Miért éppen Olaszország és benne Trieszt? – kérdezem tőle, miközben egy padon ücsörögve finom olasz fagyit nyalogatunk a kikötőben. Előttünk az Adriai-tenger, a délutáni fényekben úgy ringatóznak a hajók, mint egy képeslapon, körülöttünk meg az egyetlen másik olasz városra sem hasonlító Trieszt.
Mindig is rajongója voltam Olaszországnak. Bár még nem beszélem, de mindig tetszett a nyelv is. A város pedig valahogy ismerős volt az első pillanattól kezdve, pedig azelőtt nemigen jártam errefelé. Annyira hasonlít az építészete Budapestre! Színtiszta Monarchia-hangulat, mindenféle nemzetiség keveredik errefelé, meg itt a tenger. A lakásomtól tizenöt perc busszal a plázs. Ez lesz az első nyaram Triesztben, alig várom, de már most is úgy érzem, mintha egy nyaraló birtokosa lennék. Micsoda kiváltság!
– mondja F. Almási Éva.
Ez tényleg jól hangzik, de mit csinál egyedül reggeltől estig?
„Intenzíven olaszul tanulok. Nem vagyok egy kifejezett nyelvtehetség, de motivációm ezúttal van, na meg gyöngyékszereket készítek, és, ha kész egy adag, elküldöm a Szépművészeti Múzeum shopjába, ott árusítják őket. Ez is egy pici, de fontos bevételem. Aztán bevásárolok, elsősorban friss zöldségeket és csodás gyümölcsöket, mint például szicíliai, mézédes narancsot. Ismerkedem az itteni élettel és a várossal, sokat sétálok, de leginkább reggeltől estig örülök az életem hétköznapi pillanatainak. Ez maradt az egyetlen ambícióm. Semmi más.”
Ezt azért elég különös hallani egy szellemileg és fizikailag is aktív idős nőtől, akinek az egész élete másból sem állt, mint ambícióból és alkotásból. A rendszerváltásig az Akadémiai Kiadó felelős szerkesztője volt, elismert lexikográfus, amikor meg 1992-ben kirúgták, megalapította a saját vállalkozását, az Enciklopédia Kiadót. Egy fillér nélkül vágott bele, a cég székhelye a saját lakása volt, bízott az akkortájt kedvező szelekben, pályázati lehetőségekben, a kultúra állami támogatásában és a korábbi szakmai életéből hozott, kiterjedt kapcsolatrendszerében.
Számtalan kötet, izgalmas, díjnyertes, ritka művészeti és tudományos kiadvány, bombasikert arató könyvcsemege fűződik a nevéhez – szerzőként, szerkesztőként, kiadóként egyaránt. Fáradhatatlanul dolgozott, lobogott, több ezer művésszel volt munkakapcsolatban, több száz ember dolgozott a kiadójának, különösen a háromkötetes Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerkesztése idején. A kultúra fősodrában élt, és minden a világon Magyarországhoz kötötte.
Ám minden fénykor lejár egyszer. Az övé úgy húsz gyönyörű év után, 2012 körül halványult el. Vagyis inkább lehetetlenné vált a folytatás.
De most nem erről akartam mesélni, hanem arról, hogy Éva nagyon tud valamit. Kiváló az idő- és ütemérzéke. Komoly képessége van a rugalmas váltásra, még ha az néha elég durva is. Belevaló nő volt mindig is, kézben tartotta az életét, és valahogy megérezte, mikor muszáj menekülni. Ahogy legutóbb, fél évvel ezelőtt is történt, de ezzel ugrottunk a történetében vagy tíz évet. Nem baj, majd visszatérünk rá.
Közben már elsétáltunk a tengerparttól, a fagyi is elfogyott. „Ne üljünk be egy kávéházba? Triesztben ezek a legjobb helyek. Isteni kávékat főznek, sokfélét” – győzköd.
Na, ha valami leleplezi, hogy ez a város mennyire nem tipikusan olasz, azok a kávéházak. Patinás, klasszikus történelmi hely ez, ahol semmi sem emlékeztet az olaszos életmódra, a filmekből is jól ismert, gesztikuláló, harsány emberekre. Helyette jól öltözött, finom hölgyek és urak hörpölik a nedűt, csendesen, decensen beszélgetve az asztaltársaságukkal. Ahogy egész Trieszt is elsősorban a régvolt Monarchia, a Habsburgok levegőjét lélegzi ki- és be, de nem hiányzik a délszláv-balkáni beütés sem, hiszen talán 30 kilométerre vagyunk Szlovéniától, előbb kínálnak az éttermekben gulyást, savanyú káposztát kolbásszal, igazi osztrák-magyar rétest, csevapcsicsát, mint olasz pastát. Történelme során – már csak a kikötője miatt is – mindig is egy picit a „senkiföldje” és egyben a „sok mindenki földje” volt ez a város.
Ezért is vagyok boldog, hogy véletlenül ide találtam
– mondja Éva. Pontosan egy ilyen hely való egy áttelepülőnek aki, bár tartozni szeretne valahová, valójában sehová sem tartozik, és mégis befogadják. Nem véletlen, hogy imádtak itt élni a külföldi írók.
Tulajdonképpen miért jött el Budapestről?
Bizony sokáig tépelődött. Igen, elhagyta az országot, ami nem volt egyszerű, mert neki mindig Magyarország marad a hazája, efelől nincs kétség. De otthon szinte minden megszűnt, kiürült, ami neki fontos volt, ami éppen az ő terepe volt! Meg tudom ezt érteni? Ami például a kultúra körül történt. Mélyen lesújtotta az SZFE sorsa, a Magyar Művészeti Akadémia körüli történések, ami pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott és zajlik, az már tényleg megfeküdte a gyomrát.
Ha nem vagy bekötve a rendszerbe, eláshatod magad
– ez a véleménye. Igenis, a reménytelenség elől menekült, ha úgy tetszik. És, ha azt kérdezném, mi bántotta a legjobban? A közömbösség. A kiúttalanság. Úgy látja, annyira mélyen beágyazódott a rendszer az emberek mindennapi életébe, a gondolkozásába, sőt, a családi viszonyaiba is, hogy kontrollálható lett, mit olvasol, esetenként büntetendő, amit a privát Facebook-oldaladra írsz. Muszáj neki ilyen körülmények között élni még, ki tudja, 10–20 évet? Ilyen frusztrált állapotban, ráadásul egyedül? Feltette a kérdést: megengedheti-e magának, hogy egyfolytában reménytelenül, rosszul érezze magát?
„Az ember, ha folyamatosan rossz pszichés állapotban van, akkor azon kell töprengenie, van-e realitása annak, hogy kikerüljön ebből, léphet-e egyáltalán, és ugyan hol folytathatná az életét?” Két éven át, a Covid alatt érlelte ezt a dolgot. Csakhogy pénze, tartaléka már jó ideje nem volt. A gyöngyékszerek, amiket még otthon kezdett el készíteni, nem sok pénzt hoznak. Márpedig egy áttelepülés, egy vadonatúj élet anyagi forrásokat igényel.
Tavaly nyáron végleg döntött: eladta a budapesti lakását. Az ingatlanos, aki ebben segített, véletlenül ismert egy Triesztben élő, magyar ingatlanos kollégát. Fura, de ez a véletlen döntötte el a konkrét helyszínt. Éva kiutazott egy pár napra, ennyi idejük volt, hogy találjanak egy megfelelő lakást. Nappali, háló, konyha, kis erkély. Ötven négyzetméter. Az ára pedig jóval alacsonyabb volt, mint a magyar ingatlanoké. Rendbe hozatta, egy kamion kiszállította a legkedvesebb bútorait, meg a maradék könyveit. Az eladási és a vételi ár különbözetét pedig befektette. Nem egy nagy összeg, így a hozam sem lesz az, de az euróra váltott, havi száznegyvenezer forintos magyar nyugdíjjal együtt ez elég neki az itteni megélhetéshez. Alapjáraton, persze. De nem is kell több. Megvan az otthona, az olasz személyije, társadalombiztosítása, háziorvosa. Az élelmiszer Olaszországban sokkal olcsóbb, mint nálunk. Vendéglőbe ritkán jár, otthon főz magának. Talált egy ingyenes olasz nyelvtanfolyamot is. Az élet fintora, hogy pályáját éppen magyar, mint idegen-nyelv tanárként kezdte a Nemzetközi Előkészítő Intézetben 1981-ben.
Ideköltözve szinte azonnal kialakult egy bizonyos köröm. Főleg az olasz nyelviskolában találkoztam olyan, különféle országokból jött emberekkel, akikkel összebarátkoztunk, de vannak aranyos, segítőkész szomszédaim is, a legkülönbözőbb nációból. Ez nagyon jó környék, és ha hajlandósága van rá az embernek, akkor hamar kialakíthatja a közegét.
A hivatalos ügyekben segítségére volt a tiszteletbeli konzulátus munkatársa, aki novemberig van csak a helyén, mert a hírek szerint a magyar állam főkonzulátust nyit Triesztben. És az is örömteli, hogy Velence meg egy csomó más olasz város csak néhány órás vonatútra van innen, és a vonatozás nem megfizethetetlen. „Gondolok egyet és kiruccanok, ha akarok; így néztem meg tavaly a Kiefer-kiállítást: felszálltam egy vonatra Triesztben, és két óra múlva ott voltam, beültem egy vaporettóba, aztán végighajóztam a lagúnán a Szent Márk térig. Felemelő érzés volt! Pest sincs messze, a nemzetközi busz hazafuvaroz. Nagyon szerény, de frusztrációmentes, minőségi életet élek.”
A jelek szerint Éva megtalálta a maga városát.
Nem ez volt az első alkalom, hogy nekilódult a világnak, jó tíz éve már megtette egyszer, bár akkor nem szánta véglegesnek a költözést. Nem egyedül ment, hanem a fogadott fiával. Amikor jó pár évvel korábban örökbe fogadta a kisfiút, a gyerek 8 éves volt, ő 52. Elvált asszony, huszonöt évnyi házassággal a háta mögött.
Én fiatalon nem lehettem anya, pedig évekig próbálkoztunk, és ezt az érzést, az anyaságot, talán az utolsó pillanatban, át akartam élni, mert a sikerek, a díjaim, a gyönyörű könyvek sosem kompenzálták a hiányt.
Szorosan összetartozni valakivel, a gyerekeddel – úgy, hogy közben még segítesz is egy emberkén: ez misszió. Éva sok éven át nevelte a kisfiút, közben vitte a kiadóját, de 2012-re azt kellett tapasztalnia, hogy teljesen beszűkültek a lehetőségei. Frusztrált lett az állandósult forráshiánytól és a pénzért való kétségbeesett küzdelemtől. Elfáradt az egyszemélyes döntésekben, az egyszemélyes felelősségtől. És ott volt a gyerek, aki lassan középiskolás lett. A döntés előtt kikérte egy gyerekpszichológus véleményét: vajon nem ártalmas, ha a fiát ismét kiragadja a környezetéből és külföldre viszi? Biztatták. Végül döntött: eladta az általa létrehozott művészeti portált, és úgy képzelte, az árából jó darabig megélnek. A választott város akkor a skóciai Edinburgh volt, elsősorban a gyerek miatt. Lakást bérelt, a fiát beíratta abba az 500 éves múltú iskolába, ahol történetesen ő volt az első magyar tanuló. A volt asszisztense szintén velük tartott, mert nagy terveket szőttek ők együtt.
Egy nagy művészeti projektet képzeltek el Edinburgh-ban. Nevet is választottak hozzá: Darkroom-project. Komplex elképzelés volt: több helyszínen és műfajban kívánta bemutatni négy kelet-európai ország, a V4-ek fotóművészetét. Interneten, folyamatosan megújuló virtuális kiállításokon és egy frissen nyíló galériában. Még senki sem csinált ilyet. Úttörő vállalkozásnak szánta
„Ehhez őrültnek kell lenni. Fanatikusnak. És én az voltam. Mindig is.”
Nem kímélve a pénztartalékát, gyönyörű dizájnt terveztetett, és három hónap kőkemény munka után beadták a tervet a Creative Scotland pályázatára. Ez hasonló szervezet, mint nálunk a Nemzeti Kulturális Alap volt. Az elképzelésük illett a pályázati kiírásba. Egy ötvenezer eurós pályázat volt. Várták a döntést.
De a sors közbeszólt.
1200 skót művész akkoriban petíciót nyújtott be, hogy a Creative Scotland kizárólag hazai művészeket támogasson, és ne nyújtson külföldieknek pályázati pénzeket. Nem tudta másnak tekinteni, mint diszkriminációnak, hiszen akkor még Nagy-Britannia az Európai Unió tagja volt, de nem lehetett mit tenni a nagyfokú felháborodás és tiltakozás ellen. Csendben elutasították az egyébként megdicsért pályázatot.
A társa faképnél hagyta és hazarepült. Vitte magával a fél évre előre kifizetett bérét is. Ők meg a fiával ottragadtak Skóciában.
Na, és akkor mihez kezd magával egy olyan nő, mint Éva?
Lementem kutyába. Kénytelen voltam.
Takarítónő lett magánlakásokban, intézményekben. Teltek az évek, a tartalékok meg fogytak. Később felvitte az isten a dolgát, mert az Amazon fiatal informatikusai számára főzhette a kávékat a hatalmas munkatérhez, a loft irodákhoz csatlakozó konyhákban, meg pakolta a csészéket, a tányérokat a mosogatógépekbe. Ez is egy feladat, ha úgy nézzük. Csevegtek is néha egymással egy kicsit erről-arról, de ugyan miért említette volna meg nekik, hogy például hajdan, egy eldugott hagyatékban ő bukkant rá egy nagy magyar író, Jókai Mór levelezésére élete asszonyaival, hogy aztán ebből igazi könyvcsemegét adjon ki? Nyilván nem beszélt nekik arról sem, hogy ő publikálta Magyarországon a világ legelső, kétezer éves szakácskönyvét. A lexikonszerkesztésről, a fuccsba ment fotós projektről, egyáltalán a múltról nem esett szó.
Utolsó kinti munkahelye egy cukrászda volt. Kitanulta a cukrászkodást is, délután öttől hajnali hatig, állandó éjszakásként készítette a tortákat és a pogácsaszerű, amúgy ehetetlen „scone-okat” – négyszázat egyetlen műszak alatt.
A fia közben otthagyta a középiskolát, majd 19 évesen megnősült, és végleg Skóciában maradt. Éva pedig, miután az utolsó petákja is elfogyott, meg a türelme is, öt év után visszaköltözött Budapestre. Ki lehet mondani: ez a kanyar nem sikerült. Nagyon nem. De akkor még hátra volt a „karrier” utolsó nagy szakasza.
„Arra nagyon büszke vagyok, hogy amikor visszajöttem Budapestre, 62 évesen állást találtam: egy iskolában lettem könyvtáros. Először is nekiálltam rendbe hozni azt a könyvtárat, amihez 50 évig nem nyúltak: szelektáltam, felfrissítettem az egész állományt. Isteni, izgalmas munka volt! Rendeltem új gyerekirodalmat, kitűnő szerzőktől. És elkezdtek a gyerekek bejárni hozzám, a tanárok azt mondták, hogy még ilyet nem láttak, dugig volt a könyvtár. Persze ez nem volt véletlen, mert egy 2000 éves társasjátékkal bolondítottam meg az iskolát: kalaha versenyt rendeztünk. A gyerekek tolongtak az ajtó előtt, amikor kifüggesztettem az eredményeket. Szerencsés vagyok, megadatott nekem egy másik, boldog, alkotói időszak. És mi történt? A gyerekek, nagy titokban – én tényleg semmit sem sejtettem – egy tanárnő segítségével jelöltek az úgynevezett Tündérkönyvtáros-díjra. Ez egy létező díj, Bosnyák Viktória, számos gyermek- és ifjúsági könyv szerzője alapította. Az ország legjobb könyvtárosait jutalmazzák vele. Abban az évben nyolcan kaptuk meg a díjat! Két csodálatos évet töltöttem a Kaffka Margit Általános Iskolában. Onnan mentem nyugdíjba.”
Triesztben talán az alkonyati fények a legszebbek. A belvárosban sétálunk, a Piazza Unitá d’Italián, a grandiózus tér három oldalán gyönyörű, történelmi épületek, a negyediket közvetlenül a tenger határolja. Ez egész Európa legnagyobb, tengerre néző tere. Az egyik vendéglő előtti tábla „hamisítatlan magyar gulyást” hirdet.
Egyszerre nevetünk fel. Ezt most kihagyjuk, jó?
Én már csak örökre magyar maradok. Azt szeretném, hogy amikor itt lesz az ideje, az Adrián szórjanak szét. Az Adria nekem a világ legszebb tengere, és most már az én otthonom is. Addig is megpróbálom élni, és főleg megélni a saját, picike jelenemet, itt, ebben a városban. Érthető, nem?
