve „visszanyert plazma”, egy adag levett vérből átlagosan 2,8 deciliter vérplazma vonható ki), valamint plazmaadáson nyert vérplazmából, plazmaferezissel (ennek neve „forrásplazma”, amely donációnként 6,5–8 deciliter vérplazmát eredményez).

Aztán az anyagiakról:

• törvény tiltja, hogy bárki pénzt kapjon a vérplazmájáért, viszont a „ráfordított időért, erőfeszítésekért és a járulékos költségekért kompenzáció jár”, már csak azért is, mert „a donorok kompenzációja fontos eleme a plazmaadás fenntartásának”; értsd: ha nem fizetnek, nincs vérplazma;
• a plazmadonorok  díjazását rendelet szabályozza a következőképpen: „Vérkomponens gyűjtése esetén a donornak biztosított kalóriapótlás és a rendelkezésre állásának ellentételezéseként juttatott vagyoni érték adott év vonatkozásában egy donációra vetítve átlagosan legfeljebb a mindenkori hatályos jogszabályban megállapított alapbér kötelező legkisebb összege (minimálbér) alapján alkalmazott órabér ötszörösének a mértékéig terjedhet.” Értelmezzük: a minimálórabér 2024-ben 1534 forint, ennek ötszöröse 7670 forint; az e fölötti költségtérítést a plazmagyűjtők utalványban adhatják – nyilvánvalóan kijátszva a törvényt, nyilvánvalóan a törvényalkotó asszisztálása mellett. (Kifizetési jogcím lehet a például a „kérdőív kitöltése”, de speciel ezért plusz adó fizetendő. Ahogy egy segítőnk fogalmaz: „Ez egy szürke terület, nem mindegyik cég jár el törvényesen, de ezt jelenleg senki nem ellenőrzi.)

Aztán arról, hogy idehaza kik adnak vérplazmát:

• arra nézve nincs nyilvános adatbázis, hogy településfajta, valamint társadalmi csoportok (életkor, nem, iskolai végzettség, szociális helyzet) szerinti bontásban kik és milyen arányban adnak vérplazmát.

A plazmaadás kockázatairól:

• Magyarországon nem zajlott a plazmadonorok egészségi állapotát és annak változását felmérő kutatás, nem is terveznek ilyet; egy amerikai kutatás viszont azt állapította meg, hogy „a vérplazmaadás alacsony kockázatú eljárás, mellékhatásai a véradáshoz hasonlóan rendkívül ritkák, egy amerikai kutatás szerint tízezer donációra 15,85 eset jut, azaz a donációk 0,16 százalékánál fordul elő mellékhatás”.

Aztán arról, hogy a magyar egészségügyben és egészségiparban van-e, akinek kompetenciája és felelőssége foglalkozni azzal a problémával, hogy a mélyszegénységből érkező plazmadonorok képtelenek úgy táplálkozni, élni, ahogy azt a donorkodás megkívánná.

• „A plazmaközpontok munkatársai részletes tájékoztatást nyújtanak a megfelelő táplálkozás és a folyadékpótlás fontosságáról. (…) A rendszeres orvosi konzultáció elérhetősége kifejezett előnyt jelent.” Értsd: a magyar egészségügyben nincs, akinek kompetenciája és felelőssége lenne az ügyben, a plazmagyűjtők pedig nem veszik a vállukra ezt a keresztet.

Aztán arról, mit tesz az állam az ellen, hogy egyes plazmadonorok a szabályokat kijátszva az elvben engedélyezettnél gyakrabban adjanak plazmát:

• „A donorok felügyeletének további javítása és jóllétük megőrzése érdekében Magyarország egy Európában is egyedülálló (az USA-ban már működő) keresztdonációs rendszer bevezetésén dolgozik. (…) A keresztdonációs rendszer képes lesz arra, hogy nyomon kövesse minden egyes donor plazmaadásának számát és az egyes donációk közötti időintervallumot, történjen a donáció bármely magyarországi plazmaközpontban. Ennek a proaktív intézkedésnek a célja, hogy megakadályozza, hogy a donorok a meghatározott plazmaadás számot meghaladó gyakorisággal adjanak plazmát, veszélyeztetve ezáltal egészségüket.”

Na, ez már valami.

