Patrikkal az egyetemen ülünk. Tervei vannak. Patrik egészséges.

Ivánnal, Márkkal, Ádámmal és Mátéval a vaskályha mellett ülünk. Nekik vágyaik vannak. Testvérek ők, és egytől egyig betegek.

Az egészséges Patrik és Ivánék, a betegek – unokatesók. Együtt nőttek fel ugyanabban a túristvándi házban. Mind beleszülettek a szegénységbe, aztán Ivánék beleragadtak, Patrik pedig kitört.

Min múlik, hogy ki marad, és ki megy?

Icától induljunk, ő Iván, Márk, Ádám és Máté édesanyja.

Ica szülei szolgáltak, apja pásztorkodott, anyja parasztoknál pénzért, inkább ennivalóért takarmányt cipelt fel egy padlásra, amikor elpattant a fejében egy ér, leejtette a zsákot, hazabotorkált, az ebédet még fölrakta a sparheltre a pujáknak, de le már nem ő vette, összeesett, meghalt.

1985-öt írtunk, Ica hatéves se volt. Az állam vitte volna intézetbe a gyerekeket, de az apa nem hagyta, nevelte őket, ahogy tudta, csóróságban, szeretetben.

Icát ipari iskolába szánta, de a lányban túl sok volt az élet a tanuláshoz; korán, formásan érett, hamar eljárt a diszkóba. Alig ballagott el nyolcadikból, kiszúrt magának egy srácot, aki úgy nézett ki, mint Jean-Claude Van Damme a Tökéletes katonában. Összeszemeztek, összejöttek, összebújtak, és 1995-ben megszületett Iván.

Aztán 1998-ban Márk, 1999-ben Ádám és 2002-ben Máté.

Ica huszonhárom éves ekkor, a faluból csak szülni lépett ki, Vásárosnaménynál messzebb sose járt.

Az ura nem volt jó apa, hetekre eltűnt, s ha hazakeveredett is a faluba, kenyérrevalót alig adott, és inkább más nővel aludt, mint az asszonyával. Ica tűrte, tűrte, de hogy meglett Máté, és a férj továbbra is rendületlenül idegenben vitézkedett, kidobta. Mire „Van Damme” bosszút állt: feljelentette Icát, hogy elhanyagolja a gyerekeket, és elérte a gyámhivatalnál, hogy az elsőszülött Ivánt állami gondozásba vegyék. A másik háromról pedig azt terjesztette, hogy nem is tőle vannak, de az apasági tesztet nem vállalta.

Ica úgy volt vele, ellesz ő békében a kölkökkel, egészség legyen.

Az idő telt, beköszöntött a 2005-ös esztendő, amikor is minden összedőlt. Hogy miként, elmeséljük rögtön, de előbb hozzá kell rajzolni a családfához, éspedig azt, hogy Icának van három testvére: Annuska, Zoli és Jancsi.

2005-re Annuska is többszörös anya lett, konkrétan négyszeres, két fiú, két leány. Valamelyik este a nagyobbik srác, Sebastian cukorkának nézett egy fiolányi orvosságot, befalta, kórházba került, gyomormosás, megúszta. A biztonság kedvéért készült egy nagylabor, és a vérkép „mellesleg” kidobta, hogy a látszólag egészséges gyerek hordozza az izomsorvadás nevű betegség hibás DNS-ét.

Az izomsorvadásról tudni, hogy örökletes és cifra kór: a lánygyerekek továbbviszik a rossz gént, de elvétve tör ki rajtuk a baj, míg a fiúk nem adják tovább utódjaiknak, viszont ők maguk nagy valószínűséggel megbetegszenek.

Az első tünetek ötéves kor körül jelentkeznek, gyöngül a váll, a csípő, szűk tíz év múlva tolószékbe kényszerül a beteg, a vége pedig fulladás, szívmegállás fiatalon. Gyógyulás nincs.

