Lakásokat keresni hosszú távra elég nagy kihívás, sokan előítéletesek az ukránokkal szemben, gyakori, hogy rám csapják a telefont. De legalább gyakorlom a nyelvet, eléggé elfelejtettem már, és azt érzem, hogy azt csinálom, amire születtem. Jó dolog embereken segíteni, látni, milyen hálásak. Ez a minimum, amit megtehetek az országomért.

Félix egy úgynevezett önkéntes napon találkozott először az Utcáról Lakásba Egyesülettel, ekkor még nem is gondolta volna, hogy itt jön majd vele szembe egy olyan álláslehetőség, amit mintha csak rászabtak volna. Aztán kitört a háború. Az ukrán származású, alig néhány éve Magyarországon élő Félix eléggé megzuhant, aztán a kezdeti sokkhatásból felocsúdva belevágott a tolmácsolásba az ukrajnai menekültek és magyar szállásadóik között.

Az Utcáról Lakásba Egyesület, a Habitat for Humanity és A Város Mindenkié szervezet együttműködve a háború kezdete óta már több mint harminc családnak tudott lakhatást biztosítani. A tevékenységükhöz elengedhetetlenül szükség volt egy ukránul beszélő kollégára, aki segíti a kapcsolattartást az angolul és magyarul sem tudó menekültekkel. Minket is Félix kísért el az egyik szállásadóhoz, hogy segítsen áthidalni a nyelvi korlátokat.

A menekült ukrán család három tagból áll: a nagymama, Szvetlana, az anya, Anna és kisfia, Szlava. Pontosabban négy tagból, hiszen Anna második gyermekét várja, aki szeptemberben érkezik majd. Egy viszonylag bonyolult megoldóképlet alapján kommunikálunk egymással: szállásadójuk, Judit nem tud oroszul, Szvetlana nem tud angolul, Anna igen, de csak kicsit. Így általában „rontott angol és orosz keveréken” beszélgetnek egymással.

A nyelvi akadályok miatt persze bőven akadnak megmosolyogtató helyzetek. Például amikor Anna mesélt valamit Szvetlanáról és Szlaváról, és a „baba” szót használta, Judit következetesen azt hitte, hogy a kicsiről van szó, aztán kiderült, hogy az orosz „babuska” szóról van szó, ami nagymamát jelent.

Az ukrán család tagjai eleinte kissé bátortalanul egymás mellé ülnek hárman az újbudai kislakás nappalijában, miközben Szlava valamelyik felnőtt ölelésében igyekszik elbújni. A hároméves kisfiú persze nem szívesen ül meg egy helyben sokáig, lendülete körbeviszi néhányszor a kanapé körül, aztán nagymamája eleinte mondókával igyekszik szórakoztatni, majd inkább elvonulnak a másik szobába, hogy holmi beszélgetés ne zavarja meg a megérdemelt játékot.

A szállásukat biztosító Judit április 14. óta nem lakik egyedül. Habár már februárban, a háború kirobbanását követően tudta, hogy szeretne Ukrajnából érkezőket befogadni, ez végül áprilisban jött össze. Vendégeit korábban egyáltalán nem ismerte, egyszer csak jött egy hívás, hogy van itt egy család, be kéne fogadni őket.

Beszélgettünk már arról, hogy ha félretesszük, mennyire durva a helyzet, ami miatt megismerkedtünk, akkor valójában csodás, hogy ez megtörténhetett, mert egyébként sehogy máshogy nem találkozhattunk volna. Nagyszerűen kijövünk, iszonyú jól passzol a személyiségünk. Ő főz orosz ételeket, én tanítottam neki magyarokat. Én elkezdtem oroszul tanulni, ő elkezdett magyarul.

Anna, aki Félix minden kérdésére hosszasan, nagy lendülettel válaszol, a szociális szférában dolgozik, és távmunkában Budapestről is meg tudja ezt tenni. Kijev mellett élnek, ám amikor elkezdődött a háború, nem tudtak előbb elindulni, mert az utcára kimenni sem lett volna biztonságos.

