Radnóti Sándor búcsúzó írása Tamás Gáspár Miklóstól. További írások az Élet és Irodalomban: György Péter, Selyem Zsuzsa, Szőcs Petra
Azért használom az ellenállhatatlan szót, mert sokan és sokszor akartak neki ellenállni. Tekintete az időben olyan messziről mérte föl – saját kategóriáival – a „posztfasizmus”, az „etnicizmus” életveszedelmét, olyan efemer jelenségből ismerte föl „szegény náci gyermekeink” megjelenését, hogy sokan elsietett farkassal-ijesztgetést láttak felismeréseiben. Pályáját sokáig kísérte egy bizonyos botrányosság: az öncélú eredetieskedés gyanúja, s mivel néhányszor minden érdek nélkül radikálisan és teljes nyíltsággal újragondolta egész bölcseleti pozícióját, megvádolták – mi sem könnyebb – köpönyegfogatással. Az a tény, hogy föllépéseit, megszólalásait ünnepélyesen teatralizálta, semmiképpen sem cáfolta igazságkutatásának őszinteségét.
Sokféle irányból próbálták relativizálni gondolatait. De a gondolat nem engedett. Valahányszor valaki belemélyedt egy-egy szövegébe, filozófiai publicisztikájába, esszéjébe vagy politikai jegyzetébe, az éleselméjűség, a világosság, az eredetiség, az igazságfeltáró munka, a kritikai erő és a magasrendű irodalmi stílus elragadta. Akár vele tartott immár három évtizedes szellemi otthonába, a modern marxizmusba, akár nem. Aki makacsul kitartott a tekintélyét eljentékteleníteni akaró közhelyeknél, rákényszerült arra, hogy ne olvassa többé. Így aztán ellenségei elmaradoztak, hívei, fontolva követő olvasói szaporodtak. A gyászhír nyilvános hatásában lemérhető a veszteség érzete.
Nemcsak az eszmetörténetben, hanem az irodalomtörténetben is helye van. Megvesztegethetetlen, bátor ember. Barátomat gyászolom.
Kenesei István: Hidegzuhanyból karanténba – az Erasmus-ügy
Nem tudom, a miniszter milyen forrásokból szerzi be az információit, de a múlt havi határozat bárki számára olvasható, akár magyarul is. Ennek a 43. szakasza ezt mondja ki: „A szabályozási keret azonban – a Bizottság többszöri kérése ellenére – még mindig nem akadályozza meg, hogy magas rangú tisztviselők, köztük az Országgyűlés és a magyar autonóm szervek politikai felsővezetői bekerüljenek a közérdekű vagyonkezelő alapítványok vezetőtestületeibe. Ezen túlmenően Magyarország 2022. november 1-jétől újra bevezette azt a lehetőséget (az általános tilalom alóli kivételként), hogy a politikai felsővezetők más, javadalmazással járó tisztséget is betölthessenek, többek között a közérdekű vagyonkezelő alapítványok vezetőtestületeiben. A Tanács úgy véli, hogy ezen okok miatt, amelyeket a Bizottság közleménye még részletesebben ismertet, a szabályozási keret gyengeségei az új jogalkotási fejleményekkel együtt súlyosbítják a korrekciós intézkedése által kezelni hivatott esetleges összeférhetetlenséget, és ezért nem tekinti azt alkalmasnak a Bizottság által eredetileg felvetett aggályok eloszlatására.”
Más szóval a főtárgyaló nemcsak a Népszava által említett levélről nem tud, de még ezt az Európai Bizottság által december 20-án közzétett határozatot sem ismeri, amely címében is „az uniós költségvetésnek a jogállamisági elvek magyarországi megsértésével szembeni védelmét szolgáló intézkedésekről” szól, hanem ehelyett „félreértésekről” beszél. A határozat 65 pontja és az azt követő intézkedéscsomag világosan mutatja, hogy a magyar kormány csak kijátszani és nem teljesíteni akarta a Bizottság feltételeit. Az utolsóként idézett passzusban erre látványos utalás történik, hiszen az a korábbi visszavonás után a politikai vezetők számára újfent lehetővé tett kuratóriumi tagságot nehezményezi.