De mi is ez a keresztdonációs nyilvántartás?

Úgy tűnik, maga a megoldás. Vagy legalábbis részmegoldás. Illetve: ezek ígérete.

Az Országgyűlésben bő négy éve született törvény a közös nyilvántartási rendszer létrehozására, mely, ha létezne, a tíz plazmagyűjtő cég összes állomásán és az Országos Vérellátó Szolgálatnál látható volna, hogy egyes donorok mikor adtak vérplazmát. Következésképpen az önkizsákmányolók nem játszhatnák ki a rendszert. Ám a passzus végrehajtási rendelete nem jelent meg a Magyar Közlönyben, így azóta sem lépett hatályba.

Ennek kapcsán kérdeztük a Védettséget, mi az akadálya annak, hogy a plazmagyűjtéssel foglalkozó cégek önként összekössék az adatbázisaikat. A válasz: „A tíz vállalat összefogott az Országos Vérellátó Szolgálattal, hogy önkéntesen megszervezzék a donornyilvántartást. Az adatbázis szoftverének előkészítése és annak validálása folyamatban van.”

De vajon mikor lesz ebből az előkészítésből a „marcsizást” megakadályozó, működő rendszer?

És egyáltalán: mit lehet tudni a szóban forgó vállalatokról?

*

Bejutottunk az egyik plazmagyűjtő cég vezetőjéhez (névtelenséget kért, amit szintén méltányolunk), tőle tudjuk az alábbiakat:

• a tíz vállalkozásból öt önálló, magyar cég (noha akad köztük, melyet Dubaiban jegyeztek be alighanem adóoptimalizálási szándékkal), ezek a következők: Plazmacentrum, Plazma 1, Okosplazma, Plasma Expert, OrthoSera; a másik öt valamely külföldi gyógyszermulti „alapanyaggyűjtő” vállalkozása, ezek a következők: BioLife, CSL, Haema Plasma, Prothya, Plazmaszolgálat.
• Az üzlet lassan indult be: az első magyarországi plazmagyűjtőállomás engedélyét 2005-ben adták ki, de bő egy évtized múltán is csupán húsz állomás működött, ám 2017-től felpörgött a biznisz, és ma már félszáz állomáson adhatunk vérplazmát, az ágyak száma meghaladja az ezret.
• Hogy évente összesen mennyi vérplazmát gyűjt a tíz cég, azt csak az Országos Vérellátó Szolgálat tudja pontosan, ugyanis a vállalkozók egyedül az állami szervezettel kötelesek közölni a „termelési adatokat” – a Védettség javaslatára futottunk is még egy kört az OVSZ-nél, valamint adatokat kértünk a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központtól is, ám válasz még lepattintós sem érkezett.

Becsülni viszont tudunk.

Segítőnk azt mondja, egy átlagos teljesítményű állomás évi 20 ezer liter vérplazmát gyűjt, ami szorozva az állomások számával évi egymillió liter vérplazmát jelent. Ennyit termel Magyarország.

Ez sok vagy kevés? „Rengeteg.”

• A világtermelés jelenleg évi 71 millió liter – hogy el tudjuk képzelni: ez 71 ezer köbméter, megtölthetnénk vele egy 30-szor 30 méter alapterületű, 79 méter magas, huszonsok emeletes házat.
• A 71 millió literből az USA 47 millió literrel, Európa 9 millió literrel veszi ki a részét,
• az utóbbiból egymillió liter a magyar plazma – ez az uniós mennyiség 11 százaléka, és még globálisan is 1,5 százalékot tesz ki.

A magyarok extra vérplazmaadási hajlandósága nem az önfeláldozásunk bizonyítéka, ugyanis az uniós mennyiség felét azzal a másik három állammal (Ausztriával, Csehországgal és Németországgal) közösen adjuk össze, ahol a plazmagyűjtők szintén fizethetnek a donoroknak.

Segítőnk megjegyzése: „A négy állam jogalkotóit dicséri, hogy látják a folyamatsor végén a rászoruló betegeket, és látják, hogy Európa csak 75 százalékban önellátó plazmaeredetű gyógyszerekből, s az USA-ból származó importplazma nélkül számos beteg meghalna. A többi európai ország vezetése egyrészt homokba dugja a fejét, másrészt adódik az etikai kérdés, hogy a spanyol, az olasz, a francia, a lengyel meg a többi kormány nem engedi a magánvállalkozások számára a térítéses plazmagyűjtést, a vérplazmából származó életmentő gyógyszerekre viszont igényt tart.”

