Hajnalban fél négy és fél öt között indulnak el a környékbeli falvakból a munkásbuszok Komló felé. A bányászok, ahogy leülnek, elalszanak, az ablakok teljes hosszában egyforma kék svájcisapkák ütögetik az üveget a rázkódás ritmusára.
Moldova György írta ezt a Tisztelet Komlónak című, 1971-ben megjelent könyvében.
Rég nincs bánya, nincs hajnali munkásbusz, bányász sincsen, volt bányász is alig, csak néhány öreg szaki él, akit a szerencsének és a génjeiknek köszönhetően nem koptatott el a felszín alatti munka, nem gyilkolt le se baleset, se szilikózis, se a huszonévvel ezelőtti bányabezárást követő depresszió.
Egyikük hetvenöt, másikuk hetvennégy éves, fitt matuzsálemek.
Kálmán édesapja alföldi parasztgyerek volt, a bánya felfutása idején, 1950-ben a nagy fizetés csábította Komlóra csillésnek, s hozta a családot is. Kálmán az általános iskola után szobafestőnek tanult, és hobbiból az MHSZ-nél ejtőernyőzött; miután felszabadult a szakmunkásképzőből, bevonultatták légi deszantosnak, „felderítő elitalakulat, ma sem tudom, miről szabad beszélni, így inkább nem is beszélek róla”.
1967-ben leszerelt, Komlón lett szakiparos, ’69-ben, huszonkét évesen megnősült. Kellett a pénz. „Szobafestőként havi ezerötszáz forintot kerestem, plusz maszekoltam minden este, minden hétvégén, abból összejött még ezerötszáz. A bányánál viszont négyezer-ötszázról indultam, plusz az év végi bónusz. Az első hűségjutalomból kijött nekem egy öltöny, a nejemnek egy varrógép és egy mosógép.”
A vállalat egy tömbházi, egy plusz két félszobához segítette, ma is ez az otthona. „Nem akárkik éltek itt, a szomszédunk egy Állami-díjas vájár, Lovai István volt!” (Lábjegyzet: A Rákosi-éra unortodox megoldásai közé tartozott, hogy munkásokat is részesített a legmagasabb állami kitüntetésekben. A Magyar Népköztársaság Állami Díját hivatalosan „kiemelkedő tudományos, gazdasági és műszaki eredmények, illetve a nevelőmunka és a gyógyítás területén elért kiváló teljesítmények elismeréseként” adományozták, Kossuth-díjat pedig „a magyar kultúra műveléséért és ápolásáért” ítéltek oda – geológusoknak és bányászoknak, orvosoknak és varrónőknek, matematikusoknak és rakodóknak, közgazdászoknak és kéziszedőknek, képzőművészeknek és lakatosoknak.)
Kálmán segédvájárként kezdett, „lapátolás, cipekedés”, sorra végezte a tanfolyamokat, lett belőle vájár, csillés, majd robbantásmester és munkavédelmis. 1976-ban hat hónapos munkáskáderképzőre iskolázták be, „ahonnan már szakszervezeti titkárnak jöttem vissza, ennek köszönhetően nem reggel hatkor, hanem csak kilenckor kellett leszállni, az első három órában balesetes bányászok ügyeit intéztem”.
(Ismét egy lábjegyzet: Lech Wałęsa a hányatott sorsú Kelet-Európa legnagyobb hatású ellenzéki alakjainak egyike, már 1970-ben börtönben ült a „szocialista rend elleni bűncselekményért”, 1980 augusztusában a gdanski hajógyár sztrájkoló munkásainak vezetője, majd a Szolidaritás alapító elnöke lett, ismét bebörtönözték, ’83-ban Nobel-békedíjat kapott, 1990 decemberében pedig már ő a demokratikus Lengyel Köztársaság elnöke.)
Kálmánt tizennyolc év bányászkodás után, 1987-ben főiskolára küldte a vállalat, épp a rendszerváltásra ért vissza Komlóra, így végigélhette a cég utolsó tíz évét, agóniáját. 1999 nyarán nyugdíjba ment, a bezárásig tartó pár hónapot társadalmi munkában abszolválta, „papírokat intéztem, munkát, továbbtanulási lehetőséget kerestem a fiatalabbaknak”.
