Mindig az az első kérdés, hogy ti meddig maradtok. Nálunk ebben a férjemmel eleve van egy különbség. Én jobban ragaszkodom Magyarországhoz, úgy érzem, nem hiába születtem ide, nekem itt van dolgom, itt érzem magam leginkább otthon. Akárhová megyek a világon – nagyon sok helyen voltam már, hiszen szeretek utazni –, mikor leszáll velem itthon a repülőgép, azt érzem, hogy hazajöttem. Hogy itthon vagyok. A férjemnek pedig az az otthon, ahol mi négyen együtt vagyunk. Szerinte, kis túlzással, az Antarktiszon is lehetne.
Évről évre egyre több magyar gyerek költözik külföldre a családjával, mi viszont itthon vajmi kevés tudással rendelkeztünk arról, ők vajon mit éreznek, hogyan telnek a kinti mindennapjaik, mik a fő nehézségeik. Egészen eddig. Raskó Gabi Hoztok nekünk túrórudit? című könyve most végre közelebb hozza őket hozzánk.
A könyvben hét-hét, Európában és Európán kívül élő magyar család igaz történetét olvashatjuk. Szerepelnek köztük olyan gyerekek, akik még Magyarországon születtek, és olyanok is, akik már külföldön. Egyes családok hazatérnének, mások már meg is tették, de akadnak olyanok is, akik egyáltalán nem jönnének vissza.
A kötetben szereplő történetek mesélői vagy maguk a gyerekek, vagy a bölcsődések és óvodások helyett a szüleik. A szerző maga is élt külföldön gyerekkorában – Mexikóban és Brazíliában –, így megírta saját gyerekkori emlékeit, illetve két fia mostani külföldi – Balin játszódó – történetét is.
A könyv megírásához az utolsó lökést Gabi számára egy olyan baráti beszélgetés adta, ami Balin zajlott le, és amelyen a világ minden tájáról oda érkezett családok vettek részt. „Az egyik családban az anyuka egy országból, az apuka egy másodikból jött, az egyik nagymama egy harmadikból, a nagypapa egy negyedikből. Ők találkoztak egy ötödik országban, és most, mióta együtt vannak, a harmadik közös országban élnek a gyerekeikkel. Megkérdeztem tőlük, ha most megkérdezik a gyerekeiket, honnan jöttek, mit válaszolnak, és mondták, hogy az ő gyerekeik erre nem tudnak válaszolni.”
Ezen a ponton érezte, hogy mivel neki viszont nagyon fontosak a magyar gyökerei, elengedhetetlen, hogy a fiai erre a kérdésre biztosan azt válaszolják, hogy magyarok. Hiába élt már Mexikóban és Brazíliában, és mindkettőnek speciális helye van a szívében, de sosem mondaná magát brazilnak vagy mexikóinak azért, mert ott töltött éveket az életéből. Bármit is hoz a jövő, jelen pillanatban nem hiszi, hogy valaha fogja tudni magáról azt mondani, hogy nem magyar. Hogy nem ez a legerősebb kötődése egy országhoz, mint ami Magyarországhoz fűzi.
Annyi élmény, tudás, tapasztalat és ismeret rakódik rád az évek alatt egy országban, hogy nekem már biztosan nem fog tudni más ország annyi ilyen réteget egymásra rakni, mint amennyit Magyarország tudott.
De ugorjunk vissza kicsit a könyv megírásának előzményeihez. A nagyobbik gyermeke egyik osztálytársáék nemrég Szaúd-Arábiába költöztek, őket kérdezte meg először, hogy mivel gondolkodik egy ilyen könyvön, kipróbálhatja-e velük azt, hogy egy próbafejezethez megírja a történetüket. A család szíves örömest igent mondott. A többi résztvevő aztán már könnyedén alakult – szerepelnek családok a saját ismeretségi köréből, illetve vannak olyan országok – például Japán és Dél-Afrika –, amit mindenképpen szeretett volna megjeleníteni, így ezekhez célzottan keresett családokat.