*

A vérplazma alkotóelemeiből (albumin, immunglobulin és véralvadási faktor) mesterségesen elő nem állítható gyógyszerek készülnek, melyeket elsősorban műtéteknél, égési sérülteknél, immunhiányos, súlyos fertőzésen átesett, valamint a vérzékenységben (hemofíliában) szenvedő betegek kapnak.

Találtunk nyilatkozót, aki adta, adhatta nevét: ő Csuja László biológus, az 1997 óta létező Hemofíliások Baráti Körének alapító elnöke.

A hemofília örökletes kór, a „leggyakoribb ritka betegség”, Magyarországon háromezren élnek ezzel a diagnózissal, életük végéig gyógyszert kell szedniük.

Ellátásuk drága: egy vérzékeny beteg egyetlen napi gyógyszeradagjának előállításához 3–4 adag vérplazmából kinyerhető faktorkészítményre van szükség, az éves gyógyszeradag ára meghaladja a tízmillió forintot.

„És ez csak az én és a háromezer sorstársam életben tartásának az ára – mondja Csuja László. – Például a veleszületett immunhiányos betegek esetében tizenegy plazmadásra van szükség egy beteg egyhavi gyógyszermennyiségéhez, és Magyországon jelenleg hatszáz beteg részesül rendszeresen immunglobulin-pótlásban. Az igazán komoly tétel az az évi ötvenezer orvosi beavatkozás, amelynek során vért vagy vérkészítményt használnak fel.”

A magyarországi plazmagyűjtéssel szemben kritika, hogy „a magyarok plazmája” az utolsó cseppig külföldre kerül.

Csuja László is kifogásolja a helyzetet: „Ez tipikusan a közepes fejlettség csapdája. Miénk a kincs, az alapanyag, de ahelyett, hogy mi fölöznénk le a hasznot, a magyar vérplazmából Ausztriában és Németországban, osztrák, német, olasz, spanyol, svéd, dán, belga, holland, japán óriásvállalatok üzemeiben készül drága gyógyszer. Aminek a hazai szükséglet a töredéke, de ezt a töredéket is drágábban vásároljuk vissza, mint amennyit az összes plazmáért kaptak a donorok. Őrült gazdaságpolitikai hiba, hogy nincs magyar tulajdonú vérplazmafeldolgozó üzem, se magán, se állami. Ha lenne, a kormány, kártalanítás mellett, államosíthatná a plazmagyűjtő állomásokat, mint tette a meddőségi központokkal és részben a képalkotó diagnosztikában. Egyébként 2012 körül lett volna lehetőség ilyen üzemet vásárolni Gödöllőn technológiával, szakemberekkel, piaccal együtt, de a politika elszalasztotta a lehetőséget. Pedig ha közkézben a vérplazmás iparág, rögtön lényegesen olcsóbb és biztonságosabb a gyógyszerellátás.”

Mit mond erre a plazmagyűjtő céget vezető segítőnk?

„Egy plazmafeldolgozó mérettől és technológiától függően öt év alatt 200–300 milliárd forintból építhető fel. Ez iszonyatos összeg, rettentő sokára térülne meg. Miközben a magyarországi vérplazmából készülő gyógyszer csupán tizedére van szüksége hazánknak. Egyszerűbb lett volna, ha annak idején az Országos Vérellátó Szolgálat csak annak ad plazmagyűjtési engedélyt, aki garantálja, hogy olyan gyógyszergyár felé értékesíti az alapanyagot, amelyik vállalja, hogy méltányos áron biztosítja a vonatkozó magyarországi gyógyszerszükségletet.”

Segítőnk summázó megjegyzése:

Nem olyan nagy biznisz ám a vérplazma.

Már csak azért is kérdezzük meg, hogy mégis mekkora ez a „nem olyan nagy biznisz”, mert azzal futottunk neki ennek a riportnak: vajon igazságosan oszlik-e meg a profit a vérplazmaüzlet három szereplője, vagyis a plazmaadók, a plazmagyűjtők és a gyógyszergyárak között?

