Szeretném azt mondani, hogy a népegészségügyi javaslatainkból valamit átemeltek már a törvénytervezetek közé, de a jelenlegi válságos helyzet nyilvánvalóan nem a hosszú távú, átfogó koncepcióváltásoknak kedvez, hanem a rövid távú tűzoltásnak
– nyilatkozta a Népszavának Fillipov Gábor politológus, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója.
Mint elmondta, pont az efféle válságok mutatják meg, hogy milyen sokat tud ártani, ha a kegyelmi időszakokat, a konjunktúrákat nem használjuk ki. „Jól működő népegészségügyi rendszer mellett a Covid-időszak nem tudott volna ekkora pusztítást végezni Magyarországon, ma pedig az ellátórendszer túlterheltsége és az ezzel is összefüggő szakemberhiány sem helyezné ennyire szűk kényszerpályára a rendszer alakítóit. Mindenesetre az egészségügyért felelős államtitkár bizottsági meghallgatásán kérdésekre válaszolva olyan víziót vázolt fel, amely nem áll messze az Egyensúly Intézet által felvázolt jövőképtől” – nyilatkozta a lapnak Filippov.
Mint elmondta, az Egyensúly Intézet nemrég felmérést végzett arról, hogy saját megítélésük szerint milyen mértékben fenyegeti az emberek megélhetését a jelenlegi válság, és az eredmények nem adnak okot optimizmusra: az előttünk álló évben tömegeket fog fenyegetni az elszegényedés.
Az emberek jelentős része nemcsak a fűtésszámla kifizetésekor küzd komoly nehézségekkel, de a megfelelő táplálkozás finanszírozása terén is. És akkor nem beszéltünk a válsághelyzetből eredő folyamatos stresszről, a munkahelyvesztés veszélyével vagy a munkanélkülivé válással járó mentális terhelésről, ami mind meg fog mutatkozni az egészségügyi kockázatok súlyosbodásán. És igen, a népegészségügyi rendszer modernizálásához is pénz kell, abban pedig most az állam sem fog úgy dúskálni, mint az elmúlt évtized konjunktúrájában. Ha valami jót is magunkkal vihetünk a most következő nehéz időszakból, az az lesz, ha megtanuljuk, hogy a halogatás ideje lejárt – a cselekvéssel bűn lenne megvárnunk a következő válságot
– mondta a Népszavának Filippov Gábor. Hozzátette: az EU-tagállamok átlagban a GDP-jük 8 százalékát költik az egészségügyre, nálunk ez a szám csak az utóbbi években kúszott valamivel 6 százalék fölé. Vagyis a magyar egészségügy EU-s összevetésben eleve forráshiányos, és a költségmegtakarítás legjobb esetben is csak a szinten tartást szolgálhatja. „A WHO évek óta sürgeti, hogy az országok nagyobb arányban költsenek az egészségügyre, elsősorban a prevenció és az alapellátás fejlesztésére, már csak azért is, mert a túl későn felfedezett megbetegedésekből folyamatosan brutális mértékű plusz teher keletkezik – vagyis a szűkmarkúság egyben mindig pazarlás is” – fogalmazott.
Arra kérdésre, hogy a pártok közötti háborús viszony lehetetlenné teszi-e a konszenzust bármilyen szakpolitikai kérdésben, Filippov úgy válaszolt: „a huszadik század eleji Hollandia, a század közepi Svédország, később Finnország és Észtország példája azt bizonyítja, hogy igenis lehetségesek olyan fordulatok, amikor egy politikai közösség vagy legalább a politikai elit felismeri, hogy szükség van minimális mértékű megegyezésre, a történelmünk új pályára állítására, és ebből hosszú távon mindenki profitál. Egyszerűen a politika számára is jobb egy felemelkedő országot kormányozni, mint válságból válságba sodródni, egyfolytában csak tűzoltással foglalkozni. Ez a felismerés és pláne a gyakorlatba ültetése persze nem automatizmus – de a mi munkánk épp arról szól, hogy a magunk eszközeivel minél többet megtegyünk a szemléletváltásért.”
