Anyaotthon? Az amúgy mi?
– érkezett felém a kérdés több helyről, amikor említettem, hogy az Üdvhadsereg egyik anyaotthonába készülök ellátogatni. A problémák talán valahol itt kezdődnek. Akik nem kerülnek be a szociális ellátórendszer látóterébe, azok számára a társadalom egyik tartópillérét jelentő ágazat gyakorlatilag nem is létezik, miközben szociális munkások nélkül nem túlzás azt állítani, hogy összeomlana körülöttünk a világ. Legalábbis az általunk megszokott hétköznapi formája, ahol egészségesek vagyunk, éppen nem gyászolunk senkit, és a munkahelyünkről sem rúgtak ki minket.
Az épületbe lépve olyan érzése támad az embernek, mintha egy jobbféle apartman aulájába érkezne, ahol ő is szívesen eltöltene egy hétvégét az otthoni káosztól való megszabadulás reményében. És valami ilyesmi történik az itt élő anyákkal is, csak ők két nap helyett másfél évre költözhetnek ide. Megkapják a lehetőséget, hogy élhető körülmények közt, biztonságban neveljék gyerekeiket, amíg kitalálják, hogyan és merre tovább.
Tisztaság mindenhol, fényes, tág terek, és összesen tizenhárom, saját fürdőszobával felszerelt szoba. Az itt élőknek térítési díjat kell fizetniük, ami hivatalosan legfeljebb a bevételük 50 százaléka lehet, de az összeg valójában ennek a közelében sincs. Egyszerűen nem tudnák kifizetni. Ezek a nők támogató háttér nélkül, pici gyerekekkel kerülnek ide, akik mellett nem tudnak elmenni dolgozni, így marad a családi pótlék. Ahogy az intézmény vezetője, Ladjanszki-Mali Eleonóra mondja:
Az anyaotthon önellátó, tehát ha a zsebükbe kerülő néhány tízezer forintnak még elvennénk a felét, akkor mi maradna ételre, pelenkára, tanszerre? Hogy olyan luxusról, mint egy telefon, már ne is beszéljünk.
Az Üdvhadsereg anyaotthona egyházi fenntartású, állami feladatokat ellátó intézmény, így az egyház adományozóinak is hála az épület valóban korszerű, de sajnos nem ez az általános. Itt egy szoba egy családé, de ebben is rugalmasak: most épp összenyitottak egy kisebbet egy nagyobbal, miután a hétgyermekes csonkacsalád pótággyal sem fért volna el egy hatférőhelyes helyiségben. A konyha viszont közös, de mindegyik szobához tartozik egy zárható szekrény; az udvaron játszótér, bent könyvtár, tévészoba, tanulószoba, az alagsorban pedig egy nagy pingpongasztal és egy játszóterem – ami csak engedéllyel, szülői felügyelet mellett vehető igénybe, másképp a gyerekek egész nap ott garázdálkodnának.
„Mióta megszületett a kis Bence, nekünk nincs karácsony”
„Még ha ezek az anyukák pillanatnyilag nem is így élik meg, biztos vagyok benne, hogy mindenki visz magával valamit innen, ami a javukat szolgálja, és az életük során fog adódni olyan pillanat, amikor ez előjön” – osztotta meg velünk az otthonban dolgozó egyik családsegítő, amikor az itteni élethez való hozzászokás nehézségeiről kérdeztük. A minél békésebb együttélés érdekében házirend segíti az anyák és gyermekeik mindennapjait, ami a családsegítő szerint első ránézésre ijesztő tud lenni, de ha jobban belegondol az ember, saját életünk is hasonló keretek között működik, csak az általában nincs pontokba szedve kiragasztva a hűtőszekrényre. Az ide kerülő családoknak az egyik komoly problémája viszont éppen az szokott lenni, hogy nincsenek keretek.
Az első hónapokban harcoltam. Nem az volt a baj, hogy takarítani kell. Én egyébként is olyan vagyok, hogyha meglátok valamit, akkor azt elteszem a helyére. Hanem az, hogy mindennek megvan a meghatározott ideje, mikor mehetünk ki, jöhetünk be, mikor használhatjuk a konyhát, a mosógépet. Persze, kellenek a szabályok, de azért nehéz volt ebbe beleszokni.
– mondta a neve megváltoztatását kérő Judit.
Judit egyéves ikerlányai megszületése után került az otthonba és január 19. lesz az utolsó napjuk itt. A lányoknak négy idősebb testvérük van, a legkisebb hat, a legidősebb tizenkét éves, fiúk lányok vegyesen. Ők most a nagymamájuknál, Judit anyósánál laknak. Judit abból a szempontból a szerencsésebbek közé tartozik, hogy lesz hová mennie innen – sokan évekig keringenek az ellátó rendszer különböző intézményei közt. Gyermekei apjának stabil munkahelye lett, így hosszú évek után albérletbe tudnak költözni, és ha minden jól megy, a többi gyerek is velük tarthat, habár ez nem ilyen egyszerű.
Judit hol sírva, hol nevetve mesélt az anyósával való nem túl rózsás kapcsolatáról, a bíróságon és gyermekjóléti szolgálatoknál tett köreiről, és párjáról, aki saját édesanyja és gyermekei anyja között hánykolódik már tizenöt éve. Az ikrek kivételével – Judit beszámolója alapján anyagi helyzetük miatt – a gyerekeket a nagymamájuk gyámsága alá helyezték, aki karácsonykor nem engedte be az anyjukat közéjük, arra hivatkozva, hogy ez az ünnep csak a családról szól.
