Váncsa István: Csont se lesz
„Csomagolok: műanyag vödör, sátorlap, honvédségi kanálkészlet, szerszámok, burkolóanyagok, szerelvények és hasonlók. Viszem magammal mind. Kórházba megyek, nem is először, tehát pontosan tudom, mire lesz szükség. Vödör azért kell, mert a kórterem plafonjáról folyton csöpög lefelé valami. Ez a valami – szagáról ítélve legalábbis – nem az égből jön, veteményeskertben direkt hasznos volna, éjjeliszekrény előtt kevésbé az, fölkel az ember, megcsúszik a trágyalétől síkos kövön, beveri a fejét a vaságy valamelyik szögletébe, annyi. Ezt kikerülendő vödörben fogjuk fel az áldást, a vödröt rendszeresen ürítjük, környezetünk messzemenően higiénikus lesz, ha nem is igazán szagtalan. (…) Elrakom a nagy svédkulcsot, a többit csak egy pillantással ellenőrzöm: tartalék biztosítékok, szögek, facsavarok, sósav, csemperagasztó, viharlámpa, zsineg, szekerce, gumicsizma, patkányméreg, túlélőkés, Neomagnol, gyertya, gyufa, rovarirtó, amire egy profi betegnek szüksége lehet, mind együtt van.”
A szöveget, amelyből a föntebbi idézet származik, huszonhét évvel ezelőtt írtam, 1996 májusában jelent meg ugyanitt, az első oldalon. Az ispotály, ahová bevonulni készülődtem, a Szabolcs utcai kórház volt, melyet a két világháború között Budapest egyik legrangosabb egészségügyi intézményeként tartottak számon, a fenti szöveg megjelenésekor pedig Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem néven tisztelhettük. 2007-ben megszűnt. Példáját a ma még életjeleket mutató kórházaknak is követniük illene, létezésük ugyanis bosszantó teherként nehezedik az egyébként is heroikus munkát végző belügyminiszter vállára, hasznuk jóformán semmi, csak a káoszt növelik.
Tömpe istván: NER-be zárva
A rendszerváltó örömök múlásával az első kormányok szinte megoldhatatlan válsággal kerültek szembe. A bajban – a Bokros program rövid időszakát leszámítva – a rossz beidegződések ugrottak elő: érdemi megoldások helyett érdekbeszámításon alapuló kompromisszumok mentén haladtak. Kormányzóképességüket gyengítette, hogy a rendszerváltók őrületes energiákat pocsékoltak el identitási, történelmi csatározásra. Indulásképpen előkészítetlen földosztás, zavaros kárpótlás indult meg, a keleti kereskedelem érdemén felül szétzilálódott, a privatizációs bevételeket pedig – az adósság csökkentése és érdemi reformok bevezetése helyett – a fiskális alkoholizmusban szenvedő kormányzat kiürült költségvetési poharaiba töltögették.
Az ország és központi intézményrendszere (tehát a stratégiai fontosságú helyi és egyéb önkormányzati szintek kivételével) az európai minták alapján kezdett átalakulni, a gazdaság megújult. Az elmúlt harminc év majdani gazdaságtörténete mégsem innovatív szektorainkról, nem is korszakos államférfiúi döntésekről emlékezik majd meg, hanem arról, hogy kikhez képest maradtunk le. Fájó, hogy a volt szocialista tábor többsége megelőzött bennünket. Persze így is gondolkodhatunk: még mindig jobb az EU-n belül szekundálni, mint a KGST-ben. Ha azonban sokáig fenyegetőzik Orbán Viktor, hogy kilép az EU-ból, megtudhatjuk, milyen egy új KGST.
Marosány György: Beteljesült az átok – Érdekes idők következnek
Na ez az év is jól kezdődik! Az egymásra halmozódó és megoldhatatlannak tűnő válságok láttán a Financial Times a 2023-as év jellemző fogalmává a „polikrízis” kifejezést választotta. S akinek ez nem volna elég, annak Orbán Viktor az évindító kormányülésen üzente meg: „A veszélyek korába léptünk.” Mintha beteljesedne rajtunk a sokat emlegetett kínai átok: élj érdekes időben. Bár a valóságban nincs ilyen kínai mondás, de a helyzetet, amire utalnak vele, így értelmezik: az „érdekes idő” az interregnum korszakára vonatkozik, amikor – legitim uralkodó híján – megszűnik a szilárd központi hatalom, és minden bizonytalanná válik. Az ilyenkor zajló kaotikus események egyszerre fenyegetnek, de nyitnak ígéretes lehetőségeket is. Ezt a kettősséget érzékeltették Charles Dickens a XIX. század elejének felzaklatott életérzését kifejező A két város meséje című könyvének bevezető sorai:
Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza és egyben a kétségbeesés tele…
Napjainkban, tagadhatatlanul, „érdekes idők” köszöntöttek ránk. A változások egyszerre kavarják fel baráti kapcsolatainkat, közösségi viszonyainkat és a globális világot, miközben hatályukat veszítik az életünket eddig meghatározó – a tekintélyek által hirdetett és a törvények által keretbe foglalt – iránymutatások. Az ember ilyenkor eligazodást segítő jelek után kutatva tanácstalanul körbetekint, majd ráébred: „jövőkoncepciókban” nincs hiány. Sőt, éppenséggel az egymással vitatkozó víziók sokasága az, ami elbizonytalanító. Egykor úgy tűnt, a népek sorsát az – uralkodók vágyálma vezérelte – elkerülhetetlen végzet formálja. Érzékletesen fejezte ki ezt az érzést Polübiosz római történész, amint a Karthágót földig romboló győztes hadvezért szemlélte: „Scipió hosszasan állt ott, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Macedóniával is” (Grüll Tibor: Az utolsó birodalom, Typotex, 2007).
Szűcs R. Gábor: Út a pokolba. A kínai beruházások tanulságai. Montenegró példája
Tágabb értemben a kínai terjeszkedésre „fogékony” európai országok közepesen, esetleg gyengébben fejlettek, tagjai az Európai Uniónak (de fejlettségi szintjét még nem érték el), vagy társulási, jobb esetben tagjelölti kapcsolatuk van, az EU földrajzi perifériáján találhatók, tehát észak-déli irányban, mintegy összefüggő sávot alkotnak a hagyományos értelemben vett Kelet és Nyugat között. Görögország kivételével csupa volt szocialista állam. Olyan infrastrukturális beruházásokra lehet szükségük, amelyeket az EU nem finanszíroz, más nemzetközi szervezetektől pedig, azok szigorú és precíz feltételei miatt ódzkodnak. Olyan beruházóra vágynak, amely nem veszi igazán komolyan a környezetvédelmi szempontokat (akár saját hazájában sem). Olyanra, amelynél az emberi egészség és az élet védelme nem tartozik az elsődleges szempontok közé (hiszen olyan vállalkozást, amely ezeket a szempontokat fontosnak tartja, Nyugaton is könnyen találni). A korrupció viszont mindkét félnek fontos szempont. Ezt Kínában látványosan büntetik ugyan, de külföld felé nem lehet akadály.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
