Demszky Gábor: Putyin egyedül maradt, és a NATO bővülni fog
1977-ben egy szociológiai kutatás során bejártam Tab környékét, ahol mélyen belém rögzült egy kép. Egy szovjet rakétabázis kerítése mellett egészen fiatal kiskatona etette a malacokat. Nem volt rajta lábbeli. Térdig állt a trágyában, és meztelen felsőtestére legyek százai telepedtek, amint a moslékot öntötte a vályúba. A disznóól és a kerítés a szemétben talált deszkákból készült. Ez volt a rakétabázis őreinek háztájija. Ám az én számomra ez volt a szovjet birodalom bukásához vezető folyamat emlékképekben újra és újra megjelenő példázata.
A gimnasztyorkát viselő, meztélláb szart taposó orosz katonának nem volt elég ennivalója, miközben a fegyverkezési verseny csúcstechnikáját jelképező rakétákra felügyelt, távol a hazájától, ahol a családja nagy valószínűséggel igen szerény körülmények között élt. A Vörös Hadsereg katonái éheztek, amiből azt a következtetést vontam le, hogy hiányoztak a fejlett haditechnika fenntartásának és működtetésének alapvető gazdasági feltételei.
A hiányra, ami a szovjetrendszer lényege volt, nem lehetett fenntartható haditechnikát alapozni. A kép és ez a máig érvényes gondolat bennem él. Az történt, amire számítottam. A hidegháborúnak vége lett, a Szovjetuniót a megszállt országokkal együtt, többek között, vagy inkább elsősorban a versenyképtelen hiánygazdasága bomlasztotta fel.
A nyolcvanas évek elejétől gyakorta írtam és beszéltem arról, hogy a Szovjetunió el fogja veszíteni a hidegháborút. A fő indokot a Szovjetunió gazdasági potenciáljának kimerülésében véltem megtalálni. ’53-ban Berlinben, ’56-ban és ’68-ban a megszállt országokban a katonai beavatkozást a régi rend restaurálása követte. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy a Szovjetunió látszólag kimeríthetetlennek tűnő nyersanyag- és energiahordozó-forrásokkal rendelkezett, és ezeket olcsón, valamint korlátlan mennyiségben szállította az általa megszállt vagy tőle függő országokba, ugyanakkor jó áron, korlátlan mennyiségben vásárolt tőlük késztermékeket. Így fenn lehetett tartani egy irracionálisan működő gazdaságot.
Várhegyi Éva: Dicsőségtábla
Németország újból Európa beteg embere? – tette fel a kérdést már a címlapján a The Economist augusztus 18-i száma. Ám a kérdés jogosságát alátámasztó írásokból (Sick man once more? illetve How the wheels came off) kiderül, hogy ezzel az erővel Magyarország is címoldalra kerülhetett volna – ha azonos súlycsoportban lenne Németországgal. Hiszen bár valóban aggasztó, hogy a német gazdaság immár a harmadik negyedéve zsugorodik vagy stagnál, ami technikai értelemben recessziónak számít, a magyar ennél is betegebbnek mutatkozik: nálunk már négy egymást követő negyedévben csökkent a GDP. A visszaesés mértékével is leköröztük a német gazdaságot, sőt a második negyedévivel (éves alapon 2,4 százalékos csökkenés) dobogós helyre kerültünk az uniós mezőnyben. Németország azért vehette el tőlünk mégis a címlapsztori kétes dicsőségét, mert a nagyméretű gazdaságok közül az egyedüli, amelyet várhatóan az idei év egészében visszaesés jellemez, és ez az Európai Unió teljesítményére is rányomja bélyegét.
Darvas Béla: Opiátok
Mi történik, ha a veszélyesanyag-terjesztés agresszív céges ügynökhálózat kezébe kerül? A Painkiller 2023-as amerikai filmsorozat a félszintetikus opiát (oxycodone – OxyContin) engedélyezésének és kereskedelmének történetét mutatja be – amit orvoslátogató ügynökhálózat tupírozott –, és azt, ahogyan végül ez a fájdalomcsillapító az amerikai drogbiznisz részévé vált. Számtalan túladagolásos haláleset és perek miatt a gyártó Purdue Pharma 2019-ben végül csődöt jelentett.