Írás közben magáról és a környezetéről is nagyon sokat tanult. „Ekkor tudatosult bennem, hogy igazából négy szintje van annak, hogy egy gyerek tud magyarul: érti, tud beszélni, tud olvasni és tud írni. A családokkal való beszélgetések során kiderült: a »tud magyarul« kifejezésen nem biztos, hogy ugyanazt értjük.”
Érdekes reveláció volt az is, hogy tapasztalatai szerint sokszor még a családokon belül is eltérő a magyar nyelvtudás szintje, és általában az idősebb gyerekek tudnak a legtöbbet az előbb említett négy készségből. A kisebbeknél könnyebben elengedik már ezt a szülők, és ők maguk sem motiváltak túlzottan.
Eközben nagyon megerősödött bennem, amit egyébként is gondoltam, illetve a könyvnek is fontos üzenete: nem szabad elengedni a magyar nyelvet. Ezeknek a gyerekeknek a magyar nyelvtudás egy híd a gyökereikhez, így tudnak kapcsolódni ahhoz, ahonnan jöttek, még akkor is, ha soha nem fognak visszamenni.
Nem tagadja persze, hogy nagy a kísértés ennek az ellenkezőjére, ha valaki külföldön él, és a gyermeke mondjuk egy francia iskolába jár, és a barátaival vagy akár a szüleivel is franciául beszél. Ilyenkor felmerül, hogy ne erőltessék a magyar nyelv használatát, a magyarul olvasást. Ám szerinte megéri erőltetni.
Nemrég találkozott ugyanis egy olyan családdal Balin, ahol a szülők az ötvenes években mentek el itthonról – a férfi Amerikában született, ott is nőtt fel, a szülei pedig egyáltalán nem tanították meg magyarul. Ő ma azt mondja, hogy nagyon sajnálja ezt, sőt, hiányként éli meg, hogy nem tud magyarul. Lehet, hogy gyerekkorban nem egyértelmű, hogy így lesz, de sokszor felnőttként rájön az ember, hogy ez valójában mennyire fontos.
A könyv dél-afrikai fejezetében éppen arról beszél az édesanya, hogy a most 17 éves fia kint született, csak ott élt egész életében, Magyarországon csak látogatóban és különböző táborokban járt, ennek ellenére nagyon jól beszél magyarul. Édesanyja azt vallja, azért tanította meg, mert nem tudta elképzelni azt, hogyha hazalátogatnak, a gyermeke és az ő édesanyja ne tudjanak beszélgetni egymással.
Gabi családjában nem a közelmúltban született meg a költözés gondolata. A férje már régóta el akart menni Magyarországról, ám őt sokáig visszatartotta, hogy édesanyja rákos beteg volt, és addig biztosan nem akart innen megmozdulni. Eleinte egy hónapot jósoltak neki, aztán még 14 évet élt.
Édesanyja halála után megérkezett a koronavírus-járvány, ám amikor ez csillapodni kezdett, úgy érezték, nincs tovább kifogás, most vagy soha. Olyan helyet kerestek, ahol meleg van, biztonságos, jó nemzetközi iskolák vannak és megbízható internet. Így esett Balira a választásuk.
A gyerekek már egészen kicsi koruktól abban nőttek fel, hogy valamikor el fognak menni innen, szüleik ugyanis mindketten éltek külföldön gyerekkorukban, és úgy gondolják, ez nekik nagyon jót tett, így biztosan a saját gyerekeiknek is megadják ezt az élményt. Aztán, amikor eljött a „most” pillanata, a fiúk azért eléggé megijedtek, mi lesz – hiszen itt voltak a barátaik, a nagyszülők, az iskolájuk, a szeretett tanáraik. Nem tudták, mi vár rájuk odakinn.
Eleinte egyedül az volt vonzó perspektíva nekik, hogy Balin található Délkelet-Ázsia legnagyobb vízicsúszdaparkja, arról mutattunk nekik videókat, majd ők mondták, hogy jó, ha megígérjük, hogy oda rendszeresen eljárunk majd, akkor mehetünk
– meséli a szerző. Később azért már többet adott nekik Bali, mint a kedvenc csúszdaparkjukat.