Ott állt túl mindenen, ötvenhárom évesen. „Volt egy kis szőlőm a hegyen, elborászkodtam. És vittem tovább a szakszervezetet, ma is csinálom, ám ahogy telnek az évek, egyre kevésbé a kollégák kopogtatnak segítségért, hanem az özvegyek.” A lakóhelyén is sürgölődött, mígnem 2002-ben „addig jártak a nyakamra a környékbeli bányászok, hogy indultam az önkormányzati képviselő-választáson, és nyertem”. Két cikluson át volt testületei tag, „de 2010-re annyira megundorodtam az országos politikától, hogy akkor már el sem indultam az őszi helyhatóságin”.
Kálmán neje meós volt, két gyerekük született. „A fiam ötvenkét éves, zsoké volt Pesten, mellette versenylovakat tenyésztett, aztán kicsalták Németországba, most egy sportkomplexum gondnoka és hokiedző. A lányom negyvennyolc, itt lakik a mi lépcsőházunkban, bankban irodista. Van három unoka is, a legidősebb huszonhat éves.”
Leltározzunk egy felszíneset.
Az alap, hogy polcon az összes Moldova.
Sarokban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, „bányásznapra kaptam ’94-ben Göncz papától és Horn Gyulától”.
Kupacban polgárőr relikviák: „Minden hülyeségre hagyom magam rábeszélni, huszonöt éve járőrözöm.”
Kupák libasorban: „Hatalmas sportéletet szerveztünk, túráztunk, futottunk, lőttünk, ment a foci meg a kézilabda, a fénykorban mindkettőből NBI-es csapatunk volt.”
A kriglisereg szakestélyekre emlékeztet, mázas cserepek gyászszakestélyeket idéznek: „Évente egyszer tisztelegünk azok előtt, akiket a legutóbbi találkozónk óta veszítettünk el, a korsó belső falára felírjuk a neveket, aztán a fülinél fogva az asztalhoz csapjuk, hadd törjön.”
Lakik pár Lenin büszt is a polcokon, a múlt hazai mélyvöröseit a szoborként agitáló Szamuely Tibor képviseli: „Amikor bezárt a bánya, elhoztam őket, a kutyának nem kellettek, még leltári szám sem volt rajtuk, nélkülem ugrottak volna a konténerbe.” Borospalackokról Leonyid Iljics Brezsnyev, Fidel Castro és Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall nézi celofánon keresztül a nappalit, „a kubai elnökkel személyesen is találkoztam, amikor negyven éve kint jártam a havannai VIT-en, tőlem három méterre beszélt, komoly kisugárzása volt neki”.
Kiszúrunk egy pofás karórát.
Melóztunk, de marháskodtunk is. Kedvenc szórakozásunk a zsuppolás volt. Nekikészültünk az ebédnek, még nem látszott, ki mit hozott, és az ember megkérdezte a másikat, hogy „zsupp, kaja?”, és ha az a másik igent mondott, akkor cseréltünk. Nagyot lehetett nyerni, de bukni is, ha például a sonkádért sima vajas kenyeret kaptál. Zsuppoltunk bicskával, órával, mindennel. Zsuppon buktam pár jó kést, viszont zsuppon lett ez a kiváló szovjet Poljotom az NDK-s zsebórám helyett.
A lakás tán legfontosabb tárgya a bányász-díszegyenruha; keményre vasalt ingnyakkal pihen a levendulás gardróbban: „Gyuri bácsi temetésén vettem föl utoljára.” Meg most a fotó kedvéért.
Ami nem fér Kálmán lakásába, az a garázsban lel otthonra.
Ládák, szerszámok, limlomok, biszbaszok. Valamint könyvtárnyi brigádnapló megannyi kollektíva szocialista felajánlásaival, programokkal, brigáddisznó-vágással, kirándulások fotóival, pallérozott rajzkészséget villantó dekorációkkal és napilapokból kivágott cikkekkel, melyek hol pártkongresszusról, hol sporteseményről, hol halálos bányászbalesetről tudósítanak, hol arról, hogy „mély részvét mellett temették el Brezsnyevet”.
A naplók némelyike Kálmán egyik-másik brigádjától való, a zöm viszont itt is kukából mentett darab, „miután láttam, hogy kidobásra kerültek”.
