Régóta vagyok a pályán, de még így is mindig van új a nap alatt, akad megtanulni, megfigyelnivaló, sőt, az utóbbi időben arról álmodozom, hogy miképpen is lehetne a magam szerény lehetőségeivel javítani a manapság gyakran előforduló felületes egészségügyi tudáson (vagy inkább tudatlanságon).
Íme egy történet.
Szó se róla, remek dolog a tájékozódás, nagyszerű, hogy van hol utánanézni sok mindennek, de a gyógyítás azért valamivel bonyolultabb annál, minthogy rákeresünk a neten, és kész is.
Persze nem szeretném felfújni az orvosi lét jelentőségét, de a rendelő csak nem lehet olyan, mint egy közért, ahol a vevő azt kér, amit óhajt.
Ideális esetben – és ilyen szerencsére sok akad a praxisomban – hamar kölcsönös bizalmi helyzet alakul ki, ahol a cél közös, nevezetesen az, hogy a gyerek mielőbb rendbe jöjjön.
De ez most nem éppen ideális eset.
Kedvesen megosztom az általam helyesnek ítélt diagnózist, aztán elmagyarázom, miért nem tartom indokoltnak az anyuka javasolta terápiát.
Mígnem váratlanul elhangzik egy kérdés:
Honnan tetszik tudni, hogy ez nem vesegyulladás, ahogy én gondolom, hanem vakbélirritáció gyanúja?
Ritkán akadok el válasszal, de ez ilyen helyzet.
„Így tanultam” – válaszolom végül csendesen.
És mélyen elszomorít az egész.
Nem magam miatt.
Hanem mert abból komoly baj származhat, ha valaki nemcsak simán nem tud, hanem azt hiszi, hogy jobban tudja.
Viszont, és ez a lényeg: másoktól, a döntő többségtől folyamatosan megerősítést kapok azt illetően, hogy mennyire bíznak bennem.
Megtiszteltetés és öröm ez számomra, és persze szakmai kihívás is, hiszen ismerem a családot, emlékszem a szülők betegségeire, és végülis a családorvos kifejezés ez hivatott lefedni.
Valamikor réges-régen közel fél évszázadon át dolgozott egy fül- orr-gégész doktor néni a Sportkórházban, és nem mellesleg bő egy évtizeden át volt a magyar kézilabdaválogatott és a Vasas orvosa. Ő, vagyis Jakab Erzsi néni és az ő legendás sztorijainak egyike jutott eszembe.
Sportolóként rendszeresen jártam a Sportkórházba, ahol úgy juthattam „versenyezhet” pecséthez, hogy előbb mindenféle vizsgálatokat végeztek el rajtam, rajtunk, sportolókon.
Volt, aki félt, például a vérvételtől, rendszeresen elájult a vegzatúrán, és akadt köztünk türelmetlenkedő épp úgy, mint olyan, akinek rendre rosszalkodni támadt kedve a várakozás ideje alatt.
Nos, az én kisfiam, aki akkor még valóban kisfiú volt, úgy hozta a sors, hogy éppen rosszalkodott a gégészeti vizsgálat előtt a folyósón. Nyilván, mindez behallatszott a rendelésre is, ahol Erzsi néni vizsgálta a delikvenseket.
Azonnal elcsendesedett mindenki, mire Erzsi néni ránézett Mócira, és így szólt:
„Na, te aztán végképp ne rendetlenkedj, mert apádat, anyádat, nagyanyádat, nagyapádat kezeltem, kezelem. Móci, leszel szíves viselkedni!”
A sztori bekerült a családi legendáriumba, a mesélnivalók közé, azzal a tanulsággal, hogy a mi családi hátterünkkel mit tehetünk s mit nem.
Természetesen mindannyian nagyon szerettük Erzsi nénit, és gyakran jártunk hozzá, hiszen az uszodaiaknál előfordulnak fülészeti gondok.
Nos, ez a történet jutott eszembe a minap, amikor egy olyan kisfiú zajongott a rendelőben, akinek számos felmenőjét kezeltem az elmúlt évtizedek során.
Erzsi néni 2005-ben hagyott itt minket, de lassan két évtized távlatából is jó szívvel gondolok rá. És bízom benne, hogy velem is így lesznek majd jó sokára a pácienseim – azért jó sokára, mert még szeretném tenni a dolgomat.
Szóval akad nehézség a munkám során, ilyen például az okoskodás, de sokkal több a jó, mint, teszem azt, a bizalom.