A gyerekeknek egyébként nem csak az új otthonukhoz való viszonyuk alakult át az eltelt idő során. A Magyarországgal való kapcsolatuk is gyökeresen megváltozott. Elkezdték értékelni a hideget – „mikor először hazajöttek télen, mondták, hogy de jó, hogy kicsit lehet fázni”, vagy egyáltalán a négy évszak tényét.
Emberi kapcsolataikra is jobban elkezdtek figyelni: korábban gyakran megesett, hogyha például meglátogatták a nagypapájukat, akkor pár perc beszélgetés után csábítóbb programnak bizonyult egy számítógépes játék. Most viszont, mivel kevesebb van belőle, sokkal jobban értékelik az együtt töltött időt. Tudják, hogy nem automatikus.
Az első félévben még nem vette ki a gyerekeit az itthoni iskolarendszerből, hanem párhuzamosan csinálták a kintit és a magyart, de ez hosszú távon nem tűnt fenntartható megoldásnak. Délután négykor hazaérni az iskolából, és akkor még jöhetnek a magyar tantárgyak. A fiúk nyűgösek és dühösek voltak, azt mondták, ez így nem fair: minden tantárgyat angolul kell tanulniuk, és emellett még a magyar tárgyakban is helyt kellene állni.
Ezért a magyar iskolát szépen el is engedték. Azóta csak azt tanulják magyarul, amit édesanyjuk fontosnak tart – olvasni biztosan kell. A nagyobbik, 13 éves fiúnak már vannak magyar történelemkönyvei is, vizsgázni persze nem kell belőlük, de egyszer végigolvasni igen. Azt a szülők is tudják, hogyha visszajönnének, a gyerekeknek egy magyar iskolában rengeteg mindent kellene bepótolniuk, úgyhogy inkább olyan nemzetközi intézményben gondolkodnának, ami kompatibilis a Balin található iskolájukkal.
A költözés egyébként nagyjából olyan volt, mint amilyennek előzetesen elképzelték – egy területen adódott csak meglepetés, mégpedig abban, hogy mennyire érzékelhető a mindennapokban, hogy heti szinten vannak földrengések, vagy akadnak olyan veszélyek – mérgeskígyók, skorpiók –, amelyekhez itthon nem vagyunk hozzászokva. Persze lehetett őket kezelni, de azért eleinte teremtett a gyerekekben némi nyugtalanságot.
Amikor az első földrengésüket átélték, épp nem voltunk itthon a férjemmel, mert kiszaladtunk a boltba. A lakás nagy ablakai beremegtek, a gyerekek nagyon megijedtek. Utána három hétig egy szobában aludtak velünk, mert izgultak, mi lesz, ha éjszaka jön a következő rengés. Ezek mindig itt vannak a levegőben.
Nagy drukkerei a könyvnek, főleg a nagyobbik – mondja a kötet otthoni fogadtatásáról. Az idősebb fia egyébként is nagyon szeret olvasni, úgyhogy őt kérte meg, nem lenne-e a „gyereklektora”. Természetesen igent mondott, így elolvasott minden fejezetet, majd referált, érthető volt-e a történet, mi tetszett benne, vagy épp mi nem. A fejezeteket pontozta is – tíz pont volt a maximum, hétnél rosszabbat azért soha nem adott.
A gyerekek a megjelenés óta is izgatottan várják, mi lesz, drukkolnak anyukájuknak. „Nemrég vendégségben voltak nálunk a barátaink, és a gyerekek YouTube-ot néztek, amikor az ajánlott tartalmak között megjelent egy velem készült podcast. Teljesen ledöbbentek, kérdezték, hogy »anyukátok mit csinál a YouTube-on«? Látszott, hogy átkerültem egy másik dobozba a fejükben.”
A könyvvel több célja is volt. Az egyik, hogy kapaszkodót nyújtson azoknak a gyerekeknek, akiket elvisznek az országból, hiszen ő is ilyen gyerek volt. Hogy lássák, nincsenek egyedül. „Nagyon örülnék, ha olyan visszajelzést kapnék külföldön élő magyar gyerekektől, hogy segített nekik abban, hogy jobban érezzék magukat a helyzetükben, hogy türelmesebbé váljanak, ha valami nehéz, és megnyugodjanak, hogy nincsenek vele egyedül.”
