„Szépen boldogult, amíg egy szerencsétlen pillanatban kiadói elutasításokat nem kezdett gyűjteni. Mindig is meglehetősen könnyű prédáját jelentette a legkülönfélébb istencsapásoknak, de mindenki azt remélte, és úgy is tűnt, hogy a nehezén túl van, miután szerencsésen kigyógyult a bélyeggyűjtés átkos szenvedélyéből és az aláírásmánia megszállottságig fokozódó rohamából” – írta tárcájában egyik első hőséről, George Vanderpoop megboldogult újságíróról P. G. Wodehouse brit író, humorista. A Punch magazinban 1902-ben megjelent groteszk novellában az akkor még szinte ismeretlen, mindössze 21 éves Wodehouse „aláírásmánia” névvel nem egy általa kitalált, fiktív tünetegyüttesnek állított emléket, hanem egy nagyon is létező szenvedélyt örökített meg.
Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában ugyanis a 19. század második felében új gyűjtőszenvedély ütötte fel a fejét: a legkülönfélébb kézjegyek iránt nőtt olyan óriásira a kereslet, hogy a külön e célra tartott aláírásgyűjtő emlékkönyvek még a királyi udvarokat is meghódították. I. Károly angol király aláírásgyűjtő albuma például III. György egyik legnagyobb becsben tartott örökségévé vált. Ekkoriban az értékesebb trófeákat nemcsak magángyűjtők örökítették, adták és vették egymás között, hanem e célra dedikált aukciókon is licitálni lehetett a nagyobb értékű szignókra.
Björnborg svéd gyorsúszó autogramot ad a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában 1937-ben, mellette balra ifj. Horthy Miklós, a Magyar Úszó Szövetség elnöke.
Autogramalbum: az analóg közösségi médium
A nem egyszer kisebb vagyonokért gazdát cserélő gyűjtemények nem kizárólag a kor ünnepelt celebritásainak a kézjegyét hordozták, ráadásul az iromány bármiről szólhatott, nem korlátozódott a névaláírásokra. Még ha Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a 19. század elején öltött csak tömeges méreteket, a kézírásgyűjtés hóbortjának addigra már több jelentős hulláma is volt. Német nyelvterületeken például Európában már a 16. században is komoly érdeklődés mutatkozott a rövidebb-hosszabb kézzel írt bejegyzések, vagy az egyszerű szignók iránt. Ennek elsődleges oka a gombamód szaporodó egyetemek között ingázó diákok és professzorok helyezkedése volt. A kéziratgyűjtemények afféle ajánlólevelet jelentettek, azt a célt szolgálták, hogy utazás közben könnyebben jussanak koszthoz és kvártélyhoz, mert aki jobb kapcsolati hálóval rendelkezett, azt többnyire szívesebben látták a házuknál azok, akik így ugyancsak részesülni reméltek az analóg közösségihálózat-építés előnyeiből.
Az antik tudományokat és művészeteket épp újra felfedező Európában ráadásul komoly szerepe és hagyománya volt a kéziratgyűjtésnek. Magánemberként számos ókori tudós és államférfi, köztük az elsősorban zseniális szónokként elhíresült, jogászként és politikusként egyaránt nagyívű karriert befutott Cicero és a természettudós idősebb Plinius is jelentős kollekcióval rendelkezett. Utóbbi nemcsak gyűjtötte, hangsúlyozta is a kéziratok jelentőségét. Gyűjteményét igazi ritkaságok gazdagították, az általa gyűjtött kézzel írt levelek egyes darabjait Tiberius császár, illetve Cicero vetette papírra. A komoly gyűjtőnek számító Pliniusról tudható, hogy kitartó munkával vadászta a római köztársaságból önkényuralmi rendszert faragó Julius Caesar fennmaradt leveleit, mert – mint azt kifejtette – azok alig egy évszázaddal Caesar halála után is ritkaságszámba mentek.
Miután a kéziratkészítés és a dokumentumok, levelek, okmányok tárolása egyaránt egyházi hatáskörbe került a sötétnek is nevezett középkor hosszú évszázadai alatt, a kézírásgyűjtés ízére az antikvitást a reneszánsz első hullámában felfedező Petrarca és Boccaccio kaptak rá a 14. században. Ahhoz pedig további két évszázadnak kellett eltelnie, hogy a régi-új szokás a formálódó polgárság körében is újra terjedni kezdjen. A 16. század elejétől „album amicorum”, vagyis barátok könyve néven egyre többen tartottak albumokat, noteszeket, füzetkéket, amelyekbe ismerőseikkel, barátaikkal írattak hosszabb-rövidebb bejegyzéseket és szignókat. Így lett az emlékkönyvszerű kézirat-jegyzékből szállással kecsegtető útinapló. Az impozánsabb könyvecskék igazi kincseket rejtegettek: egy amszterdami egyetemi professzor, bizonyos Jacobus Heyblocq album amicorumjába például a világklasszis holland festő, Rembrandt felskiccelte a Simeon a templomban című festménye egyik részletét.