Az orvosok Annuska másik fiát is berendelték vizsgálatra. Pozitív. Kérdezték Annuskát, van-e neki lánytestvére. Van. És annak a lánytestvérnek van gyereke? Van. És van köztük fiú? Csak az van! Négy.

Berendelték mind a négy, látszólag szintén makkegészséges kiskölköt: Ivánt az intézetből, Márkot, Ádámot és Mátét Túristvándiból. Vért vettek tőlük.

A tízéves Iván: pozitív.

A hétéves Márk: pozitív.

A hatéves Ádám: pozitív.

És a hároméves Máté? Negatív. Legalább ő. Pedig hát egészen eddig a napig ő volt a család kis betege, hiszen, mostanáig ezt nem említettük, siketen született.

Egyszeriben Máté lett a legszerencsésebb fivér a maga nem halálos hendikepjével. A tragikus rangsorban Márk és Ádám követte őt a közelgő izomsorvadással. A legbalszerencsésebb pedig Iván, aki az izomsorvadás mellett, és ezt sem említettük eddig, hallássérült is.

Ica és Annuska kéz a kézben járultak az orvos elé, hogy eztán mi lesz.

A doktor hellyel kínálta őket, de inkább maradtak állva, így érte őket az a jóslat, hogy az izomsorvadásos öt fiú egyike sem éli meg a tizennyolcadik életévet, egymás és az anyjuk szeme láttára fogynak, halnak el.

Annuska talpon maradt, így el tudta kapni Icát. Hazabuszoztak.

Ica összeomlott, azt mondta, eret vág, kézbe vette a konyhakést, úgy fogta le a sógornője, hogy meg lehet öngyilkolódni, de akkor a srácok egytől egyig intézetbe kerülnek, na, ez hatott. Illetve ez és az orvosságok hatottak, és Ica pánikrohamokon átúszva belakta lassan az újraszabott életet. Nevelte, gondozta, szerette Márkot, Ádámot, Mátét. És továbbra is látogatta Ivánt, harcolt érte, adta be a kérvényeket, fogadta a környezettanulmányozó bizottságokat egészen 2012-ig, amikor is tizenegy, intézetben töltött esztendő után végre visszakapta az akkor már tizenhét éves, szellemileg leépült, beszédre képtelen, mozgásában már súlyosan korlátozott elsőszülöttjét.

Zuhanyfülkéből, apró konyhából és három szobából áll Ica túristvándi háza.

Iván apadó férfitestben lakó zaklatott gyermeklelkének olykor kell a magány, így egyedül az övé a hátsó szoba. Dupla ágyban fekszik, két éve nem áll lábra, Ica emeli kerekesszékbe, vécére, zuhanyzóba, pelenkázza éjszakára.

Iván rengeteget rajzol, jó benne, a kifestőkönyveket különösen szereti, precíz, vonaltól vonalig tart a szín, a műveket mappába rendezi, a mappákból stósz épül. Ha elunja az alkotást, tévézik. Ha a tévézést is elunja, magazint lapozgat, mindegy, milyent, csak sok legyen benne a szép emberekről készült kép. A minap felnőttújságot kért az anyjától, kapott is, a vásárlásnál pironkodott Ica a kioszkban, mondta az árusnak, hogy „nem nekem lesz ám”, de Iván öröme feledtette vele a kellemetlenséget; egyszerre sírt és nevetett, amikor a fia a csupasz lányok láttán azt kérdezte először is, hogy „ugye nem betegek?”

Most kicsit nehéz, de tavasztól könnyebb lesz. Amint itt a jó idő, anyja kitolja Ivánt a kertbe, aki kerekesből fűrészelheti, apríthatja a tüzelőt a következő szezonra, és kedvére kertészkedhet: gereblyézik, kapál, gyomlál, ültet, szüretel. Tavaly, igaz, segédlettel, nyolcszáz kiló uborkát termelt, furgonnal hordta el a zöldséget a kereskedő.

