Ma már társként kezeljük a lovat. Agrárgazdasági értelemben ugyan nem társállatnak van minősítve, de mindenki társállatként kezeli őket. Nem tudok olyan lovast mondani, aki azt mondaná, hogy nem azok.

Harmincöt különböző állatfaj, több mint hatezer mentett állat hat európai ország harmincöt telephelyén – ez a Gut Aiderbichl mérlege több mint húsz év leforgása alatt. Ausztriában, Németországban, Romániában, Svájcban és 2018 óta Magyarországon is az állatvédelem fontos intézményeként működnek. A mentett állatok a birtokaikon biztonságos, életük végéig tartó otthont kaphatnak.

A szépalmai birtok a bakonyi erdők közepén, a Kőris-hegy szomszédságában található, kanyargós erdei út vezet erre Zirc felől. Harsány táblák nem hirdetik, merre van az arra, ám a legelésző szürkemarhák idilli képéből arra következtetünk, hogy jó helyen járunk. Ha nem volna már így is festményeket megszégyenítően festői a látvány, a júliushoz képest ellentmondást nem tűrően szakadó eső nyomában maradó, majd a közeli hegyoldalakon megpihenő felhők gondoskodnak a semmihez sem hasonlítható látványról.

„A birtok – ami a 11. századig vezethető vissza – a 17. század közepétől az Esterházy család tulajdonában volt, majd 1994-ben svájci magántulajdonba került, 2018-ban pedig Gut Aiderbichl-birtok lett” – meséli Bardóczky Veronika projektmenedzser, miközben elindulunk feltérképezni Szépalma lóbirodalmát. A grófi idők előtt egyébként almáskert volt itt, az elnevezés még ekkoriból ered.

22 éve lovak között vagyok

– mondja, hiszen lovagol, lótulajdonos is. Korábbi állatai esetében is azt az elvet vallotta, hogy szeretné, ha életük végéig olyan körülmények között élhetnének, hogy a maximumot megkapják. 17 éves korában nyugdíjazta első lovát, amit a vágóhíd elől kaptak meg testvérével. „Azért dolgoztunk, hogy az öreg lovat el tudjuk tartani, nem merült fel, hogy más sorsa legyen. Volt, aki meg akarta venni, de nemet mondtunk, hiszen ő a miénk volt, mi szerettünk volna neki maximális életminőséget biztosítani.”

A kilencvenes évek elejétől lovas turisztikai célra használták a helyet, majd amikor az ebben résztvevő lovak kiöregedtek, a tulajdonos felvette a kapcsolatot a Gut Aiderbichllel. Így kerültek ide. A telephelyeken megtalálható a csimpánztól a hullámos papagájig minden, míg a magyarországi birtok fő fókusza a ló – százan vannak jelenleg –, de akadnak itt szürkemarhák, kecskék, birkák, rackák és mangalicák is, ők összesen hatvanan.

Elsősorban mentésekkel, az állatvédelmi koncepció népszerűsítésével foglalkoznak, valamint kerülnek ide lovak különböző nyugdíjas konstrukciókban is. Az első megállónkon, a lipicai ménes istállójában is ilyen állatok vannak, a bécsi Spanyol Lovasiskolával kötöttek megállapodást, hogy az ott dolgozó mének – ők ugyebár a heréletlen hím lovak – náluk tölthetik nyugdíjas éveiket, életük végéig tartó otthonra lelve.

Mindegyik ménnek szabad kijárása van, bármikor, amikor csak szeretnék, egyikük épp el is indul kifelé, nem érdekli túlzottan a rivaldafény. A boxukhoz ugyanis tartozik egy karám, ahhoz egy körülbelül egyhektárnyi, elkerített legelősáv, hiszen a mének összeengedéséből akár élethalálharc is kialakulhat. A kapcsolódás lehetősége azért nem szűnik meg teljesen, az egymás mellett lévő lovak bármikor összeérhetnek, összeszagolhatnak, megvakarhatják egymást, azaz szociális kontaktot létesíthetnek, anélkül, hogy elvennék egymás életét.