„Otthon nem azért van kint Lenin és a többi, mert annyira szeretem őket, hanem mert annak a kornak a relikviái, melyben éltem és tettem a dolgomat. Akadt sok gazemberség a rendszerben, de volt benne jó is, ahogy ebben a mostaniban is van gazemberség, embertelenség, több is, mint abban. Régen volt munkánk, tisztességes fizetésünk, nyaranta vittem a gyerekeket a bélatelepi üdülőbe, jártunk Zakopanéban, mentünk Bécsbe hajókirándulni, csodálatos közösségi élet zajlott a városban. És most? Most az van, amit megőriztünk a múltból. Összejárunk, totózunk, lottózunk, kimegyünk a sikondai pihenőparkba, főzünk, beszélgetünk. Annak idején áthatolhatatlan dzsumbujt pucoltunk ki társadalmi munkában Vass Dénes nyugalmazott bányamérnök barátom javaslatára, aztán megcsináltuk a Díszpolgárok sétányát. Tizenöt komlóinak állítottunk követ, köztük az 1820-ban született Jánosi Engel Adolfnak, a helyi bányászat megalapítójának.”
Egy későbbi kőre is volna ötletünk: Varga Péter nevét javasoljuk ráréztáblázni.
Varga úr is hamarosan a hetvenötödik évébe lép. Elemista korától bányásznak készült, komplett munkáskarrierjét a föld alatt húzta le; sokba volt. „Harminckét évesen elrákosodott a gyomrom, kivették a kétharmadát. De a maradékkel is összekaptam magam, és mentem vissza az aknába. Huszonhét szolgálati év után vonultam rokkantnyugdíjba. Tíz éve kiújult a rák, megint műtét, azóta gyomor nélkül élek. Nem baj ez, csak probléma. A baj ott kezdődik, amikor pelenkát cserélnek az ember alatt.”
Varga úr arról híres, hogy bányászmúzeumot csinált a házából.
Kint, esőtől védve egyebek mellett makettek láthatók a bányászat hőskorától a modern szénkitermelésig, mind Varga úr kezét, alázatát dicsérik. Bent tele az összes fal, az összes fiók, az összes polc bányaszerszámokkal, bányalámpákkal, bányamentő készülékekkel, kütyük ezrével, melyek bármelyikéről bármekkora előadást képes kerekíteni Varga úr. Dobozokban dokumentumok, fotók, térképek, némelyiken „Szigorúan titkos!” bélyegző. „Őrzöm az összes műszaknaplót 1984-től kezdődően, köztük az összes baleset jegyzőkönyvét. Felbecsülhetetlen érték, ajánlgattam múzeumoknak, de helyhiányra hivatkozva egyik sem fogadja.”
A házi könyvtárban kiemelt hely jut a Tisztelet Komlónak összes kiadásának, mind dedikálva, némelyik több példányban. „A legelső a legkedvesebb. Pár hónappal a megjelenés után vettem egy katonatársamtól, egy húszast kért érte. Pont húsz forintom volt, de abból kettő kellett volna vonatjegyre, kértem a bajtársat, engedjen az árból, kiröhögött. Megvettem hát húszért a könyvet, aztán menekültem az ellenőr elől. Mint a szememre, úgy vigyáztam a kötetre, negyedszázaddal később mégis kölcsönadtam egy vájárképzős gyereknek, hogy na, ebből tanulhat. Persze bele se nézett, ami nem tragédia, az már inkább, hogy sokadik felszólításra megcsócsálva hozta vissza azzal, hogy sajnos belekóstolt a kutyája. Elöntött az epe, nem tudtam, hogy megüssem vagy leköpjem.”
Idézzük neki Moldova mondatát, amit egy öreg csilléstől jegyzett fel annak idején, vagyis hogy mi régen öt krumplit és egy vöröshagymát hoztunk csak, mégis mindenki addig evett, amíg valakinél volt, ezt ma nem látni. „Hát, ezt akár én is mondhattam volna.”
Szolidaritás és fegyelem – ez uralkodott odalent.
„Aki verekedett, azonnal elbocsátották. Megtorolhattad a rajtad esett sérelmet, de csak a felszínen. Ha kicsesztek veled, vettél egy nagy levegőt, megvártad a műszak végét, és amikor kiértél a napra, odaszóltál a másiknak, hogy na, ütünk egyet?”
Varga úr akár a szereplője is lehetne Moldova riportkötetének, hiszen 1969-ben már a Zobákon dolgozott. „De valahogy pont elkerültük egymást Gyuri bácsival.” A nagy találkozásra, pontosabban találkozásokra néhány évtizedet kellett várni, a legutolsó emlékét közös fotó őrzi a maszek bányamúzeum falán.