A középső szoba nappal közös családi élettér, éjszaka Ádám és Márk szálláshelye. Ők, ha nehezen is, de lábra tudnak állni, s ha bicegve is, de járnak.

Ádám csibész, a legjobb fajtából, dumás.

Mosolyog a szeme, a szája, még a füle, az orra és a homloka is mosolyog, amikor a csajokról mesél; volt néki babája, méghozzá a szomszédból.

Sokat trécseltek, évődtek a kerítést támasztva, mígnem Ádám fél éve föl nem vetette, hogy akár át is költözhetne hozzá a lány, ketten is elférnek a sezlonon, megkapna mindent. Vacillált a menyecskejelölt, de végül nem adta be a derekát, Ádám pedig van annyira büszke, naná, hogy szakított a kikosarazás miatt. Azért olykor, ha lapul valami a zsebében, és megpillantja a nőt, ad neki ezt-azt, sose lehet tudni.

Márk ábrándosabb fajta, lágyabb anyagból gyúrták, mint Ádámot, a nászvágyon is csak somolyog, el nem árulná, mi jár a fejében.

Ádám és Márk éli meg a legszorosabb sorsközösséget, csupán egy év köztük a különbség, ugyanazt a betegutat barangolják be, ugyanott tartanak, egyformán tápászkodnak, egyformán bicegnek, egyformán örülnek az életnek; és most épp értük érkezik a falubusz, hogy a szokásos heti fejlesztő foglalkozásra fuvarozza őket a kultúrházba.

Extra nap a mai, ezúttal nem írást, olvasást, mozgáskoordinációt tanulnak, nem gyógytornáznak, nem kirándulnak, hanem filmet néznek, szórakoztatóipari klasszikust, a Másnaposok című vígjátékot. Sorstársuk, Annuska nagyfia, Sebastian is velük tart: három tolószékes srác kacagja a falra vetített házimozit, csipegeti a kekszet és issza a Fantát, amit a járási támogatószolgálat szocmunkása tesz elibük.

Mi meg visszagurulunk Icához.

Iván elfáradt a látogatásunkban, behajtott ajtó mögött gajdolva pihen, míg mi Icával és legkisebb fiával, Mátéval kisétálunk Túristvándi nevezetességéhez, a vízimalomhoz.

A hallókészülék épp annyit segít Mátén, hogy érti a szót.

Figyel, de nem beszél, fotóra szívesen beáll, de komorságából nem enged.

Ad magára. A családban tréning a viselet, de Máté mackót a világért nem húzna, nála farmer a nadrág; az arc frissen borotválva, a diszkréten férfias illatot dezodor és mértékkel alkalmazott parfüm biztosítja, a testet fekvőtámaszok, felülések edzik.

Máté nyolc osztályt végzett, volt, amit duplán, aztán úgy alakult, hogy lecsúszott a középiskoláról, a következő évben meg már Ica nem engedte felvételizni, és a rá következőkben sem. Félti a fiát, annyi szörnyűséget hall arról, hogyan kallódnak el a gyökértelenül a városba vetődő falusiak.

Pedig Máté tanulna, fodrászatot, remek keze van hozzá: az alapokat videóról leste el, ő nyírja, kacorozza fivéreit, még a saját frizurája is őt dicséri.

De hát a sulihoz pesti kollégiumba kéne költözni, és Pest, így Ica, veszélyes. Sőt, a falu határán túl minden veszélyes. Sőt-sőt, igazából már a kerítésen túl elkezdődik a veszélyes világ.

Normál családokban úgy szól a rigorózus intelem, hogy „ha majd betöltöd a tizennyolcat, fiam, azt csinálsz, amit akarsz, de addig!”; Ica és Máté viszonylatában mindez úgy módosul, hogy „ha majd betöltöd a huszonötöt, elengedlek, csillagom, nagy nehezen”. Amin, tekintve a tekintendőket, csak csöppet csodálkozunk. A lényeg, hogy eszerint a gyerek 2027-ben válik icai értelemben nagykorúvá. Értsd: addig biztosítva anyának a támasz. Téma lezárva.