Az ukrán nő felidézi, hogy egyik éjjel a házuktól nem messze csapódott be két rakéta, a lakóközösség nagy része abban a pillanatban fogta a sátorfáját, és útnak indult. Szlava azonban nem ébredt fel a történtekre, úgyhogy férjével abban maradtak, ne induljanak el rögtön, inkább találják ki, mihez kezdjenek most.

Amikor valamelyest normalizálódott a helyzet, elutaztak Anna szüleihez, de aztán azt a települést is körbekerítették az oroszok, így inkább útnak indultak férje édesanyjával, Szvetlanával.

A nagymama eleinte nem akarta elhagyni Ukrajnát, félt, hogy elveszíti az állását, és egyébként is úgy volt vele, van egy kialakított bunker a munkahelyén, ahol aludni is tud, ha úgy adódik. Aztán Anna rávette, hogy elinduljon vele.

A kisfiú nem értett az egészből semmit, de nagyon érzékenyen reagált arra, amikor azt látta, hogy az anyukája vagy a nagymamája stresszes. Látta rajtuk, ha valamitől kiborultak, és azonnal elkezdett sírni. Nem értette, miért kell mindig menni a bunkerba, több módszerrel próbálták lecsalogatni, majd ott is játszani vele.

Az út 24 óráig tartott, aztán először ismerősöknél húzták meg magukat, majd egy Facebook-csoportban találkoztak az Utcáról Lakásba Egyesülettel. Szlava az első szálláson eléggé maga alatt volt, valószínűleg akkor jött ki rajta az elmúlt néhány hét összes feszültsége. Azóta már jobban van, de azért sokszor látják rajta, hogy mennyire nyugtalan.

Most az a terv, hogy Anna férje is átjön Magyarországra, ehhez egy igazolásra lesz szüksége, ennek a megszerzésén dolgoznak. A gyermekük valószínűleg itt fog majd megszületni, de amint tudnak, mindannyian vissza szeretnének menni Ukrajnába. Anna úgy érzi, a koronavírus alatt felértékelődött az egészség fontossága, de most már nem azt érzi a legfontosabbnak, hanem azt, hogy a családja biztonságban legyen. Sokan közülük ugyanis még mindig Ukrajnában vannak, ő pedig csak annyit szeretne, hogy mindannyian itt legyenek, együtt, biztonságban.

A menekült családok persze sokféle mentális állapotban vannak, de az közös bennük, hogy igyekeznek mindenben a pozitív mozzanatot meglátni, arra koncentrálni, hogy ezt márpedig túlélik. Bőven elkél a segítség, mert Anna Félix nélkül semmit sem értene abból, amit a nőgyógyász mond neki a terhesgondozáskor, pedig kiemelten fontos, hogy minden információ célt érjen.

Judit eredetileg egy hónapot ígért biztosra a családnak, ezen az időn azonban már jócskán túl vannak. Most úgy tűnik, hogy a nyáron még együtt laknak majd. Azt egyelőre nem tudni, hol születik meg Anna második gyermeke, de onnantól már biztosan nem fognak tudni maradni, hiszen kicsit sokan lennének négyen egy újszülöttel egyetlen szobában.

A vendégekkel alapvetően a rezsit osztják fel háromnegyed-egynegyed arányban, illetve a közös dolgoknál is hasonló lenne a felállás, de az olyanoknál, mint a vécépapír nem nagyon engednek hozzájárulni, mondván, ők hárman vannak, míg Judit egyedül. A szállásadó egyébként végzős egyetemista, már itt voltak Annáék, amikor a szakdolgozatát írta. Nemsokára államvizsgázik, illetve már most is tanít egy iskolában.