Hogy az egyetemi vezetőket hidegzuhanyként érte a hír, érthető, de hogy a kormány különféle tagjait is, az minimum tájékozatlanságra, vagy inkább nekik alaposan felróható mulasztásra utal. Nem tudom, a miniszter milyen forrásokból szerzi be az információit, de a múlt havi határozat bárki számára olvasható, akár magyarul is.
Verebes István: Mit lehet tenni?
Gobbi Hilda felháborodott, hogy egyszer neki is meg kell halnia. Azt mondta: „kikéri magának, ez a legeslegnagyobb botrány!” Mensáros hívő emberként a belenyugvás méltóságát képviselte.
Az ember él és meghal, végül is mit lehet tenni?
Sokkal többet nem, talán mindössze annyit, hogy életmódunkban esélyt adunk az esetleg kevésbé kellemetlen elmúlásnak. Feltéve, ha van rá egyáltalán lehetőségünk.
Mivel az ember társadalmi lény, kötelező a kérdést a belterjesebb életszerűség címén is föltennünk: alávaló állapotok közepette, egy remélhető eredmény érdekében végre is mi a dolga az embernek?
Ha a nyilvánosság majoritása kirekesztő és merő megtévesztés, ha egyre tépázottabb a mindennapi megélhetés, ha a szemünk láttára lopnak, csalnak, hazudoznak, ha a zabrálók éhsége kielégíthetetlen, az esélytelenek iránti érzéketlenség tenyérbemászó, ha a szomszéd országban százezerszer egy meg egy emberi életet olt ki, otthonokat bombáz porig, gyereket és cókmókot kézen fogva hajszol menekülni az elmeháborodott akarat, ha az emberiség biztonságát a pólusokon olvadó jéghegyek vészjósló tömege, a vegyi szennyezettség, a hulladékáradat, a túlnépesedés fenyegeti, mit lehet tenni?!
Magamra zárhatom zalai házunk ajtaját, ablakait, és csak a szeretteimmel, barátaimmal érintkezhetek telefonon, vagy habitusomat megregulázva szerepet vállalhatok a közélet fontos feladatokkal bajlódó terein, számomra sem személyesen, sem társadalmi lényként sincs időszerűbben kínzó kérdés, mint a „mit lehet tenni”.
Roth János: Gondolatok a tervező felelősségéről – A budavári királyi várpalota nagyszabású rekonstrukciójáról
A mostani híradások a budai Vár sorsának végleges megváltoztatásáról szólnak. A Palota tervezett rekonstrukciója a Magyar Nemzeti Galéria (már megkezdett) végleges kitelepítését jelenti, valamint a Nádor laktanya – Hadtörténeti Múzeum – Hadügyminisztériummá történő átalakítása végképp megszünteti a Várnegyed eddigi kulturálisközpont-jellegét. A megmaradó BTM és a Széchényi Könyvtár mellett reprezentációs és kormányzati negyeddé, valamint turistalátványossággá válik.
A kormányzat Hauszmann-programjára szokás hivatkozni ezeknek a döntéseknek a megfogalmazásánál. Ez hamis állítás, a Hauszmann-tervet sosem bocsátották az érvényes törvény szerinti társadalmi vitára, valamint szakértői testület sem hozott támogató döntést. Pusztán autoriter programalkotás eredménye: állítsuk vissza a budai Vár 1944. március előtti állapotát.
Műemlékvédelmi szakemberek, építészek és művészettörténészek megalapozott ellenérveket fogalmaztak meg, melyekről később nem tárgyaltak. Mindezt felülírta a hamis érv, mely szerint az átépítés az 1950–80-as években a múltat végképp eltörölni politikai szándék nevében történt!
Az ellenvélemények hivatkozhattak a háborús pusztításokból feltámadó Várnegyed világörökségi ranggal elismert, korszerű építészeti elvek alapján történő újjáépítésére. Hivatkozhattak a millenniumi évtizedek beavatkozásainak talmi voltát bíráló elődeinkre (Lux Kálmán, Márai Sándor, Gerő László, Granasztói Pál, Németh Lajos, Marosi Ernő és még sokan). Hivatkozhattak a hajdani Közmunkatanács háború előtti intézkedéseire, melyek a Vár sziluettjének visszaállítását és megőrzését szolgálták. Joggal bírálhatták a kulturális funkció felcserélését hivatali és kormányzati negyeddel, miután ez a háború után a Vár magasából a plebejus Pestre költözött!
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