Bámulunk bele a túristvándi malomtóba. Ica azt találja mondani, hogy „bizony sokan belefúltak”. Majd megtudjuk, hogy kit öngyilkosság hajtott a meredek partra, kit részegségében nyelt el a mély.

Valahogy szóba kerül a gyerekek apja. Ica után a szomszéd faluban állt össze egy asszonnyal, ám ott is kitelt a becsülete. Visszapercegte volna magát Túristvándira, de megkapta Icától, hogy annyit se ér neki, mint száz idegen. „Van Damme” nem keseredett el, talált új nőt, elvette, gyerekei születtek tőle, mi több, már unokák is vannak; errefelé gyorsan pereg az élet, minden hamarább történik, mint boldogabb vidékeken.

Persze emésztette a férfit a lelkiismeret, kit ne emésztene elhagyott négy beteg puja, és bár pénzt nem küldött, föltűnt olykor. Legutóbb pár éve látták, napszám sodorta Túristvándiba, almacsemetéket kapált.

Márk átbaktatott hozzá, az még nem a bicegős időszak volt, megölelgette, megkönnyezte, megkönnyeztette, mondta, főzne neki egy jó kávét a kotyogósban. Apa bólintott és beoldalgott Ica portájára. Megkapta a feketelevest, és amíg tartott a munka, vagyis egy teljes hónapon át minden reggel megjelent, néha nem is üres kézzel, és egyszer elkotyogta, hogy a felesége nem nézi jó szemmel a vendégeskedését. Aztán, ahogy elkopott a csemetés munka, ismét felszívódott.

Már a házban Márknál és Ádámnál is szóba hozzuk az apjukat, mindketten elnéznek, felnéznek a sarokba, és már fut is le a könnycsepp a huszonéves férfigyerekek arcán, foltok dagadnak a pólókon, meg kell a szívnek szakadni. „Mit lehet tenni, ha egyszer hiányzik nekijek?!”, ennyit mond Ica, mi mást. És ő is a szemét törölgeti. Mi pedig úgy megírnánk az apa gyávaságból, gyöngeségből, nyomorból szőtt drámáját, azt, hogy a megcsalt magyar vidék hogyan falja fel még a kockahasúakat is – de a végén oda lyukadnánk ki, hogy együtt hüppögünk a „bűnössel” a kurva életen, az meg mégsem járja ebben az ítélkezős világban; eresszük hát útjára ismeretlenül az apát.

Maradjunk Icánál.

Aki, miután 2003-ban pártalanul maradt, pasira jó darabig nem gondolt. Évek teltek el, míg egy álmatlan éjjelen a Facebook feldobott neki egy Laci nevű férfit a megyéből, de hát „kell a fenének”. Másnap megint feldobta. Harmadnap is. Nem lehetett nem bejelölni. A Laci meg visszajelölte. Összeköltözés lett a vége, mármint Laci Icáékhoz költözött.

Nem állítható, hogy Ica és Laci hasonmás, inkább fogalmazzunk úgy, hogy kiegészítik egymást: Ica nyüzsög, szája be nem áll, feszt mókázik, Laci szótalan, méregetős fajta. De valahogy csak összeillettek, összecsiszolódtak, összeszövetkeztek. Pedig van, pontosabban egyre inkább csak volt egy összeegyeztethetetlennek tetsző pont:

Laci gyereket akart, érthető, Ica meg már egyáltalán nem akart gyereket, ez még érthetőbb.

Végül arra jutottak, hogy Laci úgy tekint a négy fiúra, mint saját gyerekeire, viszont, ha talál másik asszonyt, aki szülne neki vér szerintit is, mehet, nincs harag.

Ennek közel egy évtizede.