A kép a 2014-ben alapított bányász hagyományőrző társaság, a Tisztelet Komlónak Egyesület rendezvényén készült. Az egyesület természetesen a riportkönyv apropóján kapta nevét; évente egyszer-kétszer meghívták az írót, vendégül látták, az aktuális könyvéhez szerveztek közönségtalálkozókat.
Gyuri bácsi szeretett a rajongók között lenni, feltöltötte. Az ő jelenléte pedig bennünket töltött fel.
Egy másik nagy találkozás viszont összejött Varga úrnak, igaz, az sem pont az elképzelt formában. „Kádár János látogatott hozzánk 1966-ban, és a mi brigádunkat jelölték ki beszélgetésre. Előtte a bánya párttitkára félrehívott, hogy amikor odaér hozzánk a pártfőtitkár elvtárs, én fogom köszönteni. Érkezett is a delegáció a megbeszélt időben, de az egyik kollégám, aki mit sem tudott az én titkos megbízatásomról, elém ugrott, és boldogan kezet rázott Kádárral. A kirendelt fotós lefényképezte őket, másnap velük volt tele a sajtó, még évekkel később is elő-előkerült a felvétel. Engem meg esz a fene azóta is.”
Varga Péter keresztelt ember: átesett mindkét bányászkeresztségen.
A bányászkeresztség szentsége bányászszakesti szertartáson nyerhető el, de eszköze nem a víz, hanem a sör. Varga úr az első bányászkeresztségben az Értékmegőrző nevet kapta, lévén már ifjú bányászként is motiválta muzeológusvágy. A második keresztelője ráerősített az első ideára: azóta a Főértékmegőrző titulus dukál neki a szaktársaktól.
Természetesen Radics Kálmán is alávetette magát a rituáléknak: a szakszervezeteskedés okán ő előbb Fontoska lett, majd ismételten Fontoska.
És be kell mutassunk még egy komlói bányászt: a már kétszer is emlegetett Vass Dénest, a másik díszegyenruhás, akit Kálmán oldalán láttunk Moldova György temetésén, kinek ötlete nyomán született a Díszpolgárok sétánya.
Dénes balos, azt mondja, hogy „a kommunisták és a szociáldemokraták egyesülésének örömére születtem”, és csak félig viccel; „sose az ideológia érdekelt, hanem a szolidaritás és az összefogás, ami a bányász szakma lényege volt mindig is”.
Nyolcadik után ő is vájáriskolásnak állt.
Rögtön éltanuló lettem, az osztályzatokban épp úgy, mint a termelőmunkában. Országos versenyen a szakma kiváló tanulója címet nyertem, az országos diák vájárversenyen második helyezést értem el. Képeztem magam közéletileg is, olvastam mindent, különösen a politikai sajtót. Amint kézhez kaptam a szakmunkás oklevelemet, 1966. április huszonhetedikén azonnal jelentkeztem a Zobák bányába. Csupán hatvanöt kilót nyomtam, de bírtam a hatnapos munkahetet négy műszakban. Csak azt szoktam meg nehezen, ha fél éjfélkor még kajáltam egyet a legényszállón, aztán éjjel egy órakor átvettem odalent a tízkilós fejtőkalapácsot. Na, az tud fájni.
Az ambíciónak és a tehetségnek hála tíz év föld alatti munka után, 1976-ban káderutánpótlás címén egyetemre küldte őt a vállalat: öt év alatt nappali tagozaton szerzett bányamérnöki diplomát a miskolci egyetemen. „Kinyílt előttem a világ, de betyárbecsületből visszajöttem Komlóra, vezetőnek.” A szállításért felelt, aztán főbányamester lett, trappból szerzett még két diplomát, egy mérnök közgazdászit és egy mérnök jogászit. 1990-ben már főmérnök.
2000-ben váltott, nekiállt ingatlanozni, „a jelzálog-hitelezésre specializáltam magam, egyetlen bedőlt hitelem sincs, mindenkit lebeszéltem a svájci frankos szerződésről”. A következő fordulat másfél évtized múltán érkezett. „2015 óta válóperes mediátorként dolgozom. Sikerdíjas vagyok, csak akkor kérek pénzt, ha a pár tagjai nem mennek perre, hanem elfogadják az irányításom mellett kikristályosodó megállapodást. És mindig azzal kezdem, hogy Katika, maga tényleg el akar válni?”
