Anyánk szeretett divatosan öltözködni, a hagyományost kombinálta a kortárs darabokkal, simán felvett egy pliszírozott szoknyát magas nyakú garbóval, platform szandállal. A család többi tagja is divatszerető volt, apánk nagybátyja, Ferike papu jómódú kereskedő ember volt, szerette a zakókat, hosszú szárú csizmával is viselte őket. Néha bőrmellényben járt, bőrnadrággal és csizmával, a bőrmellény alatt nem volt semmi, egy póló se. Ehhez fekete kalapot viselt. Nagyon vagánynak tartottam mindig.

Varga Helena emlékszik vissza a divat első megjelenésére az akkor még Mátészalkán játszódó életében. Néhány évtizeddel később ezeken az alapokon – vagy inkább ezekről elrugaszkodva – alapította meg testvérével, Erikával a világ első roma divat stúdióját, a Romani Design-t.

A testvérpár mindenki által viselhető ruhákat, ékszereket, kiegészítőket tervez, amik – hasonlóan Helena gyerekkori emlékeihez – a hagyományos és a kortárs kultúrát ötvözik. Többről van szó, mint blúzok, ruhák vagy nyakékek: alkotásaikra egyfajta kultúrmisszióként és aktivizmusként tekintenek. Párbeszédet szeretnének teremteni a többségi és kisebbségi kultúrák között, törekvésükben pedig a divat képezi a hidat.

Fontos küldetésüknek tartják, hogy a cigány közösség tagjainak köréből gyűjtött, gyakran generációk óta őrzött eredeti anyagokat – például értékes kasmír szoknyákat, kendőket – felkutassák és megőrizzék, majd beépítsék aktuális kollekciójukba. Vallják, hogy alkotásaik afféle tükörként hatnak ránk, melyen keresztül szembenézhetünk a roma közösség kultúrtörténetével, traumáival, félelmeivel, de boldogságra való képességével is.

Hogyan lehet textildarabokból hidat építeni, és milyen eredményeket képes elérni egy divatstúdió 13 év alatt? Ellátogattunk a Romani Design rákospalotai stúdiójába, hogy megtudjuk, a színpompás anyagokon kívül milyen gondolatok szövik át a divatmárka múltját, jelenét és jövőjét.

Helena és Erika családjában a kettősség nem csak a divat tekintetében volt tetten érhető: az apai ág a városban élt, kereskedelemmel, antikvitással, fuvarozással és lótartással foglakozott, míg a kertművelést és állattartást űző anyai ág falun, mintegy húsz kilométerre egymástól. Édesanyjuk nemcsak öltözködésében, hanem életmódjában is képviselte a tradíciót és a modernitást is: önálló üzlete volt, autót vezetett.

Szoros kapocs fűzte őket anyai ági nagymamájukhoz, Kender mámihoz is, aki – mivel a második világháború alatt nővérével egyedül látta el a nagycsaládot – a családfenntartás minden feladatába beletanult, ha kellett, vályogtéglát vetett, falat tapasztott, kemencét épített, vagy épp kenyeret sütött az egész falunak, mesélt, varrt, énekelt. A női ikonokat megszemélyesítő nagymama és édesanya fotóit több kollekcióba beépítették.

Konfliktus? Az mindig van, folyamatos. Így működik egy jó testvérpár, nem vagyunk a problémákat szőnyeg alá söprő testvérek. Kimondjuk, megbeszéljük, megoldjuk, aztán túl is vagyunk rajta. Azért is tudunk együtt dolgozni, mert alapvetően jó testvérei vagyunk egymásnak

– meséli kettőjük dinamikájáról Erika.

Kiegészítik és motiválják egymást. Erika a fő tervező és művészeti vezető, ahogy ő mondja, a „maffiavezér”. Helena a saját helyét találta meg a Romaniban, egy teret, ahol szabadjára engedheti kreativitását. Ő felel az ékszerek és táskák tervezéséért és kivitelezéséért, emellett dalokat szerez és énekel a zenekarában. „A szó legnemesebb értelmében művésznő, eszerint pátyolgatjuk és szeretjük, próbáljuk segíteni a művészi pályáját”, jellemzi testvére.