A nyugdíjazás időpontja a lovak egészségügyi állapotától is függ, a legfiatalabb mén húszéves korában került ide. Neo például 2000-ben született, őt egy komoly hasi műtét miatt százalékolták le. Legutóbb néhány héttel ezelőtt érkezett egy új tag a csapatba, szombaton elbúcsúztatták Bécsen, aztán hétfőn már hozták is ide.

Igazi sztár volt ott, azóta is folyamatosan posztolnak róla, ő csinálta az egyik mutatványt a legszebben.

A nyugdíjazás része természetesen egy szoktatási időszak, hiszen nem lehet hirtelen ráengedni a fűre egy olyan lovat, aminek nincs hozzászokva ehhez az emésztése, mert olyan tartásból érkezett, ahol legelőt sosem látott. Hosszú hetek telnek el a szoktatással, hogy ne legyen hasfájás a vége, aztán már azt veszik észre, hogy a ló felfedezi az új környezetét, és élvezi, hogy ott lehet a végeláthatatlan bakonyi lankákon.

„Lovardai tartásban munkaidőhöz kötött, mikor mehetnek ki a lovak, jön a lovász reggel, kiviszi őket, vége a munkaidőnek, beviszi. A ló viszont napkelte és napnyugta idején szeret leginkább legelni, nyáron akár éjjel is. Ha meleg van, bent vannak, itt nincsenek rovarok, legyek, böglyök, amik bántanák őket, és inkább este kezdenek újra kimenni” – magyarázza Veronika.

A többi istállóban kancák és herélt hímek vannak, sok ló pedig kint legel, nem tartozik ennyire közvetlenül boxhoz, istállóhoz, hanem futóistállós, beállós megoldással, igazából kint a legelőn élnek. A boxhoz vagy istállóhoz kötött lovak napi ötször kapnak enni – a környékről fűszénát, illetve szénapelletet, mert az öreg lovaknak hátul már nincs foguk, így nem tudják úgy elrágni a szénát, mint fiatalabb korukban, a szénapellet viszont lényegében egy pempő, ezzel viszonylag sokáig jó életminőséget tudnak biztosítani.

A következő állomásunkon már mentett lovak vannak, egyikük meglehetősen bátortalan tekintettel néz az új látogatók felé, a mentett kutyákkal való ismerkedésből ismert óvatossággal próbálom komfortálni, de Veronika jelzi, nem biztos, hogy meg fogom tudni simogatni, elég félős egyedről van szó, egészséges, de mély nyomot hagyott benne, hogy korábbi karrierje során valamikor bántották.

Tavaly ősz óta van itt, de még mindig bizalmatlan, bár érződik a fejlődés, korábban fújtatni kezdett, amint valaki elment a box előtt, most viszont már ismeretlenként sem voltam annyira messze a sikeres simogatástól. Egy nagyjából ötszáz kilós lóról beszélünk, hangsúlyozza a projektmenedzser, így muszáj kézhez szoktatni, ha injekciót kell beadni neki, vagy jön a patkókovács, meg kell tudni fogni.

Pár lépéssel arrébb Sisko és Ricky figyel. Sisko 28, Ricky 30 éves, utóbbi már majdnem egyáltalán nem lát, így nagy segítség számára a szomszédja. Egy másik lóval a vak ló is el tud tájékozódni, biztos pont neki a világban. Ráadásul Ricky anyját tavasszal altatták el – veseelégtelensége volt, látszódtak a jelei, tudták, hogy be fog következni, és Ricky egyedül fog maradni. Kellett neki egy társ.

Már akkor elkezdték összeszoktatni őket, amikor még élt Ricky anyukája, mivel akkoriban derült ki, hogy Sisko is kénytelen bejönni az istállóba, hogy tudják etetni. Az elején nem voltak túl nagy barátok, aztán egyre többet voltak együtt, azóta már elválaszthatatlanok.