Dénes nem véletlenül lett Hittérítő: már az egyetemen „csúcskiszezett”, a bányászok alapszervezetének titkára volt. „Hittük, vallottuk, hirdettük az igét, szerveztük a tagságot és a rendezvényeket. Aztán Komlón is KISZ-bizottsági tag lettem.” Mi több, a múlt rendszer utolsó négy évében tagja volt a városi tanácsnak (akkoriban így hívták az önkormányzati testületet).
„Ha valami feszít, megérintem, érzem, hogy jó a tenyeremnek.” Dénes özvegy, felesége varrónő volt, két lányuk született, mindkettőből tanár lett, unoka négy van, egy antropológus, egy orvostanhallgató, egy gimnazista és egy általános iskolás.
Idézzük még Moldovát bő fél évszázaddal ezelőttről: „A mai Komló helyén már több mint két évezreddel ezelőtt is éltek emberek, Komló igazi történelme mégsem hosszabb százötven évnél. A vigasztalanul elmerült századokból alig egy-egy írásos emlék vagy rom emelkedik ki. (…) A századok folyamán sokszor csak egy hajszál hiányzott Komló teljes pusztulásához, a község néha csak öt-tíz házból állt, a lakók száma pedig a százat sem érte el. (…) 1890-ben az iparszerű bányászkodás megkezdése előtt a falu lakosainak száma nem érte el a négyszázötvenet, és ez a szám nyolcvan év alatt több mint a hetvenszeresére nőtt. Komlón ma nem egy olyan ház áll, melyben több ember lakik, mint a régi faluban összesen. (…) A szén az egyetlen várostelepítő tényező. (…) Komló igazi története a szénnel kezdődik, és félő, hogy addig is tart, amíg a szén.”
A könyv születése idején a kommunista gazdaságpolitika úgy számolt, hogy a város szénkitermelése a kilencvenes évek végén platózik szép hosszan. Ehhez képest az történt, hogy a komlói bánya utolsó aknája épp az ezredfordító kétezres év januárjában zárt be végleg.
Vagyis Komlónak ma haldokolnia illene. És kétségtelen, hogy nem negyvenötezren lakják, mint annak idején Rákosi Mátyás megálmodta, még csak harmincezren sem, mint az 1980 és ’90 közötti csúcson, hanem csupán bő húszezren, és az a hősiesség sem lengi már körül a települést, mint ami a például a link alatti 1953-as propagandafilmből árad.
Aki ma felkaptat a város feletti „legbányához”, a Zobákhoz, valóban pusztulást lát. A bányalejárat fölül elrobbantották a harmincméteres fémtornyot, az aknát betonlappal torlaszolták el. A bánya vagyonát öröklő Pécsi Erőmű értékesíteni akarta a sok ezer négyzetméteres irodaépületet, tízmilliókból felújította, még tetőszerkezetet is cserélt, ám a külföldi vevőjelölt az utolsó pillanatban visszalépett, másik nem jelentkezett, és amint elfogyott az őrzésre félretett pénz, a security is levonult, utána szabad rablás: pár hónap alatt még a drótokat is kilopták a falból.
Amúgy viszont az idő városszerte begyógyította a bányászat okozta sebeket: odalent az egyik meddőhányón (harminc méter magas, több futballpályányi fennsík) erdő és ipari park nőtt, a másikon sokhektárnyi napelempark termeli a megawattokat, az egykor csilléket mozgató kötélpálya végállomásán mountainbike pálya épült, a szénosztályozó helyén Lidl működik, vele szemben a Kossuth altáróból csak a bejárat maradt, befalazva, viszont folyamatosan újrakoszorúzva dicsőíti a múltat.
Hogy Komló ma a széntelenség ellenére is él, annak oka, hogy a fénykorban nemcsak bányász kellett a bányához, hanem bányászné is a bányászhoz, s a nejeket foglalkoztatni kiépült némi könnyű- és szolgáltatóipar is. A bányabezárás után ezen cégek jelentős része tovább élt, és a bányához köthető vállalkozások némelyikének is sikerült profilt váltania, hiszen a szaktudás megvolt.
Kálmán azt mondja: „Akinek itt nem jut kenyér, ingázik Pécsre. Vagy elmenekült Budapestre, külföldre. Iparost itt sem találsz, burkolónál, festőnél egy év a sorban állás. Mindenesetre a komlói munkanélküliség alacsonyabb az országosnál.”