Plazmagyűjtő segítőnk számol: „Egy liter vérplazma előállítási költsége 50–60 ezer forint, ebben benne van a donornak adott költségtérítés, az egyszer használatos szerelék, a plazmaállomás rezsije, a személyzet bére, a vírustesztelés, a marketingköltség, a cégközpont fenntartása és számos adó. Ugyanezt az egy liter vérplazmát Európában 130 és 160 euró között tudjuk értékesíteni, míg az Egyesült Államokban valamivel többet, 230–250 dollár adnak érte. Az ár függ attól, hogy a gyűjtő cég hányféle vírusteszttel szűri a plazmát, továbbá függ a hasznos fehérjetartalomtól, ami jelentős részben a donor táplálkozásán múlik és azon, hogy az illető milyen sűrűn ad plazmát. És függ az aktuális kereslettől is, ha a világban épp sok véres háború dúl, ha sok a sebesült, akkor jobban fogy és drága a plazma, ha csendesednek a harcterek, a piac is visszaesik.” (Csuja szerint viszont a háborús szükséglet elenyésző tétel, ugyanis a legnagyobb immunglobulin-fogyasztása a legfejlettebb egészségüggyel rendelkező országoknak van, a lista élén Kanada áll, meg egyébként is, „a Föld lakosságának 80 százaléka számára lényegében elérhetetlenek a véralapú gyógyszerek”.)

Vagyis:

130 euró nagyjából 50 ezer forint, tehát literenként legfeljebb 10 ezer forintot keres a plazmagyűjtő, 160 eurónál pedig 20 ezer forint a profit.

És mennyit keres a plazmafeldolgozó?

„Az egy liter vérplazmából kinyerhető immunglobulin értéke 80 ezer forint, albuminból 20 ezer, véralvadási faktorból 5 ezer forintnyi állítható elő, ami összesen bő 100 ezer forint. Vagyis a folyamat ezen szakaszában megduplázódik az érték. Csakhogy közben jelentős a költség is, de hogy mennyi, azt saccolni se tudom.” (Csuja számítása szerint az itt jelentkező költség hozzávetőleg 20 ezer forint, vagyis a profit 30 ezer forint, azaz 30 százalék, ami a biológus szerint bőven fedezné egy esetleges beruházási bankhitel törlesztését, nem beszélve arról, hogy ilyen fejlesztésre uniós támogatás is igényelhető.)

Mennyit keres a vérplazma alkotóelemeiből orvosságot készítő gyógyszergyár?

„A plazmaeredetű gyógyszerek végárából az alapanyag ára 60 százalék, míg a többi gyógyszer esetében ez csak 20–30 százalék. Vagyis a plazmaeredetű gyógyszerek gyógyszergyári profitja jóval kisebb. Érthető, hogy sem a magyar állam, sem a magyarországi gyógyszergyárak nem törik össze magukat, hogy belépjenek erre a piacra.”

Na most akkor igazságos a profitmegoszlás a donor, a gyűjtő és a gyár között?

A mi válaszunk: lehetne igazságosabb.

És nézzük a másik, a fontosabb nyitókérdésünket: az erős érdekérvényesítési képességekkel rendelkező gyógyszergyárakkal és vérplazmagyűjtő cégekkel szemben az állam vajon megfelelően védi a gyakran mélyszegénységből érkező, a könnyen kijátszható szabályok megkerülésével saját egészségüket kizsákmányoló donorok érdekét?

Emlékezzünk a borsodi háziorvos plazmadokira, aki szerint ő legfeljebb havi egy, esetleg két, vagyis évi 12–24 donorkodást javasol, azt is csak annak, aki megfelelően táplálkozik.

