Marosán György: Az egyensúlyát veszített glóbusz
A világ most éppen azt a hírt mérlegeli – ki aggodalommal, ki csak meglepődve –, hogy az emberiség „létszáma” túllépte a 8 milliárd főt. A bejelentést még meghökkentőbbé tette, hogy az új jövevényének érkezését percre pontosan közölték. A World Population Clock ez év november 15-én, reggel 9 órakor adta hírül az örvendetes eseményt, ahogyan azt szűkebb baráti körünkben megszoktuk: a várva várt születés időpontjáról a közvetlenül érintetteket percre pontosan tájékoztatva. A családi hagyományok tükrében ez az esemény globális hírré válva hasonló üzenetet hordoz: a most már minden embertársunkat magában foglaló „családunk” új „testvérrel” gyarapodott. Ám, miközben megpróbálunk hozzászokni ehhez a nagyon nagy család gondolatához, azért sokan aggódva kérdezik: képes-e a föld egyáltalán ennyi embert eltartani?
Az ember a történelem során gyakran szembesült szűkebb vagy tágabb környezetének megbomló egyensúlyával. Ilyenkor a világának megszokott és többnyire barátságosan viselkedő jelenségei „elszabadulnak”: vagy robbanásszerű növekedésnek indulnak, vagy ellenkezőleg, éppen váratlan összeomlásuk idéz elő problémákat. A múltban az élet velejárójának tűntek a népesség növekedésének, a gazdaság fejlődésének vagy a környezet technikai rendszereinek a váratlanul bekövetkező zavarai, amelyek az addig „normálisan” viselkedő folyamatok kezelhetetlen válságait váltották ki. Az ember ilyenkor – kénytelen kelletlen – ráébred: tevékenysége egyre jelentősebben befolyásolja környezetét. Ennek következtében – akár tudatában van ennek, akár nem – megzavarja világában a kialakult rendet, és ezzel megszakítja normálisnak tekintett élete kényes egyensúlyát.
Ez az oka, hogy a tudomány érdeklődése egyre inkább a környezet különböző szféráinak változása felé fordult. A kutatók fokozatosan ráébredtek: az eredetileg különböző tudományok „szuverén” elemzési területének tekintett jelenségek befolyásolják egymást, és összefonódva nehezen előrelátható folyamatokhoz vezettek.
Szerbhorváth György: A második nagy szerb rönkforradalom
Szilveszteri burleszknek is elmehetett volna az, ami decemberben történt Koszovóban, csak túl hosszú lesz az már, ami bő ötven éve történik az albánok és a szerbek közt, miután már a II. világháborúban is irtották egymást, bár aztán Tito és hadserege egy ideig jegeltette a témát. Aztán most újra a fegyvereket csörgették az év utolsó napjáig, pedig még ki se heverték, hogy előbb a rendszámtáblák miatt akart egyet háborúzni Belgrád és Pristina. Mindezen még inkább csak röhörészhettünk, végül az EU csak odalépett a két banánköztársaság közé. Bár Szerbia és Koszovó esetében – gondoljunk a csempészetre, a zavaros áruforgalomra –, inkább a cigaretta-, liszt-, olaj- vagy éppen a drogköztársaság kifejezést lehetne használni.
Majd a koszovói (albán) rendőrség letartóztatott két újabb szerbet – egyiküket azért, mert szerb nemzeti jelképekkel a pólóján, provokatív szöveggel ugrált (akárcsak a szerb focisták a „Koszovó Szerbia” feliratú pólóval), a másikat viszont már terrorizmus gyanújával. Ezek után az ottani szerb közszolgák, rendőrök stb. java kivonult az intézményekből. Végül előbbi letartóztatottnak megkegyelmeztek, azóta a szerb elnöktől kapott jó kis munkát a humanitárius szektorban, utóbbi meg házi őrizetbe került. Hogy a volt rendőr mennyire maffiózó vagy terrorista, az inkább értelmezés kérdése, ezzel az erővel úgy a szerbek, mint az albánok egy jó részét rács mögé lehetne dugni, ami a kilencvenes évek háborúi miatt olykor meg is történik, Hágában is.
A letartóztatásokat a szerbek lázadása követte, állítólag spontán módon, de erre sem vennénk mérget – hogy Belgrád keze benne van, világos, hisz rögtön támogatni kezdték az akciókat, azaz az utak, határállomások blokádját. Kamionokkal, erőgépekkel és a régi időket idézve: a látványos farönkökkel. Emlékezzünk is, hogyan kezdődött el 1990-ben a véres balkáni válság: úgy, hogy a horvátországi szerbek barikádokat emeltek, hogy a horvát rendőrök ne tudjanak bevonulni a településeikre. Rönkforradalom néven híresült el az esemény, tessék-lássék megegyezéssel, és akkor (sem) akarta elhinni nagyon senki – csak a részvevők tudták, hisz tervezték –, hogy ebből háború lehet. Sokan nevettek azon, ahogyan a szerb munkás-paraszt osztály, azaz a helyiek, eléggé lepattant ruházatában felvonult a világháborús puskáival (ezeket a régi fegyvereket tandzsarának hívták), ah, ez mégiscsak Európa – aztán végül már senki sem nevetett. Jelképes, hogy a rönk szó szerbül – balvan – igencsak hasonlatos a Balkán szóhoz.
