Szelényi Iván – Mihályi Péter: Az illiberalizmus visszaszorulása napjainkban
Fukuyama 1989-es, némiképp elsietett előrejelzése szerint a kommunizmus bukása a történelem végét jelentette, s ettől kezdve nincs alternatívája a liberális demokráciának. Fukuyamának igaza volt abban, hogy 1989 után – főként a korábbi kommunista országokban, de másutt is – a liberális gondolkodás teret nyert. Az inga azonban a XXI. század első két évtizedében az ellenkező irányba lendült ki; majd az elmúlt 5-10 évben a liberális demokráciák temetése, az 1920-as években egyszer már látványos pályát befutó Nyugat alkonya-narratíva vált népszerűvé. És nemcsak a baloldalon, de még az Európai Unió keretein belül is (lásd a demokráciadeficit miatti panaszokat).
Mi a közismert tényeket másképp értelmezzük. Amennyire nem volt igaz, hogy a kommunizmus bukása után az egész világnak nincs más alternatívája, mint a liberális demokrácia (Kína éppenséggel megmaradt kommunista diktatúrának), legalább annyira elsietett most a liberális demokráciát temetni. A Freedom House adatai szerint 1979-ban 44 ország volt „szabad”, vagyis olyan uralmi rendszer érvényesült, amelyben rendszeres időközönként szabad és tisztességes választásokat tartanak. Ezeknek a száma 1991-ig 65-re, 2005-ig 89-re nőtt. Igaz, számuk később 82-re csökkent, de a liberalizmussal jellemezhető államok száma mégis nagyobb volt 2020-ban, mint 1990-ben (82, illetve 44). Tanulmányunk provokatív tézise, hogy napjainkban a liberális rendszerek száma még mindig magas, és éppenséggel az illiberalizmus van visszaszorulóban.
Verebes István: Levél egy színész barátomhoz
Neked írok, aki vagy felismered magad, vagy nem. Először is mindenképp legyen méltánylandó részedről, hogy csak levélben szólítalak meg. Azért kíméllek, mert a személyes szóba elegyedés nekem már rég nem válna dicséretemre.
Hiszed, vagy sem: egyáltalán nem haragszom rád, nem is volna miért, hiszen ellenem semmi kártékonyt nem követtél el. Eredendően jó embernek tartalak, és ugyan kínos, de egyszersmind teljesen érthető is, hogy „eredendőséged” már régen nem szeplőtlen. Ennek nyilván így kellett lennie, azzá kellett válnod, amivé tettek.
Vagyis részletesebben: politikai illeszkedésed révén tettek azzá, amivé lettél, mára érett egyértelművé hatékonyságod, ami egyébként épp annyit ér, mint kinevezőidnek, felavatóidnak is sajátos teljesítménye. Kétségtelen, hogy egy bizonyos szinten szocializált körök számára sikeresnek elkönyvelt a működésed, csak amilyen jó ember vagy, ahhoz képes haszontalan az eredménye. Semmi másért, csak mert ízléstelen.
Bizonyos szinten túl a „jóemberség” kevés, a műveltség és az abból fogalmazott haszonelvűség kultúrájának hiányától többnyire csakis nívótlan hitványság hozható létre. Ugyanolyan bóvli, mint amit megbízóid kínálnak össztársadalmi szinten az egész ország közönsége számára.
Mindaz, ami az össznépi érdeklődésen nem csiszol, nem finomít – legyen az bántóan gyatra szobor, alávalóan banális muzsikálás vagy bűnösen megfegyelmezetlen ripacséria –, annak fertőző erőltetettsége országos méretű gyatraságot teremt. Triviálissá újított betonvárosokat, a világ metropoliszait majmoló üvegháznegyedeket.
Csillag István: Az eltelt és a megélt idő
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc átélt élményei, megélt pillanatai nem évekre, évtizedekre, de évszázadokig táplálták az emelkedettség, a kiegyenesedett gerinc érzését, noha az azt leverő Haynau Ferenc Józsefhez írt levelében büszkén jelentette 1849 október 6-ára készülve:
„…a lázadó vezéreket fel fogom köttetni, és minden tisztet, aki a forradalmárok szolgálatában állt, agyon fogok lövetni. Gyökerestül kiirtom a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell
a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Néhány százan hallhatták, Krúdy Gyulának az eseményről beszámoló írásából talán néhány ezren olvashatták, mit is mondott gróf Károlyi Mihály a saját birtokán, Kál-Kápolnán végrehajtott földosztás alkalmával: „Azért jöttünk, hogy amit eddig hirdettünk, azt valóra váltsuk. Büszke vagyok arra, hogy a földosztást az én birtokomon kezdhetjük meg. Ez a földosztás Kossuth Lajos eszméinek továbbvitelét jelenti. Kossuth Lajos fölszabadította a jobbágyokat, mi fölszabadítjuk a zselléreket és a gazdasági cselédeket. A költő szavát, hogy itt élned, halnod kell, megtoldjuk egy szóval, azzal, hogy itt dolgoznod kell.”
Akik ott voltak, nem gondolták, hogy a „vörös gróf” nemzetvesztő, legfeljebb hogy az antant ígéreteiben naiv módon bízó balek volt, de azt hiába mondták Horthyék, hogy nem tudott az általános összeomlásban erőt mutatni, mert nekik igenis erőt mutatott. Ha a vörösök vagy a fehérek is hozzáláttak volna a földosztáshoz Károlyihoz hasonlóan, akkor az átélt pillanat a magyar zsellérek millióit éltette volna, ami segített volna a területi integritás megőrzésében is.
Váncsa István: Az uralkodó elit
Prüdériánk a múlt század vége felé kezdett oldódni, érezhető párhuzamban a létező szocializmus korhadásával, de az oldódásban a kortárs irodalom élvonala is szerepet játszhatott. Esterházy, Petri vagy Spiró egynémely munkáinak olvastán a kultúrpolitika ügyeiben illetékes kiválóságok rendre tökön szúrták magukat, evvel együtt lassacskán el kellett fogadniuk, hogy az idő nem nekik dolgozik. Azt már nyilván kevésbé voltak képesek tudomásul venni, hogy a nyelv alpárinak gondolt rétege nélkülözhetetlen funkciókat lát el, oldja a feszültséget, a serényen káromkodó ember kevesebb kommersz szeszes itallal is beéri, képes leszokni a dohányzásról, a pártcsoportbizalmira pedig nyájasabban tekint.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