A Sackler családban Arthur, Mortimer és Raymond Sackler az 1930-as években Brooklynban nőttek fel. Mindhárom testvér orvosi egyetemre járt. Gyakran hivatkoztak rájuk, mint akik véget vetettek a lobotómia gyakorlatának. 1952-ben a testvérek megvásároltak egy gyógyszeripari céget, a Purdue Fredericket. Raymond és Mortimer vezette a gyárat, míg Arthur, a legidősebb testvér, úttörővé vált az orvosi reklámban. Olyan kampányokat dolgozott ki, amelyekben az ügynökök közvetlenül az orvosokat szólították meg, ingyenes szemináriumokat biztosítottak számukra, illetve a cég ismert orvosokat kért fel a Purdue termékeinek értékelésére. Mára teljesen hétköznapi fogások, ugye? Arthur 1987-ben bekövetkezett halála után testvérei Purdue Pharmára keresztelték át a céget.
Berend T. Iván: Tanárok megbecsülése a világban
Egy ember jövőjét – azon túl, hogy mit hoz magával családjából – meghatározó módon formálják a tanárok. Egy találkozás egy karizmatikus tanárral eldöntheti a jövőt. Ezt saját tapasztalatból mondhatom. Egy ország jövőjét – a jövő generációi révén – a tanárok formálják. Ezért sokat árul el, hogy egy országban milyen a tanárok megbecsülése. Ez nemcsak a fizetések formájában nyilvánul meg, hanem a tanári pálya társadalmi megbecsülésében is. Abban, hogy mennyire vonzza e pálya a tehetségeket. E témáról, Magyarország vonatkozásában és minimális európai összehasonlítással (Tanár nélkül nincs jövő) már írtam a Népszava 2023. március 16. számában. Hadd lépjek egy nagy lépéssel tovább az alábbiakban széles, nemzetközi összehasonlításba helyezve a témát, hiszen hatalmas különbségeket tapasztalhatunk a világban.
Érdekes képet ad erről nemzetközi összehasonlításban a 2010-ben alapított, londoni székhelyű Varkey Alapítvány vizsgálata. Ez az intézmény vezette be az úgynevezett „Globális tanári státuszt” (Global Teacher Status), a tanárok megbecsülését tükröző indexet. Az olvasó azonnal megkérdezheti, hogyan mérhető ez. Nos, természetesen közvetett mutatók révén. Kérdésekre adott válaszokkal például arról, hogyan ítélik meg az emberek a tanári pályát más pályákhoz viszonyítva; hogyan ítélik meg az emberek a tanári fizetéseket; mi a véleményük a gyermekeiket tanító tanárok munkájáról; mi az iskolás gyerekek véleménye tanáraikról; mennyire biztatják szülők gyermekeiket, hogy tanári pályát válasszanak.
Széky János: A népek heroinja
Az 1968-as prágai tavasz eltiprásának évfordulója alkalmából az egyik magyar kormányoldali újság szerzője a következő szemenszedett hülyeséget volt képes leírni: „a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein, amelynek polgárai elsöprő többségben kitörő örömmel, felszabadítókként fogadták a magyar fiúkat”.
Mondjuk ez egyszerűen nem igaz, bárki utánanézhet, és a közlemény el is sikkadt volna a tömérdek más szemenszedett hülyeség között, ha nem volnának külpolitikai vonatkozásai. Szlovákiában azonban még létezik az Orbán-maffiától független magyar sajtó. Így hát a Napunk, a Denník N testvérlapja hírt adott a cikkről, innen aztán elterjedt a szlovák (és valamennyire a cseh) médiában, olyannyira, hogy a Pravda nevű, nagy elérésű szlovák liberális baloldali lap és portál (kéretik mellőzni a poénkodást, százhárom éve viseli ezt a címet, nem volt oka rá, hogy demokratikus korszakokban megtagadja) fordításban leközölte az egész cikket azzal a szándékkal, „hogy az olvasók képet kapjanak az Orbán Magyarországán előretörő irredentizmusról”.
Az irredentizmus persze nem „tör előre” Magyarországon. Hanem mindig is ott izgágáskodott a küszöb alatt, legföljebb fejével verdesve a küszöböt, amikor éppen a vezetőség célszerűnek találta, hogy a Trianon-fókuszú nacionalizmus nyelvén mozgósítsa híveit.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