A kicsi még csak hároméves, elég hangos, éjjel sokat sír. Kaptam tőlük füldugót. Néha rossz volt, hogy hajnalig dolgoztam, aztán hajnalban erre keltem, de attól még sosem volt dilemma. Volt helyem, egy csomó embernek pedig hely kell. Ennyi.

Néhány kerülettel arrébb, az Utcáról Lakásba Egyesület Thököly úti főhadiszállásán többet is megtudunk arról, pontosan hogyan működik az Ukrajnából menekülők számára létrehozott lakhatási program. A szervezet a munkájának támogatására az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával is leszerződött, így immár hivatalos segítségnyújtó helyként tovább tudják fejleszteni a tevékenységüket.

A háború már több mint három hónapja tart, ám nem szeretnék, hogy csökkenjen a szolidaritás a menekültek felé, így jelenleg is nagy erővel keresnek lakástulajdonosokat szolidáris felajánlás és albérletbe adás céljából egyaránt. Szolidáris lakhatásra olyan felajánlókat keresnek, akik a menekülőknek két hét és hat hónap közötti időtávra elérhető szállást tudnak biztosítani a fővárosban és környékén, míg albérlet-felajánlásokat legalább féléves időtartamra keresnek.

Azokon a napokon, amikor valamilyen traumatikus dolog történik egy emberrel, bevésődnek irreális körülmények is. Nekünk azonban nem voltak éppen irreálisak a körülmények

– emlékszik vissza Kovács Vera, az Utcáról Lakásba társelnöke a háború kirobbanásának napjára. A szervezet ugyanis épp aznapra hirdetett meg egy sajtótájékoztatót a lakhatási minimumról szóló javaslatcsomagról, az eseményre pedig régóta nagyon készültek.

A tájékoztató lényegében arról szólt, hogy a különböző lakhatási szervezetek mit várnak a következő kormánytól – attól függetlenül, ki kerül végül hatalomra –, az ezt megelőző fél évben folyamatosan egyeztettek szakpolitikusokkal is a felvetésekről. Végül teltház előtt megtartották az eseményt, és az előzetes terv az lett volna, hogy utána a megjelent politikusokkal még kötetlen egyeztetés kezdődik a tervezetről.

Ehelyett a politikusok többségével együtt rohantak az orosz nagykövetséghez tüntetni.

Nekünk egyébként is fontos lett volna ez a nap, de így még inkább sorsfordító lett

– értékeli a történteket Kovács Vera. A következő néhány nap aztán azzal telt, hogy próbálták kitalálni, miként tudnának segíteni, hiszen közben látták a nagy fellelkesülést, ahogy mindenki adományozni, segíteni szeretne.

Kis szervezetként tisztában voltak azzal, hogy nem tudnak nagy tömegeket megmozgatni, rengeteg adományt vinni a határra, viszont a menekültek lakhatása körül elég sok kérdőjel maradt, és mivel az Utcáról Lakásba már 2016 óta működtet egy kis lakásügynökséget, azt gondolták, hogy ennek a tapasztalatait fel tudnák használni ahhoz, hogy a menekült családok magánlakásokba költözhessenek. A Habitat for Humanityvel és A Város Mindenkié csoporttal közösen el is kezdtek dolgozni azon, hogy ez megvalósulhasson.

Ez idáig már több mint harminc családot támogattak, és nemcsak a lakhatás biztosításában, hanem szociális munkásokkal karöltve a gyerekek beiskolázásában és a szülők munkakeresésében is segítettek. Háborús helyzetben nem mérlegelnek, magyarázza a menekülteket segítő munka vezetője, mindenkinek, aki segítséget kér, próbálnak segíteni. Habár az alapprogramjaikban csak a leginkább rászoruló emberekkel dolgoznak együtt, itt semmilyen előszűrés nincs.

Kovács Vera munkáját Krivácsy Balázs kollégája segíti, aki egy pozitív koronavírusteszt miatt csak online tudott csatlakozni a beszélgetéshez. Mint mondja, a legfontosabb, hogy a menekült családok részéről bejövő igények és a felajánlások minél gyorsabban megtalálják egymást.