Kultúrázzunk is.
Komló egyik művházáról Moldova a következőt írta fél évszázada:
Egy falra meszelt négyszög emlékeztet azokra a boldogabb időkre, mikor még vetítést is tartottak. Lyukas asztalok, törött székek hevernek egymás mellett, a polcon egy kibelezett rádió fordít hátat a falnak, két légypiszkos lampiont valaki valaha ledobott a padlóra, azóta is ott várják a feltámadást.
Lett feltámadás. A komlói kultúra aktuális palotája ma a főtéren álló, az egykori pártházból átalakított könyvtár és művelődési ház, melyből egy uniós pályázat épp ezekben a hónapokban formál úgymond „modern muzeológiai teret interaktív elemekkel, shoppal”.
Hónapok kérdése, és még dinós kulcstartót is lehet majd itt kapni. Aminek oka nem valami túlburjánzó, Jurassic-parkos konzumidiotizmus. Ennek a jura korban élt, borjúnyi dinónak kétszázmillió éve megkövesedett lábnyomára először 1966-ban akadtak a közeli Pécsvasason, majd 1980 után a Zobák akna környékén több helyen is.
A jószág karrierje töretlen: 2019-ben elnyerte Magyarországon „Az Év Őslénymaradványa” címet.
Készült róla fantomrajz (csökött mellső lábak, erős hátsó végtagok, brutális farok), majd színes plasztikszobor is, ami ma raktárban, lefóliázva várja, hogy éke legyen a jelzett modern muzeológiai térnek.
Odakint a városban szerethetővé szelídült a szocreál, hála leginkább annak, hogy a születését kísérő diktatúra a múlté. És szobrokkal sincs baj, már ha kellő (történelmi) távolságból szemléli őket az ember. Az ötvenes években egy Lenin-szobor uralta a főteret, tekintetét az említett pártházra vetette, tarkója mögött a Béke Hotel magasodott; a mű tájolását úgy dekódolta a korabeli bányászirónia, hogy „szemben a párttal, háttal a békének”.
A rendszerváltás száműzte Vlagyimir Iljicset a közterületről, egy elkötelezett vállalkozó fogadta be őt a kertjébe. Háborítatlan a lokális identitáshordozó vájárszobor is, zaklatást csak a politikán kívülről kellett elszenvednie, ugyanis kőkezéből kétszer is kilopták a kőbányászlámpát, mígnem a harmadik verzió már fából készült, s tartósnak bizonyult. (Nem mellesleg sok év múltán előkerült az eredeti kőlámpa, amit Radics Kálmán őriz odahaza.)
Komló legfontosabb műalkotása a belváros feletti domboldalon, a Bányász-parkban álló, bányaácsolatot formázó Bányász emlékmű, és mellette a márványtábla a bányabalesetekben odaveszett 321 komlói bányász nevével.
„De ettől még minden évre jutott tragédia. Személyesen ismertem az összes szerencsétlenül jártat, és munkavédelmisként mindhez le is kellett szálljak – mondja Kálmán. – Mindannyiójukat felhoztuk, lehetett bármekkora a robbanás és az omlás, holttest nem maradhat lent. Élőnek és holtnak is jár a mentés. A tömegszerencsétlenségeket metánszivárgás, sújtólégrobbanás és omlás okozta. Az egyéni balesetek viszont néha egészen banálisak. Volt, akinek beakadt a nadrágszára a liftbe, nem tudott kilépni, és kettészelte a kosár, másnak a fejére zuhant valami az aknában, megint más beült a csillébe és felborult vele. Ezzel együtt a bányabalesetek zöméért nem az ember a felelős, hanem a természet. Tektonikai mozgás, hirtelen időjárás-változás, megjósolhatatlan metánkitörés. Nem mindig van idő menekülni, ha hirtelen bejelez a metánmérő, vagy váratlanul potyogni kezd a szén a fejtésben. Ha balszerencsés vagy, lehetsz a világ legelővigyázatosabb vájárja, nem jössz fel élve. Én mázlistának mondhatom magam, megúsztam semmiségekkel, homlokom felszakadt, párszor leugrott a körmöm, kis reuma, ilyesmi.”