Laci maradt, megbecsüli azt a nem keveset, ami jutott; őt se az első sorból indította az életet. Apelláta nincs: Ica kormányoz. Laci morgási joggal bír, szokott élni vele. „Vannak beszólásai, de nem lehet azt mondani, hogy rossz ember”, így jellemzi őt Ica, aki bírja a lacis kóstolgatást. Amikor meg már sok, kizavarja az embert a nyulaihoz, Laci kummog, megy, de amikor kilép az ajtón, Ica már kuncog, Laci somolyog, szépen kinyulazza magát, visszasomfordál, összenéznek, és már szent is a béke, mindjárt este; „tűz lapul a hamu alatt”, ezt mondja róla a nő, büszkén, hetykén, érteni véljük.

Lacinak menedék Ica, Icának meg ugyanaz Laci.

Az asszonyra pár naponta rájön a reszketés, blokkol az agy, az egyetlen orvosság, ha Laci magához szorítja és rádörren, hogy „nyugodjál meg!” És akkor Ica sír egy nagyot, Laci mellére hajtja a fejét; aztán megy a plüsseihez, mert vannak neki, egy bari és egy nyuszi a kedvence, pennymarketes pontgyűjtőn jutott hozzájuk, gyerekkorában kínzóan vágyott az ilyenre, akkoriban még hiába, de annál jobban esik most, és amikor a kezébe veheti és megcsókolgathatja őket, meg is nyugszik, bele is nyugszik a mindenbe, és már ismét mókázik a fiaival, még táncra is perdül velük, vezeti a bicegőket.

Nem tudja nem megkérdezni magában az ember, mi lehetett volna Ivánból, Márkból, Ádámból és Mátéból (és hát Icából), ha nem pakkot, hanem esélyt kapnak az élettől.

Hülye kérdés, hiszen nincs ellenpróba. Illetve hát ott (itt) van Patrik története.

Föntebb emlegettük, hogy Icának a húga, Annuska mellett van két fivére  is – utóbbiak egyike Jancsi. Jancsi a feleségével és egy szem fiával nyolc éven át Icánál, egy félszoba felében húzta meg magát. Jancsi egy szem fia Patrik, Tóth Patrik, akivel a riportunkat kezdtük a pesti egyetemen.

Patrik a rajtnál pont olyan volt, mint az unokatesói: ugyanaz a falu, ugyanaz a szegénység, még az árnyalat is ugyanaz. Csak ő nem kapott rossz gént. Kapott viszont olyan szülőket, akik ki akartak törni, nem önmagukért, hanem a fiukért.

Didaktikus konklúzió, bocs, de alighanem ennyin múlik a különbség a tolószékes uborkagyomla és a reményteli jogászkarrier között.

Egy kis mázli. Vagy legalább kerüld el a pechet.

Patrik édesapja kőműves, édesanyja bolti eladó. (Ha családregény készülne, amiben részt kap még a túristvándi „Van Damme” is, akkor fejezet járna Patrik szüleinek, számos testvérüknek, félárvaságuknak, hányattatásaiknak, de hát riport ez, vagyis maradnak ők is a zárójelben; ám egyet rögzítsünk: az igazi hősök mégiscsak ők, akik bakot tartottak ahhoz, hogy közülük is végre valaki olyan lehetőséghez jusson, amilyenhez mindnyájuknak jutniuk illett volna. Már ha létezne igazság.)

Szóval Patrik szülei elvágytak Túristvándiból, és a kisfiuk születése után pár hónappal Pestre költöztek albérletbe. Kapaszkodtak, de nem fogadta be őket a város, egy év után feladták, visszacuccoltak a faluba Icáékhoz. Az lett az új terv, hogy apa eljár fővárosi építkezésekre, indulás föl vasárnap este, munkásszálló, öt nap meló, néha hat, olykor tizenkettő, tizenhárom, és pénteken vagy szombaton műszak után vissza a családhoz, és spórolás, spórolás, spórolás, és összegyűlik a pénz egy saját házra, kertre, ahol a zöldségtől a a boldogulásig és a boldogságig megterem, ami kell.

