A lányom 3 és fél éves volt, amikor elindultunk otthonról. Előtte mi is hallottuk a bombákat, azt mondtuk neki, hogy »jaj, valami leesett«, nem beszéltünk arról, ami kint folyik. Azóta pedig azt hiszi, hogy Putyin miatt »kalandozunk«, ő egyfajta utazásnak, kalandnak fogja fel az egészet. Én pedig nem mutatom ki előtte, mennyire rossz nekem.
A Vámos Segély Alapítvány 2022 októbere óta segíti a magyarországi ukrán menekülteket, az alapító, Vámos Tatjána pedig már az orosz-ukrán háború kitörésének első napjaitól kezdve gondját viseli az érkezőknek. Az alapítvány létrehozását is az inspirálta, hogy Tatjána segítségével a háború első két hónapjában mintegy hatszáz családot sikerült elhelyezni Magyarországon.
Különösen nehéz az egyedülálló anyák helyzete. Sokuknak egy év után megszűnt a lakbértámogatása, a magyarországi árak mellett pedig a bérleti díj kifizetése vagy lehetetlennek tűnik, vagy a teljes fizetésük rámegy. Három, gyermekét egyedül nevelő ukrán nő, Olga, Anasztázia és Yana mesélt lapunknak – az alapítvány vezetőjének tolmácsolásával – a megpróbáltatásaikról. A cikk elején szereplő idézet Yanától származik.
Tatjánához több önkéntes csatlakozott – főként nők –, így hoztak létre egy szervezetet, amelynek fő célja a hazájukat elhagyni kényszerült ukrán menekültek segítése, a magyar társadalomba való beilleszkedésük támogatása. Nagy hangsúlyt fektetnek a menekült gyerekekre és az egyedülálló nőkre – már a kezdetektől a „nők a nőkért” elv mentén működtek, tavaly karácsonykor pedig 700 gyermeknek adtak karácsonyi ajándékot. Az alapítvány pszichológiai segítséget, oktatási programokat, interaktív foglalkozásokat szervez, küldetésük a háború okozta sebek begyógyítása, az új élet felépítésének segítése, valamint a menekültek megerősítése – minden tekintetben. Az alapítvánnyal körülbelül
számukra szeretnének helyet találni a magyar iskolákban, munkahelyeken és a társadalomban.
Csakhogy a megfelelő életszínvonalhoz nyelvtudásra, fizetésre és lakhatásra is szükség van, ezek pedig többségük számára elérhetetlen célnak tűnnek addig, amíg jobbára élelmiszer-segélyezésre szorulnak. Jelenleg ugyanis ugyanúgy szükség volna a menekülteknek a pénzügyi és ételadományokra, mint a háború kitörésekor, viszont az adakozási kedv alábbhagyott az utóbbi hónapokban. Régebben civilek érkeztek nagy táska élelmiszerekkel, ma már az erről szóló felhívásokra sem igazán figyel fel senki.
A támogatott nők és az alapítvány élete pedig közben sok ponton egybeforrt – Olga kuratóriumi tag, míg Yana önkéntesként tevékenykedik. Gyakran találkoznak a Baross utcai helyiségben, ami szintén veszélybe került, hiszen december végén véget ér a bérléshez kapott támogatási időszak.
A menekülteket is elszomorította ez a hír, kérdezték, ha nem lesz, akkor hogyan tovább. Akármilyen nehéz is időt találni rá, mindig jönnek, mert itt tudnak együtt lenni.
Az önkéntesek 80 százaléka maga is menekült, legalább száz embernek ez a második otthona
– ők maguk is így hivatkoznak erre a térre.
Természetesen akadnak olyan menekültek, akik jobb helyzetben vannak – ők maguk is próbálnak segíteni a többieknek. Visszatérő tapasztalás, hogy több ukrán segít, mint magyar.
Olga a Luhanszk megyei Szeverodonyeckből érkezett a 14 éves lányával, Yana a dél-ukrajnai Zaporizzsja városából jött az 5 éves lányával, míg Anasztázia Dnyipróból indult útnak édesanyjával – ő azóta visszament Ukrajnába – és két gyermekével, kisfia akkor 8 hónapos, míg a lánya 7 éves volt.
Olga és férje már korábban elvált, de tartják a kapcsolatot, a férfi jelenleg is harcol a hazájáért. Yana férje a háború kitörése óta is igyekszik korábbi munkahelyén dolgozni, ám nincs könnyű dolguk, hiszen mint mondja, a napok nagyjából fele légi riadóval telik.
Anasztázia férje is Ukrajnában dolgozik, mivel 40 éves, őt sem engedték volna át a határon. A férfi rendszeresen küld pénzt a két gyermekével boldogulni igyekvő feleségének, de ez az összeg nem sokra elég, hiszen az ukrán fizetések egyébként sem túl magasak, és ahogy a nő is jelzi, az itteni egyre magasabb árak mellett még inkább kevésnek tűnik az a segítség.