Nincs ez persze mindig így, voltak már olyan próbálkozások, amik kudarcot vallottak. Pontosan olyan ez, mint az emberek között, olykor megvan a szimpátia, máskor minimálisan sincs. Hatványozottan igaz ez egy idősek otthonában, mondják, ahol már mindenkinek megvannak a maga rigolyái, úgyhogy nagyon nem mindegy, ki a szobatárs vagy a szomszéd szoba lakója.

Megyünk tovább a birtokon, „ez a Zsófi szentélye”, mondja Veronika az állatorvosi kezelőbe érve a telephely állatorvosára utalva. Sokféle kezelést végeznek itt, többek között röntgenezéseket, pataproblémák ellátását is. „A ló gyakran olyan, mint egy atléta, ő is sportsérüléseket szerez, ezek pedig idővel egyre rosszabbak lesznek. Nemcsak elnézegetjük őket a legelőn, hanem igyekszünk ezeken a sérüléseken javítani, amennyire lehet, vannak bevált módszerek”, hangsúlyozza Dr. Kelemen Zsófia.

Tudniuk kell megállapítani azt is, mi az a pont, amikor egy lónak olyan fájdalmai vannak, hogy segíteni kell rajta – például fájdalomcsillapítót kell neki adni. Roy épp a lábát fájlalja, kiújult a patatályogja, hamarosan vizsgálat vár majd rá.

A ló csendben szenvedő állat, nem fog kiabálni, ha valami baja van. Ennek a lónak tipikusan fájdalomarca van, befelé forduló tekintettel, nem rád figyel, nyitva van a szeme ugyan, de nem téged lát. Megfeszültek az arcizmai, hátracsapottak a fülei. A saját fájdalmával van elfoglalva.

Több ló is krónikus ínsérüléssel küzd évek óta, az ízületi fájdalmaikat különböző módszerekkel igyekeznek szinten tartani, az ő feladatuk eldönteni, mikor van az a pont, amikor már nem tudnak javítani az állapotukon, így nem tudják fenntartani azt az életminőséget, ami szükséges ahhoz, hogy a mindennapokban boldogok legyenek. Száz ló esetében ez meglehetősen sok munka az összes dolgozónak, nyitott szemmel kell járniuk, hogy az esetleges változásokat minél hamarabb észrevegyék.

Először minden lehetséges módon meg kell próbálni, mi segíthet, nem mindegyiknél válik be ugyanaz a patkolás vagy fájdalomcsillapító. Ha már mindent megpróbáltunk, mégsem lett jobb, át kell gondolni, van-e értelme folytatni. Nem cél, hogy minden áron. Volt olyan ló itt, amit el kellett altatni, mert élettel összeegyeztethetetlen problémája volt: egy daganat a nyelőcsövében, ami miatt nem tudott enni, hiába volt nagyon éhes” – mondja az állatorvos jelezve, hogy természetesen vannak olyan sérülések, amikkel a sportban már nem tud úgy teljesíteni egy ló, viszont itt még sok boldog évet eltölthet. A háttérproblémák ismeretéhez – amik aztán a helyes döntéshez vezetnek – komoly állatorvosi kivizsgálás szükséges.

Kihívások akadnak szép számmal. Került már ide versenyló annyira lesoványodva, hogy hónapokba telt visszahozni, hiszen nem lehet azonnal megetetni, „olyan ez, mint amikor régen a frontról hazajöttek a férfiak, nagyon kell vigyázni, hogyan etetjük meg őket”, mondja Zsófia. A ló teljes történetét Veronika foglalja össze:

„Egy angol telivér öt szezonon keresztül jól teljesített a galoppon, befejezte a versenylóként töltött pályafutását, és átképzését tervezték hátaslónak, azonban rossz kezekbe került. Teljesen lefogyott, sebek borították a testét, hiányzott róla nagy foltokban a szőr. 374 kilogrammra fogyott le, ami több mint 100 kilogrammal a normális súlya alatt volt. Nehéz a lovakat visszahizlalni, hiszen nem szabad egyszerre túl sok takarmányt adni nekik, mert az kólikához és patairha-gyulladáshoz vezethet. A kitartó munka eredménye, hogy jelenleg 544 kilogrammos a telivér, és kiváló kondíciónak örvend, és élvezheti a boldog életet.”