„Miután bezárt a vállalat, a város munkanélküli bányászai szétszéledtek a világban. Főleg spanyolba mentek, közülük is odavesztek páran. Ők is a 321 bányaáldozat közé tartoznak. Hatalmas szám, óriási ár a szénért, ami évtizedeken át működtette a magyar ipart és meleget adott milliónyi lakásban. De azért arról a sok ezer bajtársról se feledkezzünk meg, akivel bányában szerzett betegség végzett. Ők a mi bányahalottaink.”
∗
Idézzünk ehhez Moldovától párat 1971-ből.
Ha a bányászt fenyegető veszélyek kerülnek szóba, szinte kizárólag a sújtólégrobbanást szokták említeni, bár egy évtized összes gázkitörése sem szed annyi áldozatot, mint a szilikózis egyetlen év alatt. Az viszont igaz, hogy szilikózisban meghalni egyáltalán nem látványos dolog, nincs katasztrófa-hangulat és országos részvét; a bányász nyugdíjba megy, és néhány év múlva meghal. Ha a halottnak szerencséje van, a tüdeje komoly tudományos vizsgálatok tárgyát képezi. A szöveteket feloldják valamilyen savban, csak egy tubusra való szürke por marad vissza, melyet a föld alatt szívott magába a bányász, ezt felküldik Pestre, és a geológiai intézetben nyomelemeket keresnek benne. Bár az intézet feltehetően nagy befogadó képességű polcokkal rendelkezik, mégis aligha győzi elraktározni a Mecsekből feláramló bányásztüdő-maradványokat. A magyar bányászatban előforduló szilikózis megbetegedések 92 százaléka a Mecsekre esik.”
Egy feltáráson dolgozó bányásztól megkérdezte Moldova:
– Maguk szerint milyen életkorban ér legtöbbet a bányász?
– Tíz-tizenkét évi munka után, akkor már tud mindent, és még nyers erővel is bírja. Aki viszont ledolgozza a huszonöt-harminc évet, az nem sokáig élvezi a nyugdíjat, hanem belép a faluvégi „Béke” téeszbe. Ráadásul az utolsó években gyenge helyre teszik őket, nehogy túl sok nyugdíjat szedjenek össze.
– Maguk hogy bírják egészségileg?
– A forgórészek kopnak ki belőlünk: a térd, a könyök. Harmincnégy éves vagyok, de már elért a szilikózis is, 14,99 százalékot állapítottak meg.
– Miért nem kerek tizenötöt?
– Mert akkor már fizetniük kellene a szilikópénzt.
A brigád nevet, hogy a csapatvezető viccelődik, mások is beleszólnak.
– A bajt már a gyerekkorunkból hozzuk magunkkal, nem ettünk rendesen, és ezt még most is érezzük. Én egy péknél dolgoztam, sohasem adott zsírt a kenyeremre, egyszer loptam a bödönből és megkentem egy karéjt. Megfordítva ettem, hogy ne lássák, mégis észrevették, visszafordíttatták velem, aztán belevágták a képembe.
És még egy párbeszéd:
Kísérőm bemutat az egyik munkavezetőnek.
– Azért jött le Komlóra, hogy egy jó ruhát vegyen magának, és azóta már nem két ruhát, hanem két autót elszaggatott.
– Meg az életemet.
– Mennyit keres egy aknamélyítő vájár?
– Százhatvan forint körül műszakonként, de ezzel csak a munka van megfizetve, a veszély nincs.
∗
Azt már Kálmán mondja most, hogy: „Egy sincs már közöttünk azok közül, akinél annak idején elindult a szilikózis, azt a betegséget a Jóisten se fordítja vissza. A szerencsésebbek, ha rendelkeztek tíz év, földalatti munkaviszonnyal, korkedvezménnyel elmehettek rokkantnyugdíjba vegetálni. Egészen 2012 végéig, ám akkor a parlament egy éjszakai szavazáson elvette a rokkantságit. Addig havi százezret hozott a postás, aztán negyvenezret. Levinném nem tíz évre, csak tíz órára lapátolni az összeset, aki megnyomta azt a kurva igen gombot.”
Ahogy Komló, úgy a temetője is sokat változott a bányabezárások óta.
Moldova még ezt írta:
A kerítés mellett alig elhervadt virágok, alatta egy sor friss hant, itt csak addig fekszenek a halottak, amíg felépítik a végleges sírjukat. A nevük ismerős, már én is találkoztam velük Komlón. Ezzel a feltáró csoportvezetővel Béta-bányán akadtam össze, épp reggelizett. Ez a fiú trombitált, Géza-napkor játszott a Május 1 Kultúrházban, kicsit már részegen, egyik kezében söröskorsót tartott.