Jobb híján jelenleg heti kétszer irodákat takarítok kétezer forintos órabérért
– mondja. A Magyarországra érkezés egyikőjükben sem él kedves emlékként. Olga és kislánya Oroszországot, Litvániát és Lengyelországot is érintve jött hazánkba, a kálvária mindkettőjüket traumatizálta. Túl hosszú és félelmetes volt az út – mondja Yana, aki evakuációs vonattal érkezett. „Nem tudtuk, merre megyünk épp, sokszor megálltunk, a villanyt lekapcsolták, közben rakéták repültek és lövések dördültek odakinn.”
Szintén evakuációs vonattal érkezett Anasztázia, benne is hasonló emlékképek élnek az útról. „Óriási tömeg volt, rengeteg síró gyerekkel – a mosdóba sem lehetett eljutni, annyian álltak a folyosón.” A megérkezését követően már könnyebb helyzetben volt, ugyanis egy tíz éve itt élő barátja vitte el autóval a határtól a magyar fővárosig, és egy ideig azt is lehetővé tette számára, hogy bérleti díj fizetése nélkül élhessen a lakásában. Ezért a mai napig hálás.
Olgának a kezdetekben egy másik alapítvány segített lakást találni, Yana és gyermeke négy hónapot töltött Nyírbátorban, csak ezt követően érkeztek Budapestre, ahol néhány hónapig a munkahelye támogatta a bérleti díj fizetésében. Ő odahaza online dolgozott egészségügyi okok miatt, itt pedig az alapítványhoz csatlakozott. Neki is segítség kell, de ő is segít a többieknek.
Yanának orvosi diplomája van, ám Magyarországon a nyelvtudás hiányában nem tud a szakmájában dolgozni, ezért online konzultációkat tart kint élőknek, csakhogy az ezért kapott fizetés az itteni élethez édeskevés. Jelenleg a lakás bérleti díjára elég ez a pénz, de többre nem jut.
A magyar nyelv ismerete nélkül nehezen boldogul a szakmájában Anasztázia is – ő Ukrajnában bírói asszisztensként tevékenykedett, de jogászként itt nehéz hasonló pozíciót találnia.
Az itteni oktatási intézményekkel kapcsolatos élményeik elég ambivalensek – Olga arról számolt be, hogy már bekerülni sem volt egyszerű a lányának az iskolába, az adaptálódás pedig már második éve tart, miközben a háború hatásai is mély nyomokat hagytak a gyermekében.
Yana nem adta be egyből óvodába a kislányát – eleinte abban reménykedtek, hogy egy-két hónapon belül hazatérhetnek majd. Végül egy ukrán óvodába íratta be, az átszokás azonban nem sikerült tökéletesen. A kislány továbbra is nagyon várja, hogy hazatérhessen.
Már a második iskolában próbál szerencsét Anasztázia lánya, az elsőben ugyanis a magyar gyerekek kiközösítették azért, mert nem értette a nyelvüket. Olykor orosz szavakat vágtak hozzá, otthon sokat sírt emiatt. A kislány most már kezdi egész jól beszélni a magyart, hetente két nyelvórája van, azt mondja, már egyszerűbbnek tűnik számára, mint az angol.
Az anyagi és beilleszkedési nehézségeken kívül mindhármuknak az egyik legnehezebb próbatételnek a nyugalom hiánya tűnik.
„Hiányzik a kiegyensúlyozottság. Egyik nap próbálunk boldogok lenni, másik nap ránk tör a rosszullét. Folyamatosan ingadozik minden” – fogalmaz Olga. „Egyik pillanatban valamiféle nyugalmat érzel, aztán rád tör, hogy »hogyan tovább, így nem lehet tovább élni«”, teszi hozzá Yana. Neki további nehezítést jelent, hogy a szülei és nagyszülei is orosz megszállás alatt álló területen élnek, így sok tekintetben korlátozzák őket a mindennapokban, ő pedig innen izgul értük. „Havonta kell kicserélniük az ablakokat, folyamatosan kitörnek a rakétázástól.”
Amikor idejöttek, még az is furcsa volt – meséli Anasztázia –, hogy az emberek békésen ülnek, esznek és beszélgetnek az utcán, miközben a kislánya a fürdőszobában vagy a ház pincéjében akart elbújni. Mára ennél azért jobb a helyzet.
Egyik nap nagyjából rendben van, másik nap beüt, hogy, úristen, mi fog most történni velünk. Folyamatosan ilyen kérdések cikáznak a fejünkben, és mivel gyerekkel vagyunk, erősnek kell lennünk, meg kell oldani minden felmerülő problémát.
A háború hatásait saját bőrükön is érzik, érezték – Yanának két fiatal orvos kollégája is elhunyt, sokakról, akikkel együtt tanult egykor, semmilyen információja nincs, nem tudja, életben vannak-e még. A háború kirobbanását követően Olga lakhelyét folyamatosan bombázták – egy idő után már gáz és villany hiányában az utcán próbáltak főzni, amíg egyáltalán rendelkezésükre állt elég élelmiszer. Végül egy rakéta becsapódott a háztömbbe, ahol ők is laktak – ekkor indultak útnak.
