Hiába rakják a szenet a kályhára, a betegkocsikban egymás után fagynak szét a kristályvizes üvegek, az emeletes ágyakon fekvő magyar sebesültek pokrócok alatt várják, hogy induljon tovább a szerelvény. A magyar kórházvonat végtelennek látszó erdők között áll valahol Oroszországban, a tisztek partizánok rajtaütésétől tartanak, fentről közeledő gépek hangja. Csak találgatni lehet, vajon ma célpont lesz-e a vöröskeresztes szerelvény.
A II. világháborúban a keleti fronton szolgálatot teljesítő 12 magyar kórházvonat a genfi konvenció alapján elvileg nemzetközi védelmet élvezett, a gyakorlatban azonban ez nem sok biztosítékot jelentett. A vagonok oldalára és tetejére mázolt kereszteket hol a hótól, hol a ráülő koromtól nem lehetett kivenni, de ha éppen látható is volt, ki tudhatta, elegendő biztosíték-e ez rá, hogy számukra holnap is felkel-e a Nap.
Reményi József főhadnagy hadtáposként a vonat élelmezéséért felelt. 500 sebesült és az orvosok, nővérek, személyzet ellátása: konzerv, füstölt szalonna, bab és borsó, tarhonya, tejpor, malátakávé – valamint az alkohol a bombázások alatt a leghatékonyabb szívgyógyszer. A vonatokhoz időnként csatoltak egy légvédelmi ágyúval felszerelt vagont is, abban lehetett bízni, hogy a repülők ezek miatt nem mernek túl alacsonyra szállni, és eltévesztik a célt. Pályaudvari légitámadásoknál néhol a mezőre lehetett kiszaladni, vagy jobb híján a töltés alatti vízáteresztő nyílásokban keresni menedéket, de volt, hogy nem maradt más, mint hallgatni a vagon tetején kopogó repeszdarabokat, és imádkozni. Ha ma is meghallgat az Úr, lehet kártyázni tovább.
A világháborús magyar kórházvonatokról viszonylag kevés emlék maradt fenn, a szerelvények a háború végére elpusztultak vagy Nyugatra kerültek. Ezért is hiánypótló a szabolcsi születésű Reményi József visszaemlékezése, naplója és levelei, melyekben fiatal, alig 17 éves feleségének számolt be a háború mindennapjairól. Ugyanő több mint ezer fotót is készített a fronton és a hátországban: a lengyel területeken, Ukrajnában, Belaruszban, Oroszország nyugati részén, valamint az útba eső magyar állomásokon. Ezek a Fortepanra is felkerült felvételek mára különös történeti értékkel bírnak.
Reményinek gyermekkorától a fényképezés volt a szenvedélye. Iskolásként vasárnap a templom előtt néhány fillérért fényképezte a tanyasi lányokat. Ebből szerezte be a Kodak-papírt, néha a drágább üveglemezeket, a képeket egy saját maga eszkábálta tákolmányban ő is laborálta. A fényképezőgépet természetesen magával vitte a háborúba is. A 154. számú kórházvonattal 17-szer tette meg az utat a Déli pályaudvar és a keleti front között, és mindannyiszor szerencsésen hazaérkezett.
Képei nem a haditudósítók beállított felvételei; perspektívája sokkal inkább civilnek tűnik annak ellenére is, hogy a fotókat karpaszományos katonatisztként készítette. Sebesültek és tájképek, a magyar katonák pihenői és barátkozási kísérletei mellett láthatjuk a helyiek portréit és csoportképeit, de a dávidcsillagos munkaszolgálatosokat és a vagon mellett felsorakoztatott helyi zsidókat is.
Szöveg és kép Reményinél egymást kiegészítve mutatja meg a kórházvonatok kívülről kevéssé ismert világát. Vonatablakon át hordágyon beemelt sebesülteket, a sok lőtt és roncsolt sebet, az alkalmankénti csonttuberkulózist, fronton kialakult elmebajt. Leírásaiból tudjuk, hogy a sebészek mellett a haslövéseket gyakran a nőgyógyászként a frontra került orvosok látták el, már amennyire ez a vonatokon lehetséges volt. Életveszély esetén a szerelvényt a legközelebbi állomáson állították meg, hogy akár komolyabb műtétet vagy amputációt végezzenek el.
A kórházvonaton egy római katolikus pap és egy protestáns lelkész is állandó lelki szolgálatot látott el: alkalmi oltár a műtőasztalból lett, tábori misét máskor a fehér hómezőn, ragyogó napsütésben tartottak. Az utolsó kenetet is gyakran fel kellett adni: a háborús kórházvonat olyan intézmény volt, ahol a paklikocsiban kötszerek, kézigránátok és mannlicherek mellett nem ritkán holttesteket is szállítottak.