Gábor György – Kardos András: A felhőkarcoló mint diadalív
A Fidesz-rezsim hatalomhű ideológiai kultúrharcosai jó ideje fennen hangoztatják, hogy meg kell teremteni, létre kell hozni, fel kell építeni az Orbán-érát, mint „korszakot”.
Nincs ebben semmi újdonság, elvégre volt már arra példa a nem is oly távoli múltban, amikor egyes korok totális hatalmi struktúrái jelentkeztek ugyanezzel az igénnyel, hogy saját rendszerüket kulturálisan és művészileg is megképezve, afféle ideológiai erőtérré szervezett ízlésvilágukat irányadó normatívává avassák. A központi hatalom szellemiségéhez fazonírozva fogtak bele a kultúra és a művészetek szelektálásába, megbélyegezve és kiszűrve belőle mindazt, ami az általuk elképzelt korszakban megítélésük szerint idegennek bizonyult, egyúttal felértékelve azokat az alkotásokat, amelyek révén a számukra elképzelt vagy ideálisnak tekintett „korszak” minden ellentmondástól mentesen, s még a legenyhébb kritikai aspektustól is óvakodva hirdethette örök és megbonthatatlan dicsőségét, a lehető legdirektebb módon célba véve az alattvalók millióit.
Erre tett nagyszabású kísérletet a Harmadik Birodalom náci vezetése „korszakalkotós” indíttatású nekibuzdulásával, egyfelől elítélve, betegesnek, romlottnak, erkölcstelennek, degeneráltnak vagy elfajzottnak minősítve mindazt, ami a saját ideológiai Mengyelejev-táblázatában elhelyezhetetlennek bizonyult, avagy abból kilógott (vesd össze Entartete Kunst – Elfajzott Művészet elborzasztásra szánt kiállítása stb.), másfelől, s ezekkel szemben korszakosnak kiáltva ki a politikai direktívákat és ideológiai elvárásokat engedelmesen magukon hordozó, s az uralkodó világnézet eszmevilágával harmonizáló alkotásokat. Azokat az alkotásokat, amelyekben az igényeknek megfelelően jelenik meg az új ember, az új és diadalmas akarat, az új haza- és nemzettudat, s ahol a maga elborzasztó minőségében válik érzékelhetővé a fentiekkel szembenálló romlottság és sátáni bűn, a „tiszta és egészséges” szándékokat veszélyeztető betegség és a mindenhová behatolni képes fertőző vírus.
Kovács Zoltán: Nem csodálkozunk
Ebben az országban csakis olyanok élhetnének boldogan és kiegyensúlyozottan, akik semmin se tudnak csodálkozni. Akik egyre nagyobb beletörődéssel nézik, mi folyik itt. Tekintetüket néha megjártatják azon, ami szemük láttára, világos nappal történik: hogy például egyik napról a másikra eltűnik egy testes balatoni partszakasz, hiányoznak a hegyek tegnap még megszokott ormai, mert helyüket napjaink úgynevezett nagyvállalkozói (érts: a város közismert simlisei) beépítették, valakik megvettek egy hőerőművet az államtól, de amit aztán az állam drágábban visszavásárolt (ld. még készpénztranszfer). Csak közben a hőerőmű néhány hónapos szakszerűtlen működtetése egyszer s mindenkorra elapasztott két patakot, és kipusztította a környező élővilágot. Vagy ennek a fordítottja: kőbányát is vettek már pártpénzen, de aztán olcsón eladták egy rokonnak (ld. még készpénztranszfer). Amire Simicska Lajosnak annyi megjegyzése volt korábbi elvtársai körében: mindenkinek állampolgári joga hülyének lenni (1993, a Fidesz kihelyezett frakcióértekezletének immár kilazult hangulatú záróaktusa a somogyaszalói éjszakában.) Aztán a szemek lassan megszoknak mindent, nem csodálkozik itt már senki.
Az új haza új típusú polgárai, akikről pedig a költő egykor azt remélte, egykor új nép, másfajta raj. Másként ejtik a szót, fejükön másként tapad a haj. De aztán ez sem így lett. Nincs más szó, nincs más haj.
Lássunk egy friss hírt! Nem Duna-part lopásról, hegygerinc elbugázásáról, horhosok, lejtők, hágók lenyúlásáról, most csak 44 milliárdról van szó, de ezért már illik lehajolni.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