Mindebből leginkább a rakkolás valósult meg. Pedig Jani olyan derék kőműves, hogy egyetlen kortyot sem iszik, kártyát kézbe nem vesz, a cigi az egyetlen, amit el nem ereszt.

A házhoz nyolc év Túristvándi alatt sem kerültek közelebb, így kínjukban másodjára is megpróbálták meghódítani Budapestet. Bázisul háromszobás pesterzsébeti albérletet választottak, s hogy osztódjon a költség és a lehetőség, a nagymama, egy nagybáty meg egy unokaöcs is velük tartott. Hatan hetven négyzetméteren.

Patriknak az unokatesóval közös félszoba jutott, és bár ágyra nem tellett, csak szivacsmatracra, mégis kánaánként élte meg a panelt.

Amikor egy év múltán díjat emelt a tulaj, nem győzték a plusz kiadást, Csepelre hurcolkodtak át, szintén lakótelepre, jóval kisebb kecóba; Patrik matracostul a nagyi mellé kucorodott.

A famíliát az első pillanattól sokkolta a város. Rettegtek a forgalomtól, rettegtek, hogy elveszítik a munkájukat, rettegtek, hogy ismét kudarcot vallanak, és haza kell kullogni a faluba, és leginkább rettegtek Patrikért.

Persze Patrik is rettegett. Noha elbűvölte a HÉV, a villamos, elbűvölte, hogy „mindig jön a busz”, de lassan vetkőzte le a vidékiségét, más nyelvet beszélt, mint a többiek, neki kendő volt a törülköző, lábos a fazék, hónapok múltán is felpattant, ha szólította a tanár, és nem mert barátkozni, senki előtt sem volt mersze felfedni a matracos szegénységet.

Ráadásul fél fejjel alacsonyabb volt az osztálytársainál. Viszont arra, amit abban a fél fejjel lejjebb lévő egész fejben gyűjtött össze, büszke lehetett: már Túristvándiban csöndes, figyelmes kölök hírében állt, ovisként olvasott, alsósként belevetette magát az ifjúsági irodalomba, harmadikosként kölcsöncsórta egy felsős rokon fizika tankönyvét, apjáéktól karácsonyra gyermeklexikont kapott, azt bújta.

Csepelen letudta az általánost, ment tovább közgazdasági technikumba, Pesterzsébetre. Addigra már a városi nyelvet beszélte, sőt gitáron önmagát kísérve dalolta is, a szalagavató sztárja lett, pedig csupán pár hónapig járt tanárhoz, onnantól netről képezte magát (mint Máté a fodrászatban), saját nótákkal YouTube-csatornát töltött, énekelt mindent a Beatlestől a rapen át a dzsesszig.

Közben apa amolyan brigádvezetővé lépett elő, jobb fizu, a család följebb kapaszkodott az albérletezők ranglétráján, Patriknak saját szobája lett, és megvehette élete első ágyát.

2018-ban megvolt az érettségi, de a továbbtanulás nem vetődött föl. Valahogy nem szerepelt a lehetőségek között. Inkább külföldi munkán törte fejét Patrik, és azzal az elképzeléssel ült be egy irodaház recepciójára, hogy összespórol egymillió forintot, aztán világgá megy szerencsét próbálni.

Telefont kezelt, belépőkártyát osztott, kulcsot, csomagot vett és adott át, köszönt, csevegett, emailezett. Hogy haladjon a kuporgatás, az apai mintát kopírozta:

a huszonnégy órás portaszolgálat utáni két nap első nyolc óráját nem pihenéssel töltötte, hanem építkezésen segédmunkásként, este haza, alvás, másnap reggel ismét segédmunkás műszak, aztán haza, szabad alvás, harmadnap hullafáradtan be az irodaházba, huszonnégy óra recepció némi éjszakai bóbiskolással, reggel segédmunka, és így tovább, végtelenítve.