Anasztáziának sok barátja szolgál a hadseregben, ráadásul Dnyipro, ahol a rokonai is élnek, tavaly februárban heves orosz bombázás alatt állt. Az egyik rakéta a szülei háza melletti épületbe csapódott be, a támadásban sok lakó életét vesztette. Édesanyja a helyi iskolában tanárnő, a támadás idején épp otthon volt a lebombázott házban az egyik 11 éves tanítványa, míg szülei pont a boltban voltak. A fiatal diák is meghalt.
„Traumatikus élmény volt ez a szüleimnek és nekem is. Nem mehetek ide vissza, mások nem is érthetik, mit élünk át. Remélem, hogy a magyarok soha nem fognak ehhez hasonlót megtapasztalni.”
Mindezek fényében mire volna most leginkább szükségük? Biztonságra. Hiszen minden nap tudniuk kell enni adni a gyerekeknek, szögezi le Anasztázia. „Nem tudjuk, meddig van lakásunk, meddig tart az élelmiszer. Szükségünk volna arra, hogy tudjuk, mi lesz holnap, hogy lesz mit enni. Mert lehet, hogy nem lesz” – fogalmaz Olga. Yana számára a lakhatás jelenti a legnagyobb problémát, hiszen a pénze nagy részét ez viszi el, és egyelőre nem is tudja, mi vár rá a fűtési szezon kezdetével.
Persze, szükség lenne mentális segítségre is, de ha hideg van, vagy nem tudod, hol élj, teljesen mindegy, van-e mentális támogatás, vagy nincs.
Mindeközben ráadásul mindhárman érzik, hogy a segítő kezek nagyon megfogyatkoztak. „Nem értjük, miért, hiszen ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint az elején. De sajnos azt látjuk, hogy az emberek azt hiszik, az ukránoknak már nem kell a segítség” – vélekedik Yana.
Amikor kitört a háború, még mindenki segíteni próbált, emlékszik vissza Anasztázia – amikor a gyermekével a játszótéren voltak, többen ruhákat ajánlottak fel, illetve támogatásukról biztosították őt, telefonszámokat hagytak nála. Ma már nem tapasztal hasonlót, „hiába egyre rosszabb a helyzet, az emberek egyszerűen megszokták, hogy Ukrajnában háború van.”
Olga egy évig lakhatott egy szervezet segítségével ingyen egy lakásban, ám most ki kell költözniük – az alapítványnak rengeteg munkája van abban, hogy nem került a gyermekével az utcára. Sokan hallani sem akartak róla azért, mert ukrán és/vagy mert gyermekkel akart költözni, de végül találtak egy főbérlőt, aki azóta is törődik velük, a kislányt is gyakran meglátogatják.
„A nap nagy része elmegy a munkával, aztán a gyereket el kell vinni óvodába, érte kell menni, nincs idő semmi másra. Hiába mondják, hogy tanuljunk nyelvet, menjünk dolgozni, úgy jöttünk ide, hogy nem terveztünk itt sokáig, a magyar nyelvet pedig nem lehet olyan gyorsan megtanulni. Próbálnám, ha lenne idő rá.”
Azzal kapcsolatban, terveznek-e valaha hazatérni, nem sok remény vagy optimizmus olvasható le az arcukról. Yanának nincs is hová hazamenni, nem is biztos benne, hogy megvan-e még a lakása, nem tud róla semmit. Valószínűbbnek tartja, hogy nincs már meg. Egyébként sem szeretne az orosz megszállók szomszédságába költözni, teszi hozzá, arról nem is beszélve, hogy elképzelni sem tudja, az aknák miatt mikor lesz valaha újra biztonságos ott az élet. Így az a feladat áll előtte, hogy itt alakítson ki egy új életet kettőjüknek.
Nem biztonságos hazamenni Anasztázia szerint sem,
nem akarok mindig az óvóhelyre járni a gyerekekkel, nem normális így élni.
Nehéznek tűnik számára nulláról újrakezdeni, de örül, hogy nincs messze Ukrajna, és egyelőre szeret itt lenni, miközben megjegyzi, hallomásból tudja, hogy sok magyar elvágyódik innen. Olgának nincsenek nagyon elképzelései a jövőről, annyit tud, hogy most itt van, azt már nem, hogy mi lesz.
Az anyukáknak a jövő tervezése mellett azonban most a jelenben kell helytállniuk, és megpróbálniuk a gyermekeiknek a lehető legjobb körülményeket biztosítani ebben a lehetetlen helyzetben. Anasztázia azt érzi, nem normális, ahogy az ukrán családokat szétszakították. A lányának nagyon hiányzik az édesapja, és időről időre a határ közelében igyekeznek ugyan találkozni vele, de ez közel sem elég. „Folyamatosan mondogatja, mennyire hiányolja és látni szeretné őt. Ez így nem fenntartható. Biztosan számtalan családot szakít szét ez a háború, sokan el fognak válni, hiszen egy hónapig még ki lehet bírni ebben az állapotban, de több mint egy évig már nehéz így egy családnak egyben maradnia.”