A 10–15 napos utat a frontra sok megálló tarkította, a vágányok mellett a telefonpóznákon a Wehrmacht „Rader müssen rollen für den Sieg!” (A kerekeknek forogni kell a győzelemért!) feliratai hirdették a soha meg nem valósult háborús célt. Reményi azonban a propaganda jelszavainál könnyebben tudott azonosulni a helyiekkel, akik a vonatoknál rendszerint némi élelmiszert, sót, szódabikarbónát próbáltak beszerezni. Leírása képet ad a magyar katonák közötti általános csencselésekről, beszámol arról is, hogy ő maga a pisztolyát egy aranyóráért cserélte el. Családja a mai napig őriz egy általa hazahozott kis ezüst ikont, amit csak „kenyérikonként” emlegetnek: a történet szerint a jószívű magyar hadtápos tiszt egy ukrán asszonynak frissen sütött kenyeret adott a vonat mellett, aki hálája jeléül leakasztotta nyakából a kis ikont, és szavak nélkül nekiajándékozta.
„Szegény, sokat szenvedett orosz nép” – írta az általa félénknek és barátságosnak látott arcokról, és arról számolt be, hogy a németek a partizánok támadásaira bosszúból egész falvakat gyújtanak fel.
A frontra akarata ellenére került, a jószándékú, segíteni próbáló kisember perspektívája ez, melyben egyszerre jelenik meg a háború nyomorúsága, az orosz és ukrán emberekkel és a munkaszolgálatosokkal való együttérzés, valamint a német tisztekkel szembeni ellenszenv. Utóbbiakat fanatikusnak, könyörtelennek és a magyarok irányába lenézőnek látta, akik bármit megtennének a győzelem érdekében.
„Mindig élénk figyelemmel kísértem hajcsárjaiknak ordítozását és a kezükben lévő bőrkorbács mozgását” – írta feleségének a zsidó munkaszolgálatosokkal való német bánásmódról. Úgy érzi, hiábavaló, „meddő próbálkozás volna e rendszer ellen nyíltan állást foglalni, és csak személyeskedésre valamint vitára adna alkalmat”, de egyéni szinten közben megpróbált segíteni az üldözötteken. Amikor a munkaszolgálatosok között egy régi ismerősét pillantja meg, felhívja a fülkéjébe, hogy némi pénzt, élelmet, cigarettát és pár vigasztaló szót adjon neki – az erről tudomást szerző német főhadnagy felháborodását feleségének lakonikusan ezekkel a szavakkal kommentálta: „Nem értem meg az emberek lelkületét, én csak ilyen maradok.”
A megszálló magyar egységek több helyütt leírt kegyetlenkedéseinek nála nincs nyoma, ezekről – kórházvonaton szolgálóként – talán nem is szerzett tudomást. A maga keretei között máskor is vállalt kockázatot, hogy segíthessen. A csomagtól eltiltott munkaszolgálatosok számára a gyújtós alá rejtve vitt ki vonaton csomagokat, korábbi főnöke zsidótörvények hatálya alá eső feleségét pedig hamis papírokkal szervezte be ápolónőnek, hogy megmentse a lágertől.
Különösen a doni katasztrófa után jelenik meg leveleiben a magyar hadvezetéssel szembeni kendőzetlen düh. „Befagytak a géppuskák, megdöglöttek a lovak, eladminisztrálták a lótápot” – írja haza 1943 márciusában, miután a második magyar hadsereg 42 ezer halottat és 26 ezer foglyot hátrahagyva megsemmisítő vereséget szenvedett, nekik pedig 28 ezer sebesültet kellett valahogy hazahozniuk a túlzsúfolt vonatokon.
Ekkorra már a háború teljes értelmetlenségét sem tartja magában. „Megrendült bennem az eszme iránti lelkesedés és céltalannak, feleslegesnek, sőt pocséklásnak látok minden áldozatot, amit magyar vérrel és drága anyaggal tettünk eddig is. Lelkiismeretlen emberek, vezetők sok ezrek keserves verejtékét, sok anya élő emberét, vérét tették feleslegesen önzésükkel, kicsinyességükkel, mondhatnám gonoszságukkal fölöslegesen a haza oltárára áldozatul. Tudom, nagyon merész kijelentés ez, de őszinte” – fogalmaz egyik levelében.
A magyar kórházvonatok a háború végéig szolgáltak. 1944 végén több szerelvényt Sopronon keresztül a Német Birodalomba vittek ki. Ez lett a sorsa Reményi Józsefnek is, aki állapotos feleségével és kislányával együtt így került Bajorországba, ahol amerikai hadifogságba esett – második gyermeke is kint született meg. Hazatérve leszerelt, visszatért korábbi munkahelyére, az Egyesült Izzóba, ahol nyugdíjazásáig dolgozott és fényképezett még ezután is szenvedélyesen. Időskori visszaemlékezéseiben a háború zsigeri gyűlöletéről számolt be, képeiből A doni fotós címmel kiállítás nyílt, háborús naplója, emlékei és felvételei könyv formában magánkiadásban jelentek meg Mezei Bálint történész szerkesztésében. Mint sírfeliratán áll: „a szeretet katonája” volt.
Cikkünkben Mezei Bálint (szerk.) A doni fotós. Reményi József főhadnagy életútja, háborús naplója és fényképei (magánkiadás, Győr, 2016) című könyvéből idéztünk.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/korhazvonat
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