Tíz hónap alatt meglett a pénz. Londonba repült, nagyon bejött neki, betért néhány szállodába, hogyha úgy adódik, jöhet-e mosogatni, kapott is pár telefonszámot, de azzal utazott haza, hogy most nem bírná ki a család nélkül. Már csak azért sem, mert az édesanyja lebetegedett, a szíve, ez is örökség; Patrik megrémült, hogy nem tudni, mennyi időt tölthetnek még együtt.

Vissza hát a recepcióra. Még ma is ott ülne, ha bele nem szerelmesedik egy Dorina nevű lányba. Egykor iskolatársak voltak, aztán feldobta a lányt a Facebook, látta Patrik, hogy nincs kapcsolatban, be kellett jelölni, ismerős képlet.

Dorina egy református gyülekezet tagja. Az első csók után bevitte magával a közösségbe a hittel addig felszínes kapcsolatban álló Patrikot – aki aztán bevitte az édesanyját meg a gyakorló katolikus nagyit is, aki amúgy úgy oldotta meg a felekezeti dilemmát, hogy immár miséknek és istentiszteleteknek is buzgó részvevője, de ez most mellékszál, tudjuk, nem családregény.

Dorina egyetemre készült, és Patrik fülébe ültette a bogarat, hogy tovább kéne tanuljon a fiú. Együtt látogatták a gyülekezet ifjúsági csoportjának foglalkozásait, ahol a vezető, Misi is az egyetemistaság felé terelte Patrikot.

És beérett a közös erőfeszítés: Patrik letette azt a terméskővel bélelt batyut, hogy „dolgoznom kell, nem tölthetek henye éveket kereset nélkül, a diploma a gazdagok kiváltsága.”

Istennek, Misinek, Dorinának hála megértette: lehet valóság egy félcigány túristvándi kölök számára az egyetemi diploma.

Leírtunk már háromezer szót ebben a riportban, és csak most bukkant elő az a kifejezés, hogy „cigány”. De ha már előbukkant, vázoljuk a patriki vérvonalat. Röviden: mix.

Bővebben: Patrik apai nagyapja fehér magyar, apai nagyanyja cigány, anyai nagyapja kapucíner, értsd, felerészt cigányt, felerészt fehér magyar, anyai nagyanyja ugyanez.

A szumma ötven százalék sápadtarcú és ötven napbarnított, vagyis száz százalék magyar. (Csak hogy világos legyen: a gének ebben a történetben kizárólag az izomsorvadással kapcsolatban kapnak teret, rasszal nem szarozunk.)

Patrik fejlődéstörténetéhez tartozik, hogy amint hősünk megszokta az új világot, a világ is másként fordult felé. Az első időben a boltban mindig őt követte a biztonsági őr, aztán egyre többször nem romának nézték, hanem külföldinek, később megesett, hogy a villamoson egy ismeretlen úgy barátkozott vele, hogy neki kezdte el szidni a cigányokat.

Na de vissza: 2020-at írtunk, és már csak azt kellett eldönteni, hová felvételizzen Patrik.

Kicsit tanácstalanságból, kicsit büszkeségből kikérte gimis osztályfőnöke tanácsát. A bölcs pedig azt felelte, hogy Patrik bárhol megállná a helyét, de ha nagyon nincs ötlet, vagy épp nagyon sok az ötlet, akkor játsszák azt, hogy Patrik becsukja a szemét, és elképzeli, hogyan fog kinézni tíz év múlva, és Patrik lehunyta a szemét, és azt látta maga előtt, hogy: dr. Tóth Patrik, a Violának és a Jancsinak a fia Túristvándiból.

Kristálytiszta volt ez a kép. Már csak azt kellett átgondolni, melyik egyetemen adnak olyan diplomát, amihez kisdoktori cím is dukál.

