A kismamákkal végig beszélgetünk, néha azt mondják, hogy így észre sem vették a szülést. Eleinte szégyenlősek voltak, húzogatták magukon a takarót, aztán már ők kérték, hogy nézzem meg, ott van-e már a baba. Majd, amikor láttam, hogy jön ki a gyerek, szinte jobban örültem, mint az anyukák.

Algács Izabella azt mondja, minden sima szülés nagy élmény a számára, mert ő még sosem szült simán. Az emlékek ott élnek a tekintetében, a részletekbe ma sem szívesen megy bele. Ám segíteni akart más kismamáknak a gyermekük születésekor. Egyik nap a tőle egy utcára lakó Vadász Viktória azzal kereste fel, hogy közösségi dúlákat keresnek egy csapatba. Nem volt kérdés, hogy igent mondjon-e.

Alsózsolcán járunk, az áprilisi hóesés már önmagában egyedi hangulatot kölcsönöz a látogatásnak, pedig egyébként is egy egyedülálló kezdeményezés miatt érkeztünk. A borsodi településen ugyanis létrehoztak valamit, ami egész Magyarországon páratlan: az EMMA Egyesület jóvoltából közösségi dúlaszolgálat segít a hátrányos helyzetű nőknek.

Miért pont Alsózsolca? A történet a miskolci Regina Alapítvánnyal kezdődött, emlékszik vissza Kishonthy-Kardos Rita, a projekt koordinátora. Először egy helyi nő kapcsán kerültek a borsodi településre, aki az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál tett panaszt egy kórház ellen, majd az ő javára is ítéltek az ügyben. Ebből azt látták, hogy „Alsózsolcán olyan nők élnek, akik kiállnak magukért, ha történik velük valami”.

2016 környékén azért jöttek ide, hogy megismerjék a többi helybeli nőt is. Kezdetben női köröket, iskolai felvilágosító órákat tartottak, majd az egyik fiatal nő megkérte Ritát, hogy menjen be vele a szüléséhez. Habár ő nem gyakorló dúla – elmondása szerint öt szülésnél volt jelen életében, azok is otthonszülések voltak –, azt a visszajelzést kapta, hogy megerősítő volt a jelenléte.

Látta az elcsodálkozást a kórházban, hogy mit keres ő egy roma nő mellett. Aztán az egyik kolléganőjét egy másik édesanya kérte meg, hogy legyen mellette a szülésnél – rendhagyó módon csak telefonon. Ezt követően arra jutottak, hasznos lenne, ha helyi nők tudnának segíteni a helyi nőknek. Így született meg a dúlaképzés ötlete, a 2020-ban tartott, 40 órás képzésben Vadász Viktória is részt vett.

Viki az öccse révén találkozott Ritával, „volt egy incidens a kórházban a szülésnél, elkezdtünk erről beszélgetni, ő pedig mondta, hogy milyen jó lenne, ha együtt dolgoznánk”. „Éreztük, hogy megvan a szikra”, mondják. A képzés előtt a hat résztvevő nőnek fogalma sem volt, mit jelent dúlának lenni, „kicsit be is voltam rezelve, csak a semmibe mentünk mind a hatan”, vallja be Viki. De Rita neve garancia volt arra, hogy jó döntést hoz.

Már abban az évben meg is volt az első „kíséret”, „nagy durranásként” írja le, főleg, mivel azt hitte, nem fogja bírni a vér látványát. „Úgy jöttem ki a szülőszobáról, mintha a fellegek közt járnék. Ott beütött nekem, hogy menni kell.” Rita annyit tesz hozzá: Viki megfertőződött. Azóta húsz nő szülésénél volt jelen – az egész dúlaszolgálat összesen 45-nél –, úgyhogy ő az abszolút csúcstartó.

A képzés során fontos volt, hogy a dúlák ugyanabból a közösségből jönnek, mint az anyák – ugyanott élnek, ismerik egymás értékrendjét, a helyi hiedelmeket, azt is, milyen szavakat használnak, mit értenek, mit nem. „A dúlának nagy szerepe van a közvetítésben is, informálja a nőket például arról, hogy mi a gátmetszés vagy az oxitocin. Tőle végre tudnak és mernek is kérdezni”, hangsúlyozza Rita, aki szerint a legfontosabb, hogy végre visszakerüljön a döntés a nők kezébe. Partneri viszonyt szeretnének a nők és a kórház, de a dúla és a kórház között is.

