Először 2022. április 29-én jártam Katiaéknál – riporton egy újságíróval. Annyit tudtam, hogy kilenc menekült lakik egy családnál Monoron. Nagyjából két órán keresztül voltunk ott, de ennyi idő alatt is megfogott a családanya hihetetlen teherbírása és segítőkészsége. Természetesnek vette, hogy az öttagú családja mellett kilenc másik emberrel osztja meg az otthonát, ételét, idejét. Elhatároztam, hogy végigkísérem a család és a náluk lakó menekültek történetét, így aztán rendszeres vendég lettem Monoron az elmúlt hónapokban.

Katia Bourachot Fuchey férjével, Jean Bourachot-val 2011-ben költözött ide Franciaországból. Gyermekeik, Csenge, Lukács és Tünde 10, 8, illetve 4 évesek.

A szomszédok kezdetben nem értették, miért van a kapu folyton nyitva. Csak akkor zárjuk be, ha nem vagyunk itthon. Mindig is ilyen voltam, így nőttem fel

– mondja Katia. Férje hasonlóképp fogalmaz: „Amikor megérkeztek az első menekültek, számomra nem sok minden változott, mert így nőttem fel, mindig volt nálunk a házban valaki, megszoktam.”

Az orosz-ukrán háború kirobbanása után, márciusban érkeztek az első menekültek, az első héten mindjárt 35-en. Október végén ment el az utolsó „lakójuk”, Julia. Összesen 231-en fordultak meg náluk a nyolc hónap alatt.

A hónapok múlásával egyre kevesebben érkeztek, de azért folyamatosan akadt jelentkező a kiadó ágyakra. A háború elhúzódásával az emberek kezdeti adakozása, segítőkészsége alábbhagyott. Az önkéntesek elmaradoztak, az élelmiszerek, ruhaneműk és a pénzbeli adományok lecsökkentek, ezekkel párhuzamosan pedig emelkedni kezdtek a mindennapi élethez szükséges költségek. Az édesanyának minden idejét felemésztette a rengeteg szervezés, a munkahelyen való helytállás, a családi otthon rendben tartása és a férjével, gyerekekkel való törődés. Végül ez összesen túl sok tehernek bizonyult, így októberben úgy döntöttek, hogyha elmennek a még náluk lévő emberek, nem fogadnak többet, befejezik. Az ünnepekre már szűk körben készülnek, egy eseménydús évvel a hátuk mögött.

„A társasági életem jelenleg szinte nulla, hiszen menekültekkel vagyok körülvéve, ha jól esne, akkor sem tudok ebből kiszakadni. A munkahelyemen rendkívül nehéz a beszélgetés a kollégáimmal, hiszen nekem erről szólnak a mindennapjaim, róluk tudok csak szinte beszélni, és vannak, akiknek ez egy idő után már sok.”

Katia Franciaországban borásznak tanult, majd pincészetek víz- és hulladékgazdálkodására specializálódott. Rájött azonban, hogy borászként a területen Franciaországban csak két út áll előtte: „vagy a laborban, vagy eladóként kötsz ki. Én pincében szerettem volna dolgozni, de két év után nagyon elfáradtam.” Amikor a Magyarországon élő anyai nagyapja elhunyt, a család felhívta a figyelmét arra, hogy az országban mennyi borászat működik, így ideutazott.

Itt már nem érdekelt senkit, hogy nő vagyok, viszont nem beszéltem a nyelvet. Elkezdtem az IT-szektorban dolgozni, mert volt a cégnél egy ingyenes magyar nyelvtanfolyam. A tervem az volt, hogy egy-két év után visszatérek a borászathoz.

Az élet azonban felülírta az elképzeléseit, mert több előléptetés után mai napig ugyanannál a cégnél dolgozik, igaz, a borok készítése továbbra is a kedvence.

Az első egy hónap volt a legintenzívebb időszak, minden nap új emberek érkeztek. Napi rutin lett a boltba járás és az ágyneműcsere. A két nagyobbik gyerek, Csenge és Lukács ráadásul lebetegedett. A családanya az első hónapokban 100 százalékban a menekültekkel foglalkozott, férje vigyázott a gyerekekre, a munkahelyén szabadságot vett ki. „A héten 20 percem volt magamra, amíg megmostam a hajam a zuhany alatt.”

A két Olena csak névrokonok, Mariupolból és Harkivból érkeztek áprilisban, Monoron találkoztak először egymással. „Nagyon ijesztő, ami most Ukrajnában történik, minden városban. Az egy dolog, hogy itt mosolygunk, de őszintén szólva szinte mindig sírok, és hiányoznak az Ukrajnában eltöltött évek” – fogalmaz egyikük, mire egyetértő bólogatás érkezik a másik oldalról. A család angolul, franciául és magyarul beszél, a menekültek pedig jellemzően csak ukránul és oroszul, így a nyelvi nehézségek áthidalásában nagy szerepet kaptak a különböző ingyenes fordítóalkalmazások.

„Van egyfajta szakadék a között, amit mi biztosítunk nekik, és ahogyan ezt ők megélik. Mi alapdolgokat, ételt, szállást, beszélgetést, együttérzést adunk, nekik ez azonban életmentő, hatalmas segítség” – fogalmaz Katia.