Ehhez képest:

• az uniós ajánlás évi 33 alkalomban maximál,
• Szlovákiában, ahol nincs költségtérítés (csupán munkahelyi szabadnap igényelhető) évente legföljebb 17 alkalommal adható vérplazma, ráadásul nem 8, hanem 6 deciliter a plafon,
• ahol pedig van költségtérítés, és magáncégek is gyűjthetnek, a következőképpen néz ki az európai lista: a Cseh Köztársaságban évi 25 alkalom a max, Magyarországon 45, Ausztriában 50, Németországban 60 alkalom (a díjazás hasonló: egy ausztriai plazmaállomás magyar nyelvű oldala alkalmanként 35 euró költségtérítést kínál „köszönetképpen”, a német oldalak tarifája 30 és 45 euró közé esik, a cseheknél 80 korona, azaz 12 ezer forint a juss; és hogy tovább árnyaljuk a képet: Németország korlátozza a piaci szereplőket, tiltja, hogy a plazmagyűjtők reklámként kiírják, hogy költségtérítés adnak a vérplazmáért);
• és írjunk ide egy meghökkentő, tengerentúli adatot is: az Egyesült Államokban évente 104-szer adható plazma.

Magyarországon a kezdettől egészen 2017-ig évi 33 alkalom volt a maximum, ám abban az évben Németország 45-ről 60-ra emelt, mire a magyar plazmagyűjtők felbátorodtak, és az Országos Vérellátó Szolgálattal egyetértésben 33-ról 45-re módosítottak.

Hogy mivel indokolták ezt?

„Az időközben megjelenő friss szakirodalmi adatok azt bizonyították, hogy akár évi 60 plazmaadás sem okoz egészségkárosodást. Ez bátorította fel a cégeket. A plazmára nagy szükség van, Európa immunglobulin szükséglete átlagosan évente 7-8 százalékkal növekszik” – magyarázza a plazmagyűjtő cég vezetője.

A vérellátó miért ment bele az emelésbe?

„Mert önként vállaltuk, hogy a törvényben előírt évenkénti összfehérjemérés helyett minden alkalommal meghatározzuk a plazmaadó ezen értékét. És azt is önként vállaltuk, hogy csak az lehet plazmaadó, aki évente legalább egyszer vért is ad. Ezzel kompenzáltuk, hogy a költségtérítéses plazmaadás elszívta a hagyományos véradók egy részét. Szerencsére továbbra sincs vérhiány, ami a vállalásunk mellett annak is köszönhető, hogy fejlődik a műtéti technológia, az endoszkópos és laparoszkópos beavatkozások során kevesebbet kell vágni, kevesebb vérre van szükség, plusz működik az irányított véradás, terjed az a módszer is, hogy a tervezett műtétek előtt magától a pácienstől vesznek le vért, és azt használják fel az operáció során. Egyébként a másik három országban sincs vérhiány, szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a véradók, valamint a plazmaadók más-más társadalmi csoportokból kerülnek ki. Például a plazmaadók általában fiatalabbak, míg a véradók középkorúak.”

Na de mit ér a sűrűbb és alaposabb orvosi vizsgálat, ha – ahogy Marcsi mesélte – a plazmaállomás személyzetét az sem érdekli, ha a donor nyilvánvalóan egy másik plazmaadásról esik be?

Plazmagyűjtős segítőnk azt mondja: „A mi orvosaink minden alkalommal megnézik a jelentkezők könyökvénáit, hogy nincs-e friss szúrás nyoma, és az összfehérjeérték és az immunglobulinszint határérték alá történő csökkenése is jelzi, ha a donor ki akarja játszani a rendszert. A tulajdonosok is rájöttek már, hogy ha az értékesített plazma immunglobulin tartalma alacsony, akkor vagy nem tudják eladni, vagy lényegesen kevesebbet kapnak a plazmáért, így az orvosoknak nem kell a meggyőződésük ellen dönteni.”

A kettő között lehet az igazság. Illetve: alighanem cége, orvosa válogatja.

*

Lassan a végére érünk. Már csak azt kéne megválaszolni: hogy van az, hogy az állam a mai napig nem alkotta meg a már négy éve létező törvény végrehajtási utasítását, miért nem szorítja rá a plazmagyűjtőket az egységes keresztdonációs nyilvántartási rendszer bevezetésére, miért nem éri el, hogy a tíz cég mind az ötven állomásán és a vérellátónál is látni lehessen, hogy az épp betérő donor mikor adott legutóbb plazmát? Miért tűri az állam, hogy polgárai közül a legnyomorultabbak ezrei módszeresen sarabolják az egészségüket?