Áltudományból valódi megszállottság
Az autogramok iránti 19. századi szenvedélyt a témával foglalkozó kultúrtörténészek szerint egy új (pszeudo)tudomány, a grafológia népszerűvé válása robbantotta ki. Az elmélet, miszerint a kézírásból következtetni lehet a tulajdonosa személyiségére, már a 18. század legvégén megszületett, ismertté viszont Edgar Allan Poe amerikai novellista nyomán vált. Poe egy egész sorozatot szentelt annak a Graham magazin hasábjain, hogy a kézírásuk alapján komplett jellemzést adott a kortársairól. Az általa nem igazán kedvelt William Cullen Bryantról például azt írta, hogy az írásképe arra utal, a kenyerét a világ legunalmasabb könyvelőjeként kellene keresnie.
Az ártalmatlannak tűnő áltudományos fricskából egy francia pap, Jean-Hippolyte Michon apát varázsolt igazán jól jövedelmező üzletet. Folyóiratot jelentetett meg La Graphologie: Journal de l’autographes címmel, amelyben először szerepelt nyomtatásban a grafológia szó. A leleményes plébános az első előfizetőknek 1871-ben ingyenes személyiségelemzést kínált, majd fél Európát végigturnézta a grafológia tudományának részletes ismertetésével. Előadásain és könyveiben mások mellett például Napóleon személyiségvonásait boncolgatta a hadvezér kézírása alapján.
Bár a személyiség kézírásból levezetett aprólékos elemzése azóta is minimum ingoványos területnek számít, a kézzel írt szövegek mégis gyakran válnak jogi eljárások főszereplőivé. Az igazságügyi írásszakértők azonban – a grafológusokkal ellentétben – meg sem próbálják az írásmintát adó emberek személyiségvonásait találgatni. Vizsgálatuk többnyire arra korlátozódik, hogy két vagy több mintáról eldöntsék, ugyanaz a személy írta-e őket, hamis vagy eredeti-e egy dokumentum vagy az aláírása, illetve egy adott szöveg keletkezhetett-e különleges körülmények, például alkoholos vagy gyógyszeres befolyásoltság hatására. Mindehhez olyan látható jegyeket elemeznek egy kézírás esetében, mint a betűk mozdulatiránya, mérete, tengelye, az írás kidolgozottsága, egyenletessége, valamint egyedi jellemzőket, például folyóírás esetén a betűk általánostól eltérő kötését, horgos vagy pontszerű vonalvégződéseit.
Fogós kérdés, hogy a grafológia megjelenése az autogramgyűjtés szenvedélyének az oka vagy a következménye volt-e inkább, az azonban bizonyos, hogy az aláírások ázsiója a 19. század végétől a világsztárok megjelenésének köszönhetően is egyre nőtt. Míg a már életében is óriási népszerűségre szert tett Oscar Wilde ír költő és drámaíró külön titkárnőt alkalmazott arra, hogy autogramkártyák ezreire varázsolja rá Wilde kézjegyét, néhány évtizeddel később a rocksztárok már a rajongóik bőrén helyezték el szignójukat.
Az elvetemültebb rajongók ezzel sem elégedtek meg, Freddie Mercury kézjegyének másolatai például kifejezetten kedveltté váltak tetoválásként. Egyetlen világsztár bőrbe varrt kézjegye azonban semmiségnek tűnhet az amerikai Kenneth Griffin életcélja mellett, aki leginkább azzal szerzett magának hírnevet, hogy az egész testét kisebb-nagyobb ismertségnek örvendő emberek szignóival tetováltatta tele. Bár már több mint 250 autogramnál tart, ez csak a negyede az általa kitűzött célnak. Nem ő az egyetlen, aki a testén gyűjt aláírásokat, a brit Zoe Wade azonban kizárólag A-listás celebritásokra hajt.
A kézírást száz éve siratják, de az autogramok ma is kelendőek
Az autogramok gyűjtését sokan az írógépek terjedésével is összefüggésbe hozták. Az első, tömeggyártásra tervezett írógépet 1874-ben dobták piacra, majd ugyanabban az évtizedben a telefon, illetve a faxgépek analóg elven működő őse, a teleautográf, vagyis a képtávíró is elindult világkörüli útjára. A képtávíró, amelyre magyar szabadalom is született, a fogadó oldalán a szerkezethez rögzített tollal pontosan utánozni képes az adó oldalán író kéz mozgását. Így aztán 1894-ben megszületett az első elektronikus aláírás, ami után sokan hitték, hogy a kézírás személyes, egyedi jellege komoly veszélybe került.
Bár a személyes dokumentumok, szerződések aláírása még manapság is általános, a kézírás eltűnését többen vizionálják, mint valaha. Ebben nem segített, hogy Finnországban például 2016-ban eltörölték a folyóírás kötelező oktatását. Bár írni továbbra is tanulnak, a diákok nyomtatott kis- és nagybetűket is használhatnak. Miközben az Egyesült Államokban a gyakorlatban már több évtizede is így zajlott az oktatás, mígnem hivatalosan is eltörölték a folyóírás kötelezővé tételét, Európában hatalmas felhördülés