Évekkel ezelőtt történt. Ültünk a Fővárosi Nagycirkusz sötét nézőterén, és bámultunk felfelé a reflektoroktól keresztül-kasul szabdalt levegőbe. A bűvész műsorszáma után egy híres orosz artistacsoport produkciója következett. Átrendezték a porondot, jöttek-mentek, köteleket oldottak el, cipekedtek, aztán végre kipenderültek a közönség elé a flitteres, testhezálló ruhába bújt légtornászok. Az este csúcspontjának egy félelmetes, bonyolult mutatvány ígérkezett, amelyet az tett különösen borzongatóvá, hogy a levegőben megpördülő és lengő művészek alatt nem volt kifeszített biztonsági háló.
Lélegzetvisszafojtva figyelt a közönség a fülledt lelátón. Mindenki felfelé bámult, oda, arra a levegőben megvilágított pontra, ahol két lendülő testnek kellett majd találkoznia és megragadnia egymást, egyetlen töredék másodperc tévesztés nélkül. Pergett a dob, sűrűsödött a nézőtéren a csend, és tekintetem a színpadról egy másodpercnyi időre elkalandozott. A sötétben, a szélen, ott állt a piros ruhás, bajuszos porondmester. Ő is felfelé figyelt hátraszegett fejjel, és közben kapkodva, ujjhegyét épp csak megcsókolva, szláv módra keresztet vetett.
A valódi történet hirtelen ott, ebben a rövid gesztusban mutatkozott meg. A félelem, a kockázat, a testek kiszolgáltatottsága a piros kabátos, idős férfi mozdulatában tükröződött.
Talán nem is látta más a sokszáz ember közül. Csak én, aki félrenéztem.
A történet gyakran a porondon kívül, a látómező szélén villan fel. Ott, ahová a fényszórók nem világítanak be. A sötétségben. A színpadon, az emelvényen többnyire azt látjuk, amit éppen láttatni akarnak velünk. Amire erővel igyekeznek felhívni a figyelmünket. Aki nem oda fókuszál, ahová a többiek, nem a komponált látványt fogadja be, hanem a széleken kóválygó, gomolygó füstöt követi, az véltelen pillanatok tanúja lehet. Márpedig a legnagyobb rendező, a legfőbb mágus mégiscsak a véletlen.
Hogy utáltam gyerekkoromban az iskolai ünnepélyeket! A dobogót, a beszédeket. Helyette a cipőket, lecsúszott zoknikat bámultam meg a betonudvar repedéseit. Minden érdekesebb volt, mint amit mondani vagy épp mutatni akartak nekem.
Talán a katedra miatt. Utálatos, hetvenes évekbeli osztálytermekre emlékszem, amelyek közepén, elöl, még ott állt a döngő, fából emelt katedra. Jól emlékszem a hímzett filctokba bújtatott osztálynaplókra, a falon a sápadt futónövényekre is. Minden osztályban volt egy ilyen, fonott virágtartóban fellógatott, kornyadozó pletyka, ahogyan minden akkori osztályteremben ott függött a katedra fölött a sarlós-kalapácsos címer és Kádár János bekeretezett portréja is. Kádár Jánosnak volt oldalt egy szemölcs az állán, olyan, amilyen a farkaskutyáknak szokott lenni.
A templomi terek elrendezését máig megőrző, hármas osztású iskolapadok mind a tanári asztal felé néztek. A lényeg azonban nem ott, a szószéken, hanem mindig valahol másutt történt. Mondjuk, az ablakpárkányon. Leröppent egy madár. A pad alatt valaki lerúgta a cipőjét. A billegő és hintázó székek között elindult a cipő. Vagy vándorolt egy gombócba gyűrt üzenet a földön, és egyszer csak megtorpant. Képekre emlékszem, nem arra, amit tanítottak nekünk. A múlt villanásaiban, állóképekben tükröződik a történetünk, ezekből konstruálódnak az emlékeink. Nem azt idézzük fel, amit mondtak nekünk, hanem a látványok sorát. A falat, ahogyan ferdén ráhullt a besütő nap.
Az emelvény modern szószék. A magasra, a többi ember fölé emelt beszélő szavai kitüntetett figyelmet kapnak. Az emelvényen álló szónokol, hirdet.
Egyszemélyes előadást tart parányi színpadán.
A szószék rokona minden pulpitus, emelvény, pódium. A színpad a világból kimetszett és megemelt tér, a játék színtere. Láthatatlan burokkal körbevett, mágikus levegőkocka. Olyan kijelölt és kiemelt terület, amelynek saját igazsága van, akárcsak az irodalmi szövegnek.
A színész, amikor kimegy a színpadra, akkor fellép. A kivégzett, amikor a vérpadra megy, szintén fellép. De fellép a dobogó tetejére a győztes is, akit aztán mindenki megtapsol.
Az úszómester és a játékvezető is pulpituson ül. A strandot felügyelő vízimentő ácsolt toronyból pásztázza a vizet. A vadász magaslesből kémleli a terepet.
Az úszómester azonnal ugrik, ha valaki fuldoklik. Életeket ment.
A vadász meg életeket olt ki.
A játékvezető dönt. Egyedül ő látja fentről, pontosan mi is történt, hol is pattogott az a labda.
Isten figyelmes úszómester. Néha, pillanatokra úgy látszik, igazságtalan játékvezető. De sohasem vadász.