A mentésekről szóló hívások a központba futnak be, sokszor telefonálnak „nem tudom tovább tartani” típusú lótulajdonosok, viszont ez már egy másik problémakör, hiszen, mint mondják, nem lehetne annyi istállót és legelőt csinálni a világon, ahány ember nem tudja tovább tartani a lovát valamiért. Csak idén nagyjából száz ló jött volna hozzájuk ilyen konstrukcióval.

Állatmentést szinte bárki tud csinálni, de egy bizonyos életminőséget biztosítani a lónak sokkal több az állatmentésnél: ez már állatvédelem

– vallja Dr. Vladimir Milojevic, a Gut Aiderbichl kompetenciaközpont vezetője, aki egyébként szabadkai származású, korábban Franciaországban, immáron tíz éve Svájcban él, így a magyar nyelv tudásában már csak a nagyszüleitől kapott ismeretekre támaszkodik – kicsit szabadkozik is a tudása miatt, holott csak egy-egy kifejezésnél kell apró segítséget adni.

Bármennyire is jó lenne a mostani létszám háromszorosát befogadni, ezt csak a többi állat rovására tehetnék meg. Ezért nem is menhelyként, hanem állatvédő közösségként, állatotthonként aposztrofálják magukat. Lovaknál nincs is itt örökbeadás, legfeljebb virtuális, keresztszülőként, szponzorként lehet támogatni az állatokat.

Az alapítvány egyébként alapvetően magántőkéből működik, de sokan végrendelkeznek az alapítvány javára, illetve vannak kisebb és nagyobb támogatók is – akad, aki csak öt–tíz euróval járul hozzá a működéshez, míg mások nagyobb összegekkel segítenek. Igyekeznek Magyarországon is támogatókat találni, a lovak nagy része rendelkezik is ilyennel, néha jönnek látogatni az állatokat, de azért gyakoribb, hogy fotókat, videókat kérnek róluk.

Az állatvédelmi tevékenység részének tekintik, hogy igyekeznek átadni tudásukat a hozzájuk érkezőknek is. Lovas vendégek esetében gyakran tapasztalják, hogy alapvető dolgok tekintetében is nagy a tudáshiány. Ahogy Veronika fogalmaz:

A ló nem várja, hogy lovagolják, ő legelni szeret, a foglalkozást, az emberi közelséget várja. Persze nem tudjuk megkérdezni őket. De változatosan kell egy lóval foglalkozni, hogy az neki is öröm legyen.

„Itt olyan eszközök vannak, amilyenek sehol máshol a környéken. Azért is vagyunk, hogy példát mutassunk, hogy megértsék, egy ló egyszer megöregszik, és másmilyen igényei lesznek, ezt pedig ne felejtse el senki, amikor vesz egy lovat. Fél évszázaddal ezelőtt még nem volt harmincéves ló, mert amint befejezte a munkáját, ment a vágóhídra. Nem szelektálódtak ki bizonyos betegségek, hiszen nem élték meg a lovak azt a kort. Most látjuk csak, mi kell egy idős lónak, ezelőtt ezeket senki sem kutatta, mindenki csak annyit várt, hogy magasabbat ugorjanak vagy gyorsabban fussanak.”

Emellett, ahogy az embereknél, úgy a lovaknál is egyre több modernkori betegségre derül fény, amelyekről még sokszor a lótartók sem rendelkeznek megfelelő tudással. Ilyen a Cushing-kór is, ami egy jóindulatú daganat által okozott hormontermelési zavar, a lovak 15-30 százalékát érinti 15 éves kor felett.

Veronika egyik előző lova két éve emiatt pusztult el. Egyre több lónál fordul elő, de így, hogy már tudnak róla, azt is tudják, miként lehet javítani az állapotukon, vagy úgy szinten tartani, hogy a lónak ne legyen rosszabb, és még sokáig élhessen.

A birtok területén egy lovarda is található, még 1996-ban épült, ám 2018 óta egészségügyi lómozgatásra használják, azaz, ha olyan problémája van egy lónak, amivel a legelőre még nem mehet ki, hanem valamiféle irányított, korlátozott mozgást kell végeznie, akkor itt szabadon vagy futószáron meg tudja ezt tenni, majd fokozatosan kimehet újra szabadon a legelőre.

A lómozgatás bemutatásához Zsófia egy szürke lipicai mént választ, ami egy magas iskolai képzést kapott, nyugdíjazott ló – emlékszik mindenre, amit hosszú éveken át csinált egykor, csak fel kell eleveníteni a gyakorlatokat. Látogatásunk idején épp egy nyugdíjasokból álló csoport is vendégeskedik a birtokon, ők az ajtóból be-bekukkantva nézik csak, ahogy az állat tekintélyt parancsolóan vágtat keresztül az egykori lovarda minden szegletén.

A lipicaiak egész életükben jó kezekben voltak, úgyhogy itt is igénylik a törődést és a foglalkozást, a szabadon mozgatást pedig játékként élik meg

– magyarázza Veronika, aki, mint mondja, saját lován, egy angol telivéren is érzi, hogy kell neki a törődés, ha néhány napig nincs elég ideje, akkor már másképpen viselkedik vele.

A lovardából Roy korábban említett vizsgálatára térünk vissza – pataáztatás, kifaragás, majd kötés következik. Némi bódítás előzte meg a vizsgálatot, részben ez okozza az állat arcán legördülő izzadságcseppek sorát. „A patatályog egy, a pata belsejében kialakult gyulladás, ez okozza a fájdalmat, amitől az állat annyira sánta lesz, hogy egyáltalán nem hajlandó ráállni a lábára”, magyarázza Zsófia.

Az itt dolgozók – akik közül többen a telepen laknak, mások a közelből járnak be – ideális esetben tizenöten vannak, közülük hat fiú az istállómunkát, karbantartást végzi, míg hat lány foglalkozik a lovak gondozásával, kezelésével, ápolásával, illetve az etetés nagy részét is ők végzik. Ketten közülük kijöttek velünk a legelő ménesekhez, útközben Gabi mesélt arról, hogy lovasoktatóként dolgozott, mielőtt megtalálta ezt a helyet.

„Jót teszünk itt. Bármilyen betegségük is van, tudjuk kezelni, olyan felszerelés áll rendelkezésre, ami egy lovardában nincsen. Fel vagyunk készülve a hirtelen helyzetekre, tegnap például este tizenegyig fenn voltam, én voltam az estés, egyikükre vigyázni kellett. Aki szereti ezt csinálni, annak nincs ebben igazán nehézség” – meséli. Amikor odaérünk a lovakhoz, arról kérdezem, hogy meg tudná-e mondani, melyikük kicsoda. „Név szerint? Hát persze!”

A fenti istálló környékén honoló csend és nyugalom pillanatok alatt elillan, amint a lovak bentről megiramodnak a legelő felé, miközben külső szemlélő számára aligha érthető csoportdinamikák irányítják a mozgásukat. A gondozó lányok pedig láthatóan pontosan tudják, melyik állat szívéhez milyen érintéseken és odafigyelésen keresztül vezet az út.

Van egy legenda, hogy azért csomósodik össze a lovak szőre, mert éjszaka a tündérek lovagolják őket. Most még egy virágot is hagytak maguk után.