Tavaly ősszel egy újpesti gimnázium egyik diákja öngyilkos lett, a tragédia után felmérték a tanulók mentális egészségét a kerületben, és döbbenetes adatok jöttek ki. Az elemzéshez az ön által is használt kérdéssort használták. Mely területeken voltak a legnagyobb problémák?
Szinte az összesben. Mintegy ötszáz, 9. és 12. osztályos diák válaszolt, majdnem minden második gyerek beszámolt verbális bántalmazásról, minden negyedik szexuális abúzusról is. Érdekes módon a bullyinget kevés gyerek említette, viszont a tanulók közel harmada tapasztalta az érzelmi elhanyagolást, és a válaszok szerint minden ötödik gyereket ért már fizikai bántalmazás. A diákok negyede azt mondta, olyan családban él, ahol valamilyen formában jelen van a függőség. Ezek az adatok lesújtóak voltak, hisz nem egy általános statisztikát láttunk, hanem testközelben, egy szűk közegben történt mérés eredményét.
A felméréséhez az ACE (Adverse Childhood Experiences – negatív gyermekkori élmények) kérdőív kérdéseit használták, amit eddig még egyszer sem vettek elő.
Nem csak ezt, másmilyent sem: nem használtak semmiféle tesztet a gyerekek mentális egészségének felmérésére Magyarországon. Az ACE-kérdőívvel magyarul, de az angol verziójával sem dolgoztak még hazai fiatalokon.
Mikor találkozott először ezzel a kérdéssorral?
Az 1990-es évek végén jelentek meg az első közlemények, jelentések Robert F. Anda és Vincent J. Felitti professzorok által, amelyekben a negatív gyermekkori élmények élethosszig tartó hatásait ismertetik. Először bizonyították be, hogy minél több ilyen élmény van egy gyerek életében, annál valószínűbb, hogy dohányozni fog, kábítószer- vagy alkoholfüggő lesz. A lelkileg bántalmazott gyerekeknél később különböző szervi betegségek, korai halálozás vagy éppen öngyilkosság is előfordulhat. Anda 17 ezer emberen végzett tesztet, összevetette az orvosi élettörténetüket a kérdéssorral, és megdöbbentő egyezéseket talált.
Volt, ahol ezt eredményesen átültették már a gyakorlatba?
Izlandon a 90-es években kezdték el használni ezt a tesztet, széles politikai támogatással, még az izlandi miniszterelnök is melléállt. Húsz év kellett ahhoz, hogy igazán láthatóak legyenek az eredmények. A példa kedvéért, a középiskolások körében 40 százalékos javulást értek el az alkoholfogyasztás terén, és 20 százalékkal kevesebben mondták azt, hogy dohányoznak, tízzel kevesebben, hogy füveznek.
Mennyire lehet ma alkalmazni egy több mint húsz évvel ezelőtti tesztet?
Teljes egészében nem, de nem azért, mert régi; aktualizálni, kibővíteni vagy akár harmonizálni érdemes. Az ACE jó kiinduló alap, ahogy a WHO továbbfejlesztett kérdéssora is. Az amerikai kutatókhoz hasonlóan magam is éveken át gyűjtöttem az adatokat, és hasonlóan sokkoló lett az eredmény. Az látszódott, hogy az egészségügyi világszervezet kérdései a „legjobb megjóslói” például az alkoholizmusnak, de az is kitűnt, hogy még pontosabb kérdésekkel még hatékonyabb válaszokat lehet kapni. Mert azért sok hiányosság van. A végeredmény valamennyire lefedi a két kérdéssort, de az általam és kutatócsoportom által végzett vizsgálatban van, amit mi még hozzátettünk.
Miben kellett változtatniuk?
Inkább pontosítottunk. Megkérdezték például, hogy volt-e válás a családban, de azt nem, hogy zajos volt-e, vagy szépen, békében történt. A családon belüli erőszak esetében az eredeti vizsgálatban csak a férjet jelölték meg lehetséges bántalmazóként, a WHO kérdőív alapján ezt már kiszélesítettük a szülőkre.
Ha az izlandi példát nézzük, akkor most vagyunk a nullpontnál és húsz év múlva várhatjuk az eredményeket.
Az igazán eredményes folyamatokhoz idő kell. Amikor negyven éve beléptem a László kórházba, a hepatitis C egyre inkább fertőzött, és nem volt nagyon irodalom a kezelésére. Egy 1989-ben megjelent amerikai nagy orvosi szakkönyv 1990-es magyar fordításában én írtam meg a hepatitis C-ről szóló fejezetet, melyet 89-ben még ismeretlen eredetű májbetegségnek tekintettek, majd a hazai szakma által kidolgozott kezelési protokollok segítségével már hatékonyabban tudtunk gyógyítani, később pedig részt vettem a gyógyszerek fejlesztésében is. Hasonló folyamatokban bízom most is.
Nagy kerülőnek tűnik a májbetegségek után a gyermekek mentális egészségével foglalkozni.
Nem is jött egyik pillanatról a másikra. Az infektológia például annak idején azért tetszett, mert konkrét válaszokat ad egy adott kérdésre. Van egy emberi szervezet, megtámadja a vírus vagy a baktérium és a kezemben van a gyógyszer, amivel meggyógyíthatom. A gennyes agyhártyagyulladásba a betegek 99 százaléka belehal, ha nem kap antibiotikumot, ha viszont igen, 99 százalék, hogy túléli. Tetszett, hogy ilyen tiszta, lehet ismerni a szervezetet, a gyógyszert, minden logikus és kiszámítható. Elméletileg. De minden kutatás azt mutatja, hogy Magyarországon a legtöbben a népbetegségekben halnak meg, például alkoholizmusban, rákban, vagy szív- és érrendszeri problémákban. Ha lassan is, de eljutottam oda, hogy itt sokkal összetettebb a helyzet. Ez már nem annyira fekete-fehér, mint a vírusfertőzések, érdekelt a komplexitása is, milyen élettani, mentális vagy lelki okok húzódhatnak meg a betegségek mögött. Én főleg alkoholistákat, zsírmájjal küzdő betegeket kezelek, de vannak hepatitisesek is, ezek mind az életmóddal függenek össze, a folyamatok pedig időben és lelkiekben egymásra épülnek. Inkább a betegséget gyógyítják, pedig a kiváltó okot is kezelni kellene. Már a perinatális és a születés utáni időszak is hatással lehet erre, az első ezer nap például kiemelten fontos a gyerekek életében.
Az újpesti iskolában született eredmények közzétételével nagyjából egy időben alakult meg az Egyesület a Gyermekek Egészséges LelkiVilágáért. Miért érezték úgy, hogy egyesületi formában kell harcolniuk a gyerekekért?
Egyfelől azért, mert jelenleg nem nagyon vannak olyan szervezetek, amelyek kiemelten a gyermekek lelki világának egészségével foglalkoznának. Másfelől, nagyon szép dolog kutatni, tudományos eredményeket elérni, de ezekkel nem lehet érdemi változást elérni. Rajtunk kívül most csak legfeljebb kezdeményezések vannak ebbe az irányba. Tenni kell valamit a negatív gyermekkori élmények megelőzéséért, nem csak kutatni. Mi ezzel foglalkozunk. Mentális védőoltásokat kell adni a gyermekeknek, ennek legfontosabb tényezője a tudatosság, ezért kell dolgoznunk. Szerencsére egyre többen érzik ennek fontosságát, az alakuló ülésen harmincan voltak, azóta már közel hetvenen vagyunk. Egyébként mindenki önkéntesen dolgozik. Az egyesület megalakulása előtt a saját betegeim körében is monitoroztam a kérdéseket, és kiderült, hogy valóban működnek, tényleg kapcsolatba hozhatóak a válaszok és a tünetek, és nekünk ezekre kötelességünk felhívni a figyelmet.
A betegek mindenféle gátlás nélkül megnyíltak ezekben a kérdésekben?
Kell hozzá a jó viszony és nem szabad ajtóstul berontani a házba. A vizsgálatokat három fázisban végeztük, minden esetben a Tudományos és Kutatásetikai Bizottság engedélyével. Saját betegek körében, különböző rehabilitációs vagy oktatási intézményekben, illetve a háziorvosok bevonásával. Európai uniós pályázatokban is reménykedünk, ha ezek összejönnek, sokkal nagyobb forrásból gazdálkodhatunk.
A háziorvosoknál hogyan zajlott a felmérés?
Megkértük őket, hogy ha alkalom adódik rá, kérjék meg a körzetükhöz tartozókat, hogy töltsék ki online a kérdőívet, és amennyiben a pácienseik igénylik, térjenek ki ezekre a kérdésekre. A vizsgálat során, akik megfeleltek bizonyos kitételeknek, azoknak felkínáltunk a lehetőséget, hogy jöjjenek el hozzánk egy interjúra. Ezek elemzése azóta is folyamatos.
Milyen formában tudnak segíteni a gyerekeknek?
Az egyesület elsődleges célja az edukáció, együttműködve különböző egyesületekkel, szervezetekkel, programokat dolgozunk ki, pilotokat készítünk különböző rendszerekhez. Egyesületünket különböző munkacsoportokra osztottuk. Az egyik ilyen a párkapcsolati munkacsoport, amely főleg arra koncentrál, hogy megtanítsa az embereket együtt élni. Véleményem szerint ha két ember nem él jól együtt, akkor nem is várható el, hogy a gyerekkel úgy viselkedjen. Van külön munkacsoportunk, amely a szülés utáni időszakkal foglalkozik, itt bábákat és védőnőket is bevonunk a szakmai munkába.
A kutatások során a kitöltött teszteket elemezzük, és a kapott adatokat megvizsgálják a pszichológusaink vagy az addiktológusaink. A tapasztalatokkal felvértezve próbálunk filmeket, oktatóanyagokat készíteni. Továbbra is számos előadást tartunk, akár háziorvosi gyűléseken, kerületi vagy gyermekvédelmi rendezvényeken, kábítószer-, illetve bűnmegelőzési fórumokon, tervezünk tévé-, rádiószpotokat, és jelen leszünk a TikTokon is. Sajnos, nagy szükség van ránk, hisz kevés a szakember, gyermekpszichiáterből és -pszichológusból sincs elegendő. Csak konzultációra két hónapot kell várni.
Önök hogyan tudják ellensúlyozni ezt a hiányt?
A legelemibb segítséghez nem kell végzettség. Nézzünk körbe a környezetünkben, hogy kinek lenne szüksége rá, hogy meghallgassák, a gyerekek között is. Ugyanakkor egyesületünk készít egy térképet is az ellátóhelyekről, hisz ezekről épp azok nem tudnak, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Vagy ha tudnak, sokszor nem mernek elmenni, félelemből, szégyenből. Nagy feladat, hogy lebontsuk a mentális betegségekkel szembeni falat.
A kutatások szerint minden ötödik tinédzsert bullyingolják az iskolában, ön viszont azt mondta, hogy a tesztekben viszonylag kevesen említették meg a bullyinget.
Hazánkban most van terjedőben. A nyugat ebben is előrébb tart véleményem szerint. És sajnos az várható, hogy a jövőben, ebben a kérdésben be fogjuk hozni lemaradásunk.
Hasonlóan súlyos következményei lehetnek később a bullyingnek, mint a negatív gyerekkori élményeknek?
Ez még nem teljesen világos. Annyit tudni lehet azonban, hogyha a gyermekben kialakul a reziliencia, azaz a rugalmas lelki ellenállóképesség, akkor a bullying már kevésbé károsító.