Mióta megszületett a kis Bence, most már hat éve, azóta nekünk nincs karácsony. Az ikrek még picik ahhoz, hogy bármit is észrevegyenek belőle. A gyerekeknek persze van ajándék, innen is vittem nekik játékokat meg könyveket, csak épp odaadni nem tudtam, mert nem engedett be az anyósom. Tifani, a nagylányom, nem mer bejelölni Facebookon, mert fél, hogy a mama észrevenné.
Judit hozzátette, hogy szerinte gyermekei a nagyszülőknél biztonságban vannak és jól vannak nevelve – azt az apróságot leszámítva, hogy gyűlöli őt az anyósa. Judit mindezek ellenére (vagy épp ezért), alig várja a költözést, és bizakodóan tekint a jövő felé.
Nem mondható el ugyanez Sáráról, aki idén augusztusban költözött be az otthonba öt gyermekével együtt, miután a gyerekek apja börtönbe került, és nem volt hová menniük.
Nem, nincsen semmilyen segítségem.
– válaszolt szűkszavúan Sára, miután rákérdeztem, hogy a szüleitől nem számíthatott-e volna valamilyen segítségre. És nem is ragozta tovább. Kilenc hónapos a legkisebb gyerek, akit az édesanyja hiába próbál bölcsődébe adni, hogy elmehessen dolgozni – várja a hívást, hátha, de nincs hely. Az apa legkorábban jövőre szabadulhat, de a dátum még bizonytalan. Sáráéknak viszont egy év múlva el kell hagyniuk az otthont.
Az Isten Háza
„Mi másfél évvel ezelőtt kerültünk ide 12 éves kisfiammal, január 28-án fogunk kiköltözni. Bántalmazottként jöttünk, vagyis engem bántalmazott a volt párom, Mosonmagyaróvárról menekültünk. Ott sehova nem tudtunk menni, a rokonaimhoz se, mert megtalált volna bárhol. 2021 karácsonyát már az otthonban töltöttük, de 2020 vége katasztrófa volt.
Mint a vizsga előtti drukknál, amikor ott van a gyomorgörcs, csak ez nem a jófajta, és a nap 24 órájában. Hogy mikor történik valami, mikor lesz verés, vagy kiabálás. Szóval ilyen lelki terror.
– ezt már Anikó meséli, akinek tortúrája a koronavírus-járvány alatt kezdődött, amikor új párja elvesztette munkahelyét, és az ebből fakadó stresszt rajta próbálta levezetni. Kisfia apjától még évekkel ezelőtt elvált, a férfinek azóta új családja van, de vele jó a viszony.
Anikó először kisfiával együtt Oroszlányba ment egy idősebb hölgyismerőséhez, de nem sokkal később onnét is tovább kellett állniuk. A befogadójuk fia hazaköltözött, drog- és alkoholproblémái voltak – ellopta Anikóék dolgait, és gyakran balhézott velük. Egy ilyen alkalom után indult el akkori lakóhelyükről az édesanya, és látta meg mindössze néhány épülettel arrébb az oroszlányi anyaotthon kapuját – ahol összekötötték őket az Üdvhadsereggel.
Emlékszem, mentem le a lépcsőn sírva, nagy nyár volt, és mondtam magamban, hogy adj erőt, mutass utat Istenem: hova menjek, mit csináljak? Sétáltam öt-hat lépést, és akkor megláttam egy feliratot egy kapun: „anyaotthon”, amit addig észre se vettem. Megkérdeztem, hogy mi ez, egy hölgy leültetett, és elmeséltem neki, mi történt velünk. Azt a választ kaptam, hogy náluk sajnos teltház van, de elkezdett telefonálgatni, és egy-két nappal később hívott Anna néni. Én ezt a helyet csak úgy hívom, az Isten Háza.
Anikó kiszámíthatatlannak írta le volt párját, aki mellett még a fizikai fenyegetettségnél is elviselhetetlenebbnek érezte a pszichés bántalmazást. Elkezdett aggódni, hogy a férfi egy idő után majd a fiát is bántani fogja – Anikó érezte, hogy lépni kell, és hite szerint Isten a segítségére sietett. Azóta rendszeresen jár az Üdvhadsereg gyülekezetébe, valamint időközben az otthon családsegítőinek közbenjárásával felvették a Válaszút Misszió szenvedélybetegeket segítő drogkonzultációs irodájához, ahol takarítóként és konyhai kisegítőként foglalkoztatják. A szervezet ideiglenes lakóhelyet is biztosít majd számukra, amint el kell hagyniuk az otthont.
Az édesanyának tervei szerint a munkája mellett jut majd ideje arra is, hogy kozmetikusnak tanuljon, míg kisfia egy olyan borbély üzletről álmodik, ahol maga által előadott rap számokkal tenné emlékezetessé vendégei hajvágását. Az unokatestvéreinek borbély szalonja van, a nagypapa pedig kiváló roma muzsikus volt – innen érthető a nem mindennapi álom.
„Az elején még furcsa volt. Amikor a fiam beírattam iskolába, lelki beteg volt, hogy mikor költözünk már haza. Első nap, amikor bevittem az új iskolába, volt egy rossz előérzetem. Megálltam a kapunál, és megláttam, hogy fordul, és ki akar jönni onnan. – és így is lett. Nagyon megszerette a barátait, az osztálytársait, tanárnőjét, hála Isten, és beilleszkedett. Most már vissza se akar menni.”