Hát az orvosin meg a jogon. Akarsz orvos lenni, Patrik? Nem. Akkor marad a jog.

A jelentkezési lap beadódott a Pázmány jogi karára, és ha már ilyen rögös, de a feljebbvaló által kikövezett út vezetett odáig, hát föl is vették Patrikot az egyetemre, és ha fölvették, gyűri is tisztességgel, a harmadik szemesztert tapossa.

Nehezen indult az okosodás, az első hónapok kis híján maguk alá temették Patrikot, nem tudott mit kezdeni a ráömlő töméntelen információval, mígnem kitalálta, hogy kell tanulni, időt beosztani. Szakkönyveken és netes tanfolyamokon rágta magát, és olyan hűtőmágnesgyanús gondolatokat vésett az agyába, hogy „aki fejlődni akar, meg kell találni a rendszert, amivel munkára szoríthatja önmagát”, hogy „sajátítsd el az önfegyelem művészetét, hogy ne azt csináld, amihez kedved támad, hanem azt, amire szükséged van”, meg hogy „kezedben az okostelefont, te döntöd el, hogy a Facebookot nyitod meg vagy a Wikipédiát”. A lendület odáig sodorta, hogy most tanulásmódszertani kurzusokat tervez indítani, túristvándis vidékeken érteti majd meg szegény diákokkal, hogy a tanulás az egyetlen út.

Mi úgy ismerkedtünk meg Patrikkal (és rajta keresztül riportunk összes többi szereplőjével), hogy elküldött nekünk egy videót, melyben bemutatja Ica és négy fia történetét.

Nem filmművészkedett, annál ő praktikusabb pasi: a kismozival pénzt, adományt gyűjtött az unokatesóinak.

Hogy mire? Azt mondta nekünk Ica: rendes fürdőszobára, amiben még kád is van, új ablakra, amin nem fütyül be a szél, szigetelésre, ami alatt nem penészedik a fal, tetőre, amin nem csorog be az eső.

És elmondták a srácok is, mit várnak az élettől, ami ki tudja, meddig tart. Ronaldóval találkoznának, hát, ebből aligha lesz valami. Kimennének egy Fradi-meccsre, ez tán megoldható. Dumálnának Majkával, sétálnának a pesti állatkertben, beülnének egy Mekibe, aztán egy abroszos étterembe is, ahol fehér zakós pincér hozza ki az ételt az asztalhoz, melyen gyertya ég – ezek sem tűnnek kivitelezhetetlennek.

Hogy miért jó mindez Patriknak? Találni „önzést” is a motivációk között.

Bármilyen sikert ért el, amikor bejutott a gimnáziumba, az egyetemre, amikor letette a jogsit, amikor vett egy ágyat, egy tévét, amikor becsajozott, mindig eszébe jutott, hogy Ivánnak, Márknak, Ádámnak, Máténak ez nem adatott meg. És epe keveredett a mézbe.

Ettől a kesertől szabadulna.

Arra még nincs válasz, hogy mit kezd majd a diplomával. Azt mondja, a jog olyan kulcs, ami számos kapuba illik: lehet az emberből ügyvéd, ügyész, bíró, közjegyző, jogtanácsos, cégvezető, egyetemi tanár.

A cél, hogy szeressem, amit csinálok, értsek hozzá, és megbecsülést szerezzen nekem, és rajtam keresztül a családomnak.

S ha lesz diploma és lesz munka, akkor lesz pénz is, és ha lesz pénz, akkor, ha egy generáció csúszással is, de megvalósulhat az álom: kertes házat vesz a családnak Patrik; lesz benne kandalló, méghozzá hatalmas üvegajtóval, hogy a kanapéról látni lehessen a lángokat.

Kanapéból is óriási kell.

Hogy elférjen rajta Viola és Jancsi, a nagyi és Dorina, Ica és Iván, Márk, Ádám meg Máté.