Itt, a világnak ebben az átokverte szegletében nem volt mindig szerencsés kimagaslani a tömegből. Ha már az imént a hajdani, sivár, olajzöld falú osztálytermeket emlegettem, hadd idézzem anyám legfontosabb tanácsát is a gyerekkoromból: „Húzd meg magad!” Manapság, amikor mindenki látszani kíván, bármi áron kiemelkedni a tömegből, érdekes és elgondolkodtató az az idegekbe égett, több nemzedéken át hagyományozott történelmi tapasztalat, amely beolvadásra és észrevétlenségre inti az utódokat. A háborús fenyegetettség szülői tanáccsá sűrűsödött: észrevétlennek kell maradni, mert ez a túlélés záloga. Óvni kell a leszármazottakat, ne mutatkozzanak meg. Félteni őket minden dobogótól, mert aki felfelé kimagaslik, annak előbb-utóbb a nyakába akasztanak valamit. Vagy érmet, vagy kötelet.
Székely Éva úszó idősen egy interjúban elmesélte a történetet, amikor a verseny után az aranyérmet nyakába illesztő kirendelt pártemberben hirtelen világosan felismerte az egykori nyilast. Nem kiálthatott, hogy hé, emberek, ez itt egy gyilkos, mert senki sem hitt volna neki. Hiába állt akkor már magasan az illető felett, a dobogó tetején, ő volt az, aki fejet hajtott.
Egy kedves ismerősöm, ma már középkorú nő, valahogy nem szerette volna a lakásukba engedni az akkoriban divatba jött Ikea-fellépőket. Egykorúak a fiaink, szinte egyszerre neveltük fel őket.
Amikor egy kisgyerek először mos kezet egyedül, boldogan visszanéz a szüleire, hogy lám, milyen ügyes volt. Ilyenkor a szülők megdicsérik, esetleg meg is tapsolják. Fellépés ez is! Kedves ismerősöm inkább minden alkalommal megemelte a fiát és a derekánál fogva tartotta. Nem értettem, miért, hiszen olyan egyszerű odatolni a mosdóhoz vagy a kiságyhoz egy sámlit vagy egy kis dobogót. Ő maga azt mondta erre, nem kell játszóteret csinálni az egész lakásból, a gyerek előbb-utóbb hozzánő majd a bútorokhoz.
Jóval később tudtam csak meg, már amikor tényleg felnőttek a gyerekeink, hogy az ő apja felakasztotta magát. Történetesen pont a gyerekszobában, ahol ő lakott az öccsével. Nem kérdeztem rá a fellépőkre, mert nem lehettem biztos benne, hogy ő maga sejt-e valami összefüggést a két dolog között.
Előbb-utóbb hozzánövünk szépen a saját félelmeinkhez, traumáinkhoz, mint a gyerekek az óriási bútorokhoz. De túl csak ritkán nőjük őket.
Be merünk nézni az ormótlan szekrényekbe, megszokjuk a deszkák mögött rejtőző sötétet.
A pódiumot, színpadot gyakran nevezik világot jelentő deszkának. De deszka a koporsó is, csak ott már bezárkózunk, nem szeretnénk többé megmutatkozni abban a végső pőreségben.
Én világ életemben utáltam fellépni. Jobban szeretem meghúzni magam. Ezt tanították nekem háborút átélt nagyszüleim és háborús tapasztalatokat átörökítő szüleim.
Egyszer egy nyári táborban történt, afféle házi Ki mit tud-ot rendeztek a táborvezetők nekünk, gyerekeknek. Nem kívántam részt venni ebben az egészben. Se énekelni, se verset mondani nem akartam. Lámpalázam volt, vagy ahogy az angol azt mondja, stagefiverem. Ódzkodtam mindenfajta színpadtól és közönségtől. Izgatott viszont a hatalmas, korhadt és szálkás faemelvény, ami az üdülő udvarán állt.
Vonzott a sötétség, a mélyében mászkáló bogarak. Izgatott, hogy elbújhatok. Amikor a többiek mind az úgynevezett szabad foglalkozáson nyüzsögtek, én félrevonultam. Senki se figyelt rám, úgyhogy szépen bekúsztam az emelvény alá. Forróság volt odabent és por. Élveztem, hogy senki se tudja, hol vagyok. Egyszer csak lábak döngtek, két ember mászkált fölöttem. Arról beszélgettek, hogy legyenek majd a székek, és hogy hogyan lehetne itt valami kis árnyékot csinálni.
Aztán hirtelen csend lett.
Elmentek volna?
Nem mentek el, hiszen itt állnak fölöttem.
Lélegezni is alig mertem, nehogy észrevegyenek. Érzékeltem, hogy még mindig ott toporognak, csak most valami más, valami szokatlan történik odafent.
Suttognak.
Jé. Ezek ketten szerelmesek!
Feküdtem odalent a homályban, a kavargó porszemek között, és megéreztem a leselkedés örömét.
Ez az író öröme és izgalma. Az íróé, aki nincs is jelen, csak figyel, és váratlanul megért valamit. Mert a véletlenül ellesett pillanat ilyenkor, a hosszú várakozás, csend után mutatkozik meg. Ott, ahol a többiek éppen nincsenek, távol a lármától, ahol csak magány van és sötétség.
Igen, a történet szíve mindig ott dobog.(Ó.)
*
Írta: Tóth Krisztina | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/dobogo
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