Bent a temető sűrűjében díszesek a sírok, sok a fekete svéd gránit. Az egyik városi mérnök maszek munkában sorra tervezi a kriptákat, mindenki a legdrágábbat, majdnem azt mondtam, a legdivatosabbat rendeli nála. Egy-egy műkő vagy márvány síremlék huszonötezer forintnál kezdődik.
Mégis a komlói a legszomorúbb temető, ahová valaha is elvetődtem, sehol nem láttam ennyi 1938-as, 1940-es születésű és még fiatalabb halottat, mint itt. Amelyik sírra rá van faragva a kettős bányászkalapács, az alatt ritkán fekszik ágyban meghalt ember.
„Szőke Péter. Csodálatosan vidám ember volt, ’76-ban halt meg, kimozdult a fejtésből egy kőtömb, nekiszorította Pétert a falnak. Legurították róla, fájlalta a hasát, de mivel viccelődött, nem is hívott hozzá mentőt a brigádvezető, a biztonság kedvéért azért a felszínre küldte. Kilométereket gyalogolt, feljutott, a fürdőben esett össze, megrepedt a mája, elvérzett befelé, elszállt belőle az élet, mire odaért az orvos.”
A temetőt kocsma kell kövesse.
Moldova a kötetben a Tisza, a Vörösmarty, a Ring, a Fekete gyémánt és a Csizmamosó nevű ivót emlegette – ma már egyik intézmény se működik. „Nincs bányász, kevesebb a pénz, aki szomjas, megveszi a boltban, otthon töltöget, úgy olcsóbb. De régen se volt ám nagy piálás, mert a részeg másnap nem bírta a munkát. Két sör még belefért, a torokról lemosni a port, de aztán irány haza, esetleg a kiskertbe, szabadnapon meg egymáshoz jártunk építkezni kalákában.”
Az épület előtt a város legvitatottabb szobra látható, már Moldova is emlegette, emígyen:
Komló terein, utcáin, középületeiben több mint nyolcvan szobor áll. Épp most lajstromozzák őket, sokuk szerzőjét nem lehet megállapítani, de az elkészült művek így is hűségesen tükrözik fogantatásuk időszakának politikai és művészi követelményeit, alkotójuk szándékának komolyságát vagy felületességét. A Kenderföldön álló „Építőmunkás” például a leghatározottabban cukrász-sapkát visel, és úgy fogja a malteroskanalat, hogy csak balkezes lehet, ez pedig kőművesben igen ritka.
Az idő és a politika (helyesen) a kőművest sem zavarta se olvasztóba, se elfekvőbe, meghagyta nehézipari krónikásnak, a nép is csupán annyit fricskázott rajta, hogy szandálba bújtatott lábujjkörmeit időjárásálló pirosra lakkozta. Amúgy az még hagyján, hogy a bronzszaki a baljával markolja a malteroskanalat, miközben a jobb ráadásul üres, na de a munkavédelmi előírásokat (Kálmán homlokot ráncol, szemöldöke fölszalad) se csupán a cukrászsapóval negligálja, hanem azzal is, hogy acélbetétes bakancs helyett szandált hord. Radikálisan toleráns értelmezés szerint műszak utáni pillanatot rögzít a művész, és a szandál a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” alapvetés középső elemére utal; ez esetben a sapó a szórakozás metaforája, maga a szobor pedig a 3×8 allegóriája. (Na, de ha műszak után vagyunk, akkor mit keres a kézben a kőműveskanál?)
Mindegy is. Sőt, közterület is viselhetné a nevét. Meg a riportkötetnek is járna valami. Mondjuk lehetne egy Moldova György utca, mely a Tisztelet Komlónak térbe torkollik, ahol Moldova mellszobra fogadja a járókelőt.
A helyszínen sem kell sokat agyalnunk: itt ez a tér (Zrínyi nevét viseli, de a szigetvári hősnek van már annyi mindene ebben az országban), egyik oldalán a Jószerencsét falatozóval meg a balos kőművessel, a túlfelére pont odaférne a Mester büsztje, tiszteletből kék svájcisapkában. Csak azt kéne kitalálni, hogy a múltnak vagy a forgalomnak legyen háttal.