Ismét a plazmagyűjtő cég vezetője felel: „A hivatalos ok az, hogy az adatvédelmi ombudsman még 2021-ben a szigorodó GDPR-szabályokra hivatkozva aggodalmát fejezte ki a törvénnyel kapcsolatban. Amire illett volna mihamarabb válaszolni, ám zajlott a Covid-járvány, és az államigazgatás félretette az ügyet.”

A pandémia után „meg már nem jutott eszükbe. Egyszerűen elfelejtették a dolgot. Olyannyira, hogy évek múltán maguk a plazmagyűjtő cégek melegítették fel újra az ügyet.”

Mikor lesz végre kihirdetés és hatályba lépés?

„Erről nincs információ. Viszont a tíz cég enélkül is lép. Kész a szoftver, még az idén mindenki beüzemeli a rendszert.”

Vagyis legkésőbb 2024 végétől nincs olyan, hogy Marcsi reggel nyolckor plazmát ad egy ózdi gyűjtőnél, és tizenegykor már egy másik plazmagyűjtő donorágyán fekszik?

Majdnem ez a helyzet. Azt továbbra sem tudjuk majd megelőzni, hogy valaki egyetlen nap alatt több különböző cégnél is adjon vérplazmát, viszont minden este frissül az adatbázis, és akkor mindenhonnan kitiltjuk a szabályszegőt, és másnap már nemhogy három, egyetlen helyen sem adhat vérplazmát.

És mi a helyzet az ombudsmani aggályokkal?

„A donorok nevét, születési helyét nem, csupán a tajszámukat és a születési idejüket osztják meg egymással a cégek.”

Ennyi lett volna a megoldás 2020-ban is a minisztérium részéről?

„Alighanem.”

Ennyire hülye, vagy ennyire vállalkozásbarát hivatalnokok ülnek a tárcánál?

„Nézőpont kérdése. Szerintünk egyszerűen nem foglalkoznak vele.”

És még egy kérdés: ha végre működésbe áll a közös szoftver, az mennyivel veti vissza a magyarországi vérplazmagyűjtők forgalmát?

„Húsz–harminc százalékos forgalomeséssel kalkulálunk, főleg azokban a városokban, ahol több állomás is működik.”

És ezt csak úgy benyelik a cégek?

„Egyre inkább a levett plazma minősége és nem a mennyisége számít. A nemzetközi plazmagyártók egyesületének tagvállalatai is várják a magyarországi regiszter bevezetését, mert az a többi ország számára is példaértékű lehet. Egyébként ma a plazmaadók többsége átlagosan évi 10–15 alkalommal ad plazmát. Az ő plazmájuk mellett a magukat kizsigerelő plazmaadók plazmája minőségileg előbb-utóbb a nem megfelelő kategóriába esik. A cégek most azon gondolkodnak, hogyan lehet újabb célcsoportokat beszervezni, és emelni az említett átlagos 10–15 alkalmat.”

Újabb célcsoport? Emelni az átlagos 10–15 alkalmat? Ismét megyünk a németek után? Kiderül.

És cserébe mit kapnak majd a donorok?

„Működtetjük az önkizsákmányolókat kiszűrő donorregisztert, és szeretnénk megemeltetni az adómentesen adható juttatás összegét.”

Vagyis: aki bírja, végigtolhatja úgy az esztendőt, hogy nyolcnaponta ad nyolc deci vérplazmát.

Az évi akár harminchat liter egyetlen emberből.

Tanulság?

Hibáztassuk a marcsikat, és jöhet az „aki hülye, haljon meg”?

Vagy hibáztassuk a cégeket, hogy az utolsó cseppig kicsavarják a nyomorultakból, ami kicsavarható?

Vagy örüljünk a „csak” harminchat liternek, és annak, hogy a marcsiknak hamarosan nem lesz lehetőségük napi három donorkodással száguldani az öngyilkosságba?

És nem mellesleg elgondolkodhatunk azon, hogy aki eddig a mindennapi donorkodásból etette a gyerekeit, eztán miből eteti majd őket.

Mindenesetre a végén alighanem arra jutunk, hogy a szegregátumban, generációs mélyszegénységben, munkahely és alapkészségek nélkül élő háromszázezer magyarnak legfeljebb a vérére tekint „erőforrásként” a társadalom.