Sanyi suttogó, bár nem a kedvenc szava ez. Túl sok az előítélet és a misztikum körülötte, emiatt sok ember komolytalan dolognak tartja. Ő inkább használja az angol liberty-ből eredő szabad munka vagy földi munka kifejezéseket. De a földi munka sem az igazi – teszi hozzá. „Olyan, mintha mindig a földön lennék, és nem ugranék fel a hátára. Egyik sem az igazi, de maradjunk a libertynél vagy szabad munkánál, ez a legkifejezőbb.”

Bő tíz éve, több évnyi hagyományőrző program, nomád tábor és lovasíjászkodás után találkozott a módszerrel, amellyel azóta is dolgozik.

„Törés volt, amikor láttam, hogy bánnak a lovakkal jó néhány programon és a lovastársadalomban. Túl sokszor láttam, hogy durván nyúlnak hozzájuk. Túl sokszor láttam, hogy tárgyként használják ki őket, túl erős eszközöket használnak, az állat pedig nem érzi jól magát, mi több szenved az embertől. Nem szabadságot kap, hanem kényszert. Aztán 14 évesen jártam egy kurzuson, ami az erőszakmentes lókiképzésről szólt. Itt jutott először eszembe, hogy a földről is lehet kezdeni valamit a lóval, nem csak a hátáról. Megkönnyebbülés volt. Éreztem, hogy ez lesz velük az én utam.”

Az út hosszú volt. Áttérve a hagyományos módszerekről, minden foglalkozás előtt egy-egy új elemet épített be. Környezete eleinte nehezen értette, mivel próbálkozik. Talán nem is annyira érdekelte őket. Különcnek és komolytalannak bélyegezték, erre cáfolt rá. Az eszközöket szép lassan elhagyta: a kantárt, a zablát, a nyerget, a kötőféket, a nyakmadzagot, végül már csak a teste maradt, és – ahogyan ő nevezi – annak meghosszabbítása: a pálca.

A liberty-módszer a lovak egymás közötti kommunikációján alapul. Minden lóval gyakorolható, a legvadabbakkal is. Alapja a kényszer- és erőszakmentesség. A jelrendszer, amelyet Sanyi használ, azoknak a jelzéseknek az összessége, amelyeket a lovak egymás között is használnak a ménesben. De nekünk más jelzéseink vannak. Az ember alapvetően mindenevő, a természetben viszont ragadozó, ellenben a lovak menekülő állatok, nagyon félénkek. Mivel az embernek olyan mozdulatai vannak, mint egy ragadozónak, a lónak pedig a génjeibe kódolt a menekülés, ezért át kell formálni a testbeszédünket, hogy ne tekintsenek ránk ragadozóként. Ezért az idomítás során Sanyi alig észrevehető, gyengéd érintésekkel, kéz- és pálcamozdulatokkal ad jelzéseket, amelyeket a lovak a saját „nyelvükön” tudnak értelmezni.

„Amit én csinálok, a ló testbeszédének megismerése, és ennek emberi metakommunikációra fordítása. Gyakorlatilag etológia. Megtanulom a ló fülállását, fejmozdulatait, pillantásait és rezzenéseit. Verbális kommunikáció nincs, pontosabban ami van, az csak magamnak szól. Felveszem az ő kommunikációs jeleit, ő pedig az én viselkedésemből megtanulja, hogy melyik jelzéssel mit szeretnék, és félúton találkozunk. Ott értjük meg egymást.”

A módszer alkalmazása során az első szempont: a lónak minél több szabadságot adni. Ezt fokozatosan kell adagolni, de a végcél biztosítani számukra azt a szabadságot, amiben a ménesben vannak. A ménes részévé kell válni. Ekkor lesznek a legkiegyensúlyozottabbak, a kiegyensúlyozott ló pedig funkcionálisabbá válik. És ez is a módszer célja: a funkcionalitás. Hogy legyen egy kezelhető, intelligens ló, amivel az ember jó viszonyt ápol, és végül a társává válik. Nem nő a fejére, nem támadja meg, készséges és együttműködő a mindennapi feladatokban.

Mindez nagyobb részben szól az ember oktatásáról, mint a lóéról – mondja Sanyi. Egyre többen visznek hozzák oktatásra lovakat kisebb-nagyobb viselkedésproblémákkal olyan lovasok, akiknek kicsúszott a kezéből az irányítás. Ilyenkor a cél, hogy kapjanak egy eszköztárat, amellyel át tudnak térni a lóval az erőszakmentes, természetes jelrendszer használatára.

Ezt a mindennapi funkcionalitást lehet továbbfejleszteni látványosabb, artisztikusabb irányba. De ekkor sem kér az állatoktól olyat, amit a szabad életük során nem csinálnának: ágaskodás, fekvés, futás. Ezek a lovak számára természetes mozdulatok, amelyekkel Sanyi cirkuszi mutatványokra, lovasszámokra készíti fel őket.

„Sokkal több időt töltök velük, mint bármelyik barátommal. A szürke, Baján 19 éves, régebb óta ismer, mint bármelyik barátom. Felszerelés nélkül jönnek velem, nyugalomban, pedig menekülő állatok. Amikor megtapasztalom, hogy lefekszik az ölembe, a legkiszolgáltatottabb helyzetben, annak ellenére, hogy mi van a génjeibe kódolva, az hatalmas visszacsatolás. Ha én kérem, akkor megcsinálja, mert elhiszi nekem, hogy nem lesz semmi baj. Nem misztifikálom ezt túl. Tudom, hogy állatok, és elsősorban azok, viszont én a lehető legnagyobb szabadságot biztosítom nekik. Amikor megindul a szabadban, bennem van az érzés, hogy bármennyire bízunk is egymásban, lehet, akkor látom utoljára. De csak ezzel a kölcsönös bizalommal lehetnek ők az igazi társaim.”