Hülyék vagytok: azt kellett volna mondani, hogy eszméletlen, és megkezdtétek az újraélesztést
– mondta K., a család barátja, mikor meghallotta a történetet. A történetet, ami napok óta címlapon szerepel szinte minden újságban. „Válságos az állapota a Kossuth-díjas színésznek, egy órán át nem jöttek a mentők!”
Pedig voltaképpen semmi különös nem történt: egy ember rosszul lett, a család mentőt hívott, a mentők pedig nem jöttek. Nem jöttek, mert nincs elég bevethető rohamkocsijuk. Kevesen vannak. Alulfizetettek. Baszakodik velük a kormány. Egy rendőr a főnökük. Össze-vissza dobálják őket az országban. Ettől frusztráltak és ingerlékenyek… szóval pont olyanok, mint bárki más ezen a szűk 93 ezer négyzetkilométeren. Csoda-e, hogy rácsapják a telefont a türelmetlen hozzátartozóra?
„Hülyék vagytok: azt kellett volna mondani, hogy eszméletlen, és megkezdtétek az újraélesztést.” Kár, hogy K. jó tanácsa nem másfél hónappal korábban jött. Arról a történtről nem írtak a lapok. J. a nyugdíjas anyagbeszerző sorsa kevésbé izgatta volna a nagyérdeműt. Az idős férfihoz a család hívott mentőt, mert leállt az anyagcseréje, és félő volt, hogy összeomlik a keringése.
Két belevaló, nyíregyházi mentős, akik a fővárosba vezényelve kicsit nehezen találtak oda a házhoz, viszont legalább nem volt náluk komolyabb felszerelés se. Ne haragudjunk, mondták, őket általában betegszállításra használják, és ide is úgy készültek, de – látva, hogy nagy a baj – hívnak egy… mentőt. J-t a nyugdíjas anyagbeszerzőt végül a kiérkező mentő mentősöknek sikerült újraéleszteniük, és egy héttel későbbi halála nem a Mentőszolgálat, hanem a kórház statisztikáját rontotta.
Persze onnan is nézhetnénk a dolgot, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, márpedig a mentősök nagyon is sokat dolgoznak. Ahogy mások is: a pedagógusok, a gyári munkások, a festők, a kőfaragók és a balett-táncosok. Csakhogy ők életekkel dolgoznak: a mi életünkkel. A tiétekkel. Mindenkiével, aki nem keres percenként háromszázezret, és nincs elég pénze, hogy saját mentőautója legyen, amelyik éjjel-nappal rendelkezésére áll. Elvárható volna, hogy ezt tisztességesen, nyugodt körülmények között, megfelelő fizetésért tegyék. Akkor talán nem raknák rá a telefont a mentőt háromnegyed órája váró, kétségbeesett lányra, időben indítanák a kocsit a fulladozó, félrebeszélő beteghez, szóval úgy működnének, ahogy működniük kellene.
Azt mondja a mentőszóvivő, „nem az számít, hogy valaki híres, vagy sem, minden esetben a beteg állapotának súlyosságát veszik figyelembe.” Értsd: nehogy már azt tessék hinni, hogy azért, mert valaki híres, több járna már neki, mint az a szar, ami egy nyugdíjas anyagbeszerzőnek. Itt kérem, nem kivételezünk senkivel csak azért, mert valaki. Így érvelnek, noha senki nem akadt, aki egyedi elbánást kért volna: csupán időben kiérkező mentőért szólt mindenki.
Mindennek nyomán csak annyit kérdeznék – nem megbántva senkit a hangos szóval – most, hogy a kormány már tényleg mindenkitől megvédett minket, a transznemű brüsszeli bürokratáktól a háborúpárti dollárbaloldalon meghízott tanárokon át a kábítószerfüggő, kordonbontó diákokig; kijuttatta a válogatottat az Európa-bajnokságra és kétszer is vendégül látta a pápát, nem lehetne-e elintézni, hogy kijöjjön a mentő, mondjuk, egy órán belül.
A szerző újságíró, Gálvölgyi János veje