Nem véletlen a többes szám, kettőjükön kívül van még egy elengedhetetlen szereplője a projektnek – illetve több is, mivel nehezen lennének kihagyhatók a hármukat rajongással körbeugráló, a rivaldafényért ácsingózó kutyáik: Gyopi, Mici és Zsömi.

Egészen máshogy vélekedünk most a divatról, mint ahogyan az előző történelmi korokban. A divat mindig egy üzenetrendszert, egy platformot jelentett, elég, ha a nagy uralkodóházak fejeire vagy az egyházi tisztségek betöltőire gondolunk. Utalt az identitás erősségére, arra, hogy a viselője minek tartja magát

– mondja Kriston Lili művészeti menedzser, kurátor a Romani Design harmadik pillére.

Ő akkor kezdett másképp nézni a divatra, amikor a Romani 2010-ben elindult: még tizenéves korában látott egy újságcikket a munkájukról egy külföldi divatmagazinban, és már ekkor felfigyelt rá, hogy a divatot a társadalmi és a kultúrmisszió eszközeként használják a Romani tervezői, ezt üzente az első kollekció neve is: Divattal az elfogadásért. „A divatot lehet és kell is ilyen tudatosan használni”, hangsúlyozza Lili.

A cikk elolvasását követően tudta, hogy Erikáékkal szeretne dolgozni. Tíz évvel később azt láthatjuk, hogy megszerezte a képesítéseket, amikről úgy gondolta, hogy ehhez szüksége lesz – művészeti menedzser és képzőművészeti kurátor vált belőle. A koronavírus-járvány alatt, még egyetemistaként egy blognál dolgozott, ott készített interjút mostani munkatársaival. „Mindig azt szoktam mondani, hogy leültem a konyhában, és ott maradtam.”

Az út közel sem volt kihívásoktól mentes. A testvérpár korábban is együtt dolgozott: az ötvös asztal mögül álltak fel, és vágtak bele az új kalandba. A szektor, amibe megérkeztek, nem tűnt a legegyszerűbb terepnek, ahogy Erika magyarázza, sok küzdelmet jelentett eleinte, hogy romaként bizonyítsanak. De amilyen nehéznek tűnt, olyan gyorsan sikerült.

2010 környékén általános dolog volt, még a szakirodalomban is rendszeresen szerepelt az, hogy a »roma viseleti kultúra mint különálló, entitás, nem létezik, nem értelmezhető egységként«. Erre önmagában a Romani működése, elmúlt tizenhárom éve gigantikus cáfolat.

Az eredeti cél az volt, hogy egy kommunikációs csatornát nyissanak, melyen keresztül megpróbálhatnak minél többet elmesélni magukról, ezáltal közelíteni a különböző kultúrákat. Az igény, hogy ez mint vállalkozás sikeres is legyen, csak ezt követően született meg, így már nem volt elég a kulturális misszió, a márkának képessé kellett válni arra, hogy megálljon a saját lábán.

Próbatétel elé állította a csapatot az is, hogy a stúdió korábbi, budapesti helyszínein nem mindig találkoztak átütő vendégszeretettel. Körülbelül másfél évig béreltek egy lakást a körúton, ott különösen ellenséges szomszédokkal volt dolguk.

„Mindig elmondták, hogy minket nagyon szeretnek, de ne jöjjön már ide ez a sok cigány” – meséli Erika, hogy milyen visszajelzésekkel találkoztak, amikor egy közeli általános iskolából jártak át hozzájuk divatműhelyre alsó tagozatos gyerekek. A szomszédok olykor a liftet is elzárták, így a negyedikre kellett fellépcsőzniük a 9-10 éves kislányoknak és kisfiúknak.

Amikor egy gimnázium két osztálya jelent meg náluk a vezetőséggel egy műhelylátogatás keretein belül, szinte rájuk törték az ajtót, „és kiabálták, hogy hívják ki a rendőrséget, mert mit keres itt ez a sok cigány”. Közben tudták, hogy a gimnazista fiataloknak meg kell tudni mutatni, hogyan kezeljenek egy rasszista megnyilvánulást. „Fájdalmas volt annak kitenni hozzánk érkező embereket, hogy bántalmazhatják őket szóban, mi pedig nem tudjuk megvédeni őket ettől.

Az volt a legszomorúbb az egészben, hogy nyugdíjas nénikről, bácsikról volt szó, akik illedelmesen bekopogtak, majd elmondták, hogy »megviseli őket, ami ezzel a szép házzal történik«. Kérdeztük, hogy miért, mi történik, »hát, hogy idejárnak ezek a mindenféle népek«. Mi kitettük a rózsás kasmírkendőket az erkélyre, hogy gyönyörködjenek, ennyit tudtunk tenni.

Amikor gyűlést hívtak össze ellenük, már látták, hogy nem tölthetik azzal az idejüket, hogy próbálják elmagyarázni a békés együttélés alapelveit, így eljöttek. A szóban forgó lakók azzal búcsúztak tőlük, hogy sajnálják a dolgot, „őket nagyon szeretik”. „Sokra megyünk ezzel a szeretettel, amikor kilencéves cigánygyerekeket is ellenségként kezelnek.” A sors keze lehet abban, mondják, hogy az utánuk következő bérlők felnőtt filmeket forgatnak abban a lakásban.

Mindezek ellenére azt érzik, hogy sokan nem is rasszisták, csak nem gondolják meg, hogy mit mondanak, átvettek rossz mintákat, majd ezeket ismétlik meggondolatlanul, miközben nem ismerik a másik kultúráját. Ahhoz, hogy ez változhasson, Erika szerint az embereknek három dologra volna szüksége: közösségre, kultúrára és természetre. Miközben éppen ezeket látja eltűnőben.

A munkahelyüket – egyben az életterüket – egy rákospalotai házba helyezték át. Nem véletlen, hogy összeköltöztek a munkájukkal, vallja Erika, hiszen nem férne bele napi nyolc órába, amit csinálnak. „Nem mondom, hogy az elején nem voltak sírógörcsös éjszakáim, vagy nem zokogva aludtam el a kimerültségtől. Előfordult az első években. Lehet, hogy kívülről könnyű diadalmenetnek tűnt, de nem az volt. Rengeteg éjszakázás, hétvégi munka. Ez egy életforma.”

Mígnem eljutottak oda, hogy akár egy több mint 300 ezer forintos ruha is szinte pillanatok alatt elkel a webshopban – a vásárlást követően pedig Amerikából érkezik a hálás üzenet. „Az haute couture-nél az a lényeg, hogy nemcsak a ruhát veszi meg az ember, hanem azt is, ami mögötte van, amit képvisel. Gyakorlatilag vesz egy új réteget a személyiségéhez”, magyarázza Lili.

Úgy gondolják, hogy a társadalmi elittel többet kell foglalkozni, elősegíteni, hogy megismerjék a romákat, mert ők tehetik a legtöbbet az elfogadásért. De nem csak annak a rétegnek készítenek ruhát, amelyik megengedheti magának ilyen áron a vásárlást. Ahogy Erika mondja: ha valaki szeretne magának Romanit, megkapja, találnak rá megoldást.

Nagy öröm számukra, hogy a márka ma már közel sem csak ruhákról szól: augusztus óta a Hagyományok Háza ad otthont az Aktivizmussal a tradíciókért című kiállításuknak. „A múzeumok egyik funkciója mindig az volt, hogy reflektáljanak arra a térre, országra, közegre, ahol találhatók, illetve mutassanak opciókat, megoldási javaslatokat. Igazából minden forradalmat papíron robbantottak ki, vagy múzeumokban. Minden turbulens dolog ott gyökerezik”, fogalmaz Lili.

Hazai és külföldi gyűjtemények részévé váltak a Romani darabjai, megfordultak már kiállításaik az Iparművészeti Múzeumban, a Műcsarnokban, sőt Marseille néprajzi múzeumában is.

Amit 13 év alatt elértek, mind szükséges ahhoz, hogy változzon egy sok évszázados, fals berögződés.

Igenis lehet változtatni. Vannak kőbe vésett dolgok, de vannak, amikről csak azt hisszük, hogy kőbe vannak vésve, aztán kiderül, hogy át lehet írni őket. Kemény munka, de megéri. Erősnek, markánsnak kell lenni, anélkül nem megy. Nem egyszerű, de valahol mégis az. Hitelesnek és következetesnek kell maradni.