Másrészt, a szülőkben szeretné tudatosítani, hogy „a gyerekek nem száraz virágok, akiket megfogunk és átrakunk egyik vázából a másikba”. Habár sokszor hallja, hogy „ó, hát a gyerekek mindent megszoknak”, nem ért egyet ezzel, inkább úgy véli, annak ellenére, hogy tudnak nagyon rugalmasak lenni, ezt nem szabad kihasználni a felnőtteknek, sőt, nagyon is oda kell figyelniük arra, hogy vannak ezek a gyerekek.
Az itthoni olvasóknál pedig azt szeretné elérni, hogy lássák, mennyiféle különböző élethelyzet alakulhat ki, amikor elhagyja valaki az országot.
Ez nem fekete-fehér. Van, aki visszajön, más soha nem akar. Van, aki vissza akar jönni, csak nem tud. Ez egy nagyon sokrétű dolog, nem lehet úgy kezelni, hogy »te elmentél, úgyhogy ne szólj bele abba, ami itt, Magyarországon van«.
Arról nem is beszélve, mennyire rá lehet csodálkozni az országra ezeknek a gyerekeknek a szemével. Minden fejezetben szó esik arról, ők mit szeretnek Magyarországon, miért jó idejönni, az Amerikában élő családnál például arról mesél a nagyobbik lány, milyen jó, hogy Budapesten lehet tömegközlekedni, szabadon mászkálni, hiszen ahol ők laknak, ott csak autóval lehet menni mindenhova. „Ez is egy cél: rácsodálkoztatni azokat, akik itthon élnek, mennyi klassz dolog van itt.”
A fiai közben a kint töltött idő alatt sok új barátot szereztek – a kisebbiknek egy svájci kisfiú az édesanyja szerint olyan, mintha az ikertestvére lenne, teljesen elválaszthatatlanok, sülve-főve együtt vannak. Emellett egy nagyon jó itthoni barátja már több héten át vendégeskedett náluk kinn, így ő kevésbé érezte meg az elszakadás nehézségét. A nagyobbik fiú szerinte még jobban kötődik az itthoni barátokhoz, mint a kintiekhez.
A család nyáron kettő, télen egy hónapot itthon van, a nyarakat Gabi már februárban elkezdi szervezni, nehogy az legyen, hogy amikor a fiai a barátaikkal táborozni mennének, akkor nekik épp valami más programjuk adódjon. Sok erőfeszítést tesz, hogy ezek a kapcsolatok megmaradjanak, de úgy érzi, mindenképp megéri.
„Amíg Balin az iskola és a szürke hétköznapok vannak, addig, amikor a gyerekek hazajönnek, mindenki velük akar találkozni, nonstop programok vannak. Olyan itthon lenniük, mintha egy vidámparkban lennének egy hónapig. Imádnak hazajönni.”
A külföldön élő családokért persze azok is sokat tehetnek, akik itthon maradtak. Jólesik az érdeklődés, a „hogy érzed magad, mi jó, mi nehéz neked odakinn, mit tanultok belőle” típusú kérdések. Fontosak a látogatások is, miközben a szerző szerint az is nehéz a külföldön élésben, hogy a nyaralásra szánt időt akkor mindig a hazalátogatással kell tölteni, és az egész rokonságot végiglátogatni, ami egyszerre feltöltő és fárasztó. Nem véletlen, hogy a könyv kapcsán is hallott olyan családokról, akik inkább egy harmadik országban nyaralnak együtt a rokonokkal.
Azzal tud segíteni, aki itt marad, hogy nemcsak azt emeli ki folyton, milyen nehéz annak, aki itthon van, hanem van benne támogatás is.
Miközben nem kell eltitkolni, hogy nehéz. Amióta megjelent a könyv, több nagymama is írt nekem, hogy milyen jó, hogy megírtam, biztosan ezt veszi az unokáinak. És hogy mennyire hiányoznak. Rengeteg unoka hiányzik Magyarországról.