A családok, amelyeknek eddig segíteni tudtak, elég vegyes képet mutatnak, vannak köztük kárpátaljai roma családok, Kijev környékéről érkezett ukránok, valamint harmadik országból jött egyetemisták is.

Ebben a helyzetben sokkal több a rászoruló, egy eredetileg stabilabb egzisztenciával rendelkező embernek is ott kellett hagynia mindent. Attól, hogy ott rendezett volt valakinek az anyagi helyzete, itt ugyanúgy menekültnek számít

– hangsúlyozza Balázs. A menekültek elhelyezésekor aztán szembesültek azzal, hogy sokan csak a háború sújtotta területekről akarnak fogadni embereket, valamint a gyermekkel érkező családokat sem látják éppen szívesen, illetve a roma családokat is jókora diszkrimináció éri. A programban ezért is törekszenek a diszkriminációmentes működésre, eddig nagyjából fele-fele arányban helyeztek el roma és nem roma családokat.

Kezdetben csak szolidaritási szállás jellegű lakásokat biztosítottak ingyen, azonban, mióta leszerződtek az ENSZ-szel, már tudnak albérleti támogatást is adni. Csakhogy közben azt tapasztalják, hiába lenne most már forrásuk arra, hogy albérleteket közvetítsenek, egyre kevesebb az elérhető lakás.

Ezért szeretnék megszólítani azokat, akiknek van kiadható vagy üresen álló lakásuk, amit legalább féléves szerződéssel bérbe adnának. A lakbér egy részét a bérlők albérlet-támogatásként megkapják, így a tulajdonosoknak is van valamiféle biztosítékuk a fizetési garanciára.

Azaz már nem feltétlenül szívességet kérnek, hanem együttműködést kínálnak a tulajdonosoknak.

A háború olyan szakaszába léptünk, ami nem olyan látványos, hiszen a határon már kevesebben érkeznek új menekültek, nincs tömeg a pályaudvarokon, viszont rengetegen laknak tömegszállásokon, rokonoknál, szívességi szállásokon, azaz bizonytalan és kiszolgáltatott lakhatási helyzetben

– veti fel Balázs. Sokan ezért is keresik meg az egyesületet: jelezve, hogy eddig meg tudták oldani hónapról hónapra vagy napról napra, de most már szeretnének biztosabb hátteret.

Vera szerint egyébként sokan gondolkodnak azon, hogy felajánlják a lakásukat, csak azért tartanak valamitől. Ezért is próbálnak úgy dolgozni, hogy egyetlen lakáskiadónak se kelljen további áldozatokat vállalni azért, hogy ki tudja adni a lakását: bármilyen műszaki probléma adódott, vagy valami hiányzott – legyen az egy ágy, tűzhely vagy csak egy étkészlet –, mindig azonnal megoldották. És nagyon vigyáznak a lakásokra, ha valami elromlik, kicserélik, ha koszos lesz, kifestik, felelősen járnak el, akár többet is nyújtva, mintha csak sima albérletként adná ki valaki a lakását.

„Most bérbe adható lakásokra, önkéntesekre és persze pénzre van leginkább szükségünk” – emeli ki az egyesület társelnöke, hozzátéve, nem igazán látják, jelenleg hol van az állami szerepvállalás ebben a történetben, mivel rejtély, hogy ezeket a családokat miként tudnák elhelyezni, ha ők nem segítenek. Külföldön közben felsejlenek pozitív megoldások, Nagy-Britanniában és Szlovákiában például az egyéni szállásadók kapnak támogatást az államtól.

Az Utcáról Lakásba viszont nemcsak állami támogatást nem kap, de még sokszor az a kritika is éri őket, hogy miért nem a magyar rászorulóknak segítenek inkább. Holott eredendően nekik segítenek: az ukrajnai menekülteket segítő munkát nem ahelyett végzik, hanem azon felül.