„Velük álmodom, a lekésett vonatokról és transzferekről, nehéz másról hiszen jelenleg nincsen más az életemben. Múltkor hajnali 3-kor felriadtam pánikolva, azt álmodtam, hogy a 12 menekült eltűnt az otthonomból, elvitték őket az oroszok. Jeannak mondtam, hogy elvesztettük őket, mire megnyugtatott: semmi ilyesmi nem történt, nyugodjak meg és aludjak tovább.”

„Sokan nem gondolnak bele, hogy pár ágynemű kimosása mekkora segítség lehet” – fogalmaz az asszony. Katiának önkéntesek segítenek abban a 4–5 táska (12–14 emberre való) ágynemű kimosásában, amit aztán száradás után visszahoznak. „Egy adag ágynemű az két óra a mosógépben, utána száradás, hajtogatás. Ez a menekültek, a családom és a saját ruháim mosása mellett már nem férne bele. Elfogadok minden segítséget, amit csak kapok.”

Előfordult olyan eset a nyáron, hogy órákra elment a víz az utcában. A családon kívül 14-en tartózkodtak ekkor a házban. „Kannákból kezdtük el hordani, illetve az Aldiba is elmentünk és vettünk rengeteg üveggel, de mire visszaértünk velük helyreállt a szolgáltatás.” Megesett, hogy piknikezni voltak a Margitszigeten a náluk lakó menekültekkel, és már jöttek volna hazafelé, de még várni kellett a Monorra induló vonatra. Ekkor érkezett meg egy ukrán család Miskolcról rengeteg bőrönddel, akik két napig Katiáékhoz voltak beosztva pihenni, mielőtt továbbindulnak úti céljuk felé.

Annyira fáradtnak tűntek, hogy azt gondoltam, nem várhatunk, így 15-en beültünk két taxiba, és 60 ezer forintért hazataxiztunk Monorra.

Katiáék más önkéntesekkel együtt kiépítettek egy rendszert. Whatsappon, Viberen, Messengeren és emailben kommunikáltak egymással. Ha érkezett vagy távozott egy család, az általában vonattal történt. Az útiterveket az asszony állította össze minden dologra gondosan ügyelve. Az összes átszállásnál volt, aki segített, ha autós fuvarra, váratlan segítségre volt szükség, arra is akadt ember. Rengeteg kommunikációt és szervezést igényelt ez a művelet, mert ugyan a Vöröskereszt biztosított vonatjegyeket a háború elől menekülőknek, de minden nap 12 órától lehetett átvenni azokat, csakis aznapra, előre kiváltásra nem volt lehetőség. A távozásukról azt mondja:

Lesz egy új életük és kapcsolatban maradunk, de mindegy hogy egy napot vagy két hetet töltött itt valaki, akkor is kialakul egy kapocs közöttünk. Megpróbálok akkor sírni, amikor nem látják, a búcsú után.

„Nem tudok továbblépni és motivációt találni, hogy kitakarítsam a házat, mert úgy érzem, hogy jobban kellett volna csinálnom bizonyos dolgokat. Csak ahhoz van kedvem, hogy feküdjek és tévézzek. Megszerettem a koreai sorozatokat, van is két kedvenc színészem, Hyun Bin és Song Joon Ki.

Vissza kell kormányoznom az életemet a helyes útra. Februárban azért ugrottam ebbe az egészbe bele, mert úgy éreztem, hogy kell valami több az életembe. Általában ilyenkor dekorálok vagy vásárolok, de most emberi lények, a menekültek láttak el új teendőkkel. Anyukám mindig is azt mondta, hogy nem tudok kihívások nélkül élni.

Nagyon nehéz volt, főleg nyáron, mert rengetegen voltak nálunk. Szeptemberre már a depresszió első jeleit láttam magamon, semmihez sem volt kedvem, motivációm. Októberre rendkívül kimerültem, bármit kitakarítottam, a gyerekek két óra múlva összekoszolták, ezt naponta háromszor-négyszer már nem bírtam, migrénem volt. Tükörbe néztem, és azt mondtam magamban: Istenem! – viaszos volt az arcom, mint valami bábunak.”

Arra a kérdésre, hogy a megnövekedett rezsi- és élelmiszerárak fényében képesek lennének-e mindezt még egyszer végigcsinálni, azt mondja: „A mostani árak mellett az áramban nem lenne valószínűleg nagy különbség, de lehet, hogy a mosógép megdobná. A gáz már más helyzet, mert a ház fenti részét is fűtenünk kellene, így az sokat számítana. Az élelmiszernél pedig nagyon sok múlik azon, mennyit és mit ennének. Egyedül biztos, hogy a mostani árakkal nem tudnánk még egyszer ezt megcsinálni, több segítség kéne, és az egész sokkal nehezebb lenne.”

A megpróbáltatások ellenére Katia egy pillanatig sem bánja az elmúlt hónapokat.

Amit tettem, arra szükség volt, újra megtenném, de biztosan több segítséget kérnék itthonra, hogy több időm legyen a gyerekekre. Még nagyon kicsikék, és bár az egész csupán nyolc hónap volt, mégis úgy érzem, rengeteg dologgal lemaradtam velük kapcsolatban. Ők ezt nyilván máshogy élték meg. Anya nem volt a hátuk mögött folyamatosan, számukra nyaralás volt az elmúlt időszak.