Közös a divatban és az aktivizmusban, hogy mindkettő kulcsa a sebesség és az alkalmazkodóképesség: gyorsan képesek hatni, reagálni.

„Ezeknek a ruhadaraboknak már a létezésük is aktivizmus. Ha a divatot jól használják, akkor minden kollekció, minden ruhadarab nem pusztán annak üzen, aki viseli – akkor is, ha egy szót sem szól róla, csak felveszi –, hanem annak is, aki látja, hogy más ezt viseli. Mint a pillangóhatás, kis buborékokban kezd el elterjedni. Már az siker, ha valaki elkezd gondolkodni általa. Nem meggyőzni kell az embereket, csak elérni, hogy megkérdőjelezzék, amit gondolnak. Hogy szóba álljanak egymással, beszélgessenek, töltsenek együtt időt” – mondja Lili.

A kulcskérdés a jelenben lenni, egészíti ki Erika. „Az emberek nincsenek jelen a mában, nem a jelenben élnek, vagy a múlttól szenvednek, vagy a jövőt tervezik. Csak jelen lenni felejtenek el. Azért nem értik az aktivizmust, mert a saját életükben sincsenek jelen, nemhogy a máséban.”

Helena szerint egy társadalom kórképét is megmutatja a divat, hiszen „ha az utcán járkálva megfigyeled, hogyan öltöznek az emberek, abból le tudod képezni, milyen a társadalmi helyzet, abban az országban milyen állapotok uralkodnak”.

Folyamatosan szembesülnek azzal, hogy a fiatalok elveszettek – rengeteg hatás éri őket, miközben kevés támaszuk, igazodási pontjuk van, a közösségi média miatt pedig hamis kép él bennük számtalan dologról. „Mindenki utánozni próbál valakit, ahelyett, hogy azt tudná meg, ő kicsoda.”

Tudják, hogy sokkal nagyobbnak kellene lenniük ahhoz, hogy többekre kiterjedjen a hatóerejük.

Akármit hisznek is rólunk, mi végső soron egy családi, kézi manufaktúra vagyunk, hiába tűnünk nagyobbnak kifelé, mint ami a valóság. Egyenként csak két kezünk van sajnos, nem nyolc.

Mindhárman arra vágynak, hogy csak az alkotással foglalkozhassanak, akkor a legboldogabbak. „A művészet olyan eszköz, amivel rengeteg változást lehet generálni. Erre lenne szükség most is. Sok művészeti alkotásnak kellene megszületnie. Óriási problémák vannak az emberek világában. Ez az egyetlen, ami megment minket. Túl sok minden nincs rendben”, vélekedik Erika.

A Romani pedig nemcsak a közgondolkodást formálta az elmúlt évek alatt, hanem az alkotóit is. „Bírom a kritikát, abból tanulok a legtöbbet”, mondja Erika, miközben Helena ellenkezik, ő kevésbé. Előbbi azt mondja, jóval elengedőbb lett az évek során, az elején ragaszkodott mindenhez, kontrollálni akart, vagyis kontrollált is minden lehetséges dolgot. „Csúcsra fejlesztettem a flexibilitást, tanúsíthatják a lányok. A saját korlátaimat, határaimat sokkal előbb fel kellett ismernem, hogy jó döntéseket tudjak hozni.”

Helena számtalan irányban kezdte el kibontakoztatni művészi ambícióit – nemrég például a nemzetközi cigány himnuszhoz írt magyar szöveget. „Bármihez nyúl, abból aranyat tudok csinálni” – mondja Erika. „Kurátori szemmel nézve a szöveges képek, amiket készít, korunk legjobbjai lesznek. A Varga Helena-féle szöveges textil assemblage képek hamar külön kategóriává válnak majd”, állítja Lili.

Erika mindemellett 18 éves kora óta foglalkozik különböző mentorációs programokkal, de azt mondja, az ő legsikeresebb mentoráltja Helena. Utána Lili. Meg is állapítják: „összeült a best of”.