Azt érezhesse a nő, hogy a végső döntés mindig nála van a testét és az életét érintő kérdésekben. Megkérdezhet másokat, de senki nem döntheti el helyette, neki mi a jó, hogyan nyúlnak hozzá. Ez nagyon kiszolgáltatott élethelyzet, nem azzal kéne foglalkoznia, hogy kívülállók meglepetésszerű reakcióira hogyan reagáljon. A saját belső folyamataival kell törődnie.

A projekt koordinátora hangsúlyozza, hogy a szülés körüli rossz tapasztalatok nem az itteni kórház sajátosságai – kutatások is bizonyítják, hogy a probléma országszerte fennáll, érinti a szabolcsi és a budai nőket egyaránt –, sőt, helyben is akadnak bőven pozitív tapasztalatok is. „A nem tiszteletteljes bánásmódot sokszor talán az okozza, hogy nem értik, mik állnak a nők szülésének hátterében. Előfordult, hogy egy fiatal lány 16 évesen ment először szülni, majd halálra rémült attól, hogy életében először van egy kórteremben, aztán kitépkedte az infúziót és kirohant a szülőszobáról. Ha valaki meg tudná nyugtatni az ilyen nőket, vélhetően másként viselkednének. De ez egy hosszú folyamat.”

Eleinte a dúlák keresték a kismamákat, ám mára ez már megfordult, „egyre többször cseng a telefonom”, meséli Viki. Terjed a hírük szájról szájra, most már a környező településeken is. A dúlák egy jelképes összeget kapnak a tevékenységükért, amit mindannyian saját munkájuk mellett végeznek.

A motivációját firtatva előkerülnek a saját szülései, „nekem senki nem volt ott, nagyon rossz volt így, most látom, mennyivel másabb úgy, ha ott van valaki, ők mennyivel szerencsésebbek”. Nem szeretné részletezni, miért volt rossz, csak hogy az volt. „Még mindig az. Pedig már 19 éve.” De, amikor bemegy egy szülésre, és azt érzi, hogy egy anyuka rábízza magát, az semmihez sem hasonlítható.

Magukra, a babára tudnak figyelni, nem a kórházi környezetre. Nem azon kattog az agyuk, hogy ezek az emberek mit fognak velük most csinálni, hanem a belső értékeikre koncentrálhatnak. Én nem mondhatom el ezt a saját szüléseimről, és olyan jó, amikor viszont ők a sajátjukról ezt mondják.

Ahogy Viki meséli az egymás után végigkísért szüléseket, nagyjából olyan öröm ül ki az arcára, mint amikor egy kislány sokszor egymás után lecsúszhat a kedvenc csúszdáján. Megtalálta azt, ami elsőre, hetedjére és huszadjára is ugyanolyan katartikus örömöt képes okozni. Gyakran mondják neki, hogy „nélküled nem bírtam volna”, miközben a lelki támogatáshoz fizikai is társul – masszíroz, ringatózik az anyákkal, olykor rádőlnek, máskor a kezét szorítják. Néha kékülésig.

Legkedvesebb emléke egy anyuka második kísérése volt. Olyan meghitt volt, mintha nem is kórházban lettek volna. „Lekapcsoltuk a villanyt, ringatóztunk az ágyon ketten. Már láttam az arcán, hogy valami történik, mondtam neki, hogy egy pillanatra hadd nézzek a paplan alá. Láttam a baba haját, szóltam a nővéreknek. A baba nem sokkal később kibújt.”

Habár Viki lendületével meg lehet oldani egy kisebb város energiaellátását, a dúlaszolgálat nem működne a többiek nélkül. A cikk elején idézett Iza eddig hét szülésnél volt jelen, valakinek már két gyermekénél is. Amint nem a saját szüléseiről beszél, úgy tűnik el a mindent átütő bánat az arcáról, mintha sosem lett volna ott. Segíteni a kismamákon, ez a legfontosabb, de rögvest hozzáteszi: segíteni egymáson.

Volt egy időszak, amikor nagyon össze voltam törve. Nem is akartam bemenni egy szülésre. Aztán csak bementem. Annyi szeretetet kaptam tőle, kaptunk egymástól. Neki nem az kellett, hogy masszírozgassam. Csak öleljem és fogjam. És nekem is pont ez kellett akkor. Aztán mindketten sírtunk, mikor meglett a gyerek. A keresztfiam is lett, a nevét is tőlem kapta.

Minden megszületett gyerek ragaszkodik hozzá, látogatja is őket. A gyerekeknek mondják az anyukák, hogy „ő velem volt, amikor te megszülettél”. Már legtöbbször azok hívják, akikkel már egyszer bent volt, most is lesz egy ilyen. „Mondtam neki, hogy most menjen Vikivel, de azt mondta, nem, ő velem akar.” Nemet mondani nem opció. Különben egyszer összekeverték Vikivel, „mondták, hogy maga már ide költözhet, pedig én nem járok annyit ide”.

A dúlák után következzenek az édesanyák.

Néhány utcával arrébb meglátogatjuk Miklós Flórát és kisfiát, Benettet. Flóra helyzete különleges: ő is dúlával szült, ám az ő segítője egyben az édesanyja, Viki volt.

Tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Tudtam felé nyitni, ha teljesen idegen lett volna, nem tudtam volna. Masszírozott, csinált mindent, amit mondtam neki. Sokat jelentett, hogy van bent egy biztos pont. Hogy nem vagyok egyedül. Tudok kire támaszkodni.

A szüléstől rettegett, de amikor eljött a pillanat, már csak az lebegett a szeme előtt, hogy minél előbb túl lehessen rajta. Nem vajúdott sokat, miután beértek a kórházba, három órán belül megszületett Benett. A kisfiú még nem beszél ugyan, de igazi baba módjára igyekszik biztosítani mindenkit arról, hogy itt bizony minden körülötte forog.

„Minden anyának az a félelme, hogy látja a gyerekét, miközben fáj neki, úgyhogy azt hittem, sokkal rosszabb lesz. Aztán rájöttem, hogy nem, ugyanazt kell csinálni, mint a többiekkel. Csak vele még szelfiztünk is a végén. Amíg a kórházban volt, éjjel is vele voltam, ő is aludt a telefonban, én is.”

Amikor Flóra először megtudta, mire készül az édesanyja, furcsállta a tervet, „hogy bírja végignézni, hogy mások szülnek, én nem bírnám, se a vért, se azt, hogy másnak fáj”, gondolta. Kérdezte is tőle, hogy jutott ez eszébe, de nem próbálta lebeszélni róla. Aztán amikor teherbe esett, majd miután „kibújt ez a babácska”, rádöbbent, miért is olyan fontos ez.

Az anya a nehézségeken azóta is igyekszik átsegíteni a lányát, akár hasfájásról, szoptatásról vagy bármi egyébről van szó. Gyakran azt hiszik róluk, hogy barátnők, A 34 éves Viki még kiskorú volt, mikor a lánya született, Flóra most 19.

Kertelés nélkül bevallja, nem hitte, hogy ilyen hamar lesz gyermeke, nem tervezte, nem is így képzelte el, „nem kellett volna még, az iskolát kellett volna végigcsinálni, abban akartam dolgozni”.

Jött Benett, már itt van, ez a lényeg.

Sokszor azt érzi, nem elég felnőtt a gyerekneveléshez, de „amit csak tud, megtesz érte”.

Benett közben ellentmondást nem tűrően dolgozik a fényképezőgép birtokba vételén, „most minden érdekli, abban a korszakában van, ha közelebb raknád, már a szájában lenne”. Elméláznak rajta, hogy a kisfiúból egyszer fényképész lesz, és főzés közben fotózza az – egyébként szakács – anyukáját.

„Hallottam ismerősöktől, hogy van itt dúla, aki jönne velünk a szülészetre. Felkerestem Vikit, megkérdeztem tőle, hogy van-e ilyen lehetőség. Mondta, van. Kértem, hogy jöjjön velem. Jött velem” – meséli Balog Regina. A szülés milyen volt? „Az az igazság, jó volt. Nem tudtam odafigyelni se az orvosokra, se Vikire, csak magammal foglalkoztam.” Az orvosokra nincsen rossz szava, „nem volt gond semmivel, jól bántak velem”.

Három kislánya van, az első kettő születésénél egyedül volt. Félt is, főleg az elsőnél, 23 éves volt, tartott attól, mi vár rá. „Mindhárom gyermekemnél tolófájásokkal mentem be, bent már 20–30 perc volt az egész. Én hamar megszülök.”

A dúlával vagy nem dúlával szülni kérdésre rávágja: dúlával sokkal jobb. „Teljesen más, hogy van valaki melletted, egy kísérő, és nem vagy egyedül, nyugodt vagy, van kire támaszkodni. Biztonságban érzed magad attól, hogy látsz egy ismerős arcot.”

Harmadik kislánya még csak 15 hónapos, de mikor találkoznak Vikivel, mindig mondja neki, milyen különleges személy ő az életében. A baba pedig mosolyog. Ha nem is olyan széles mosollyal, mint ő most. Viki gyorsan megerősíti, hogyha látják, tényleg mosolyognak a gyerekek, akiknek ott volt a születésénél.

Biztos a babák is érzik. Bevésődünk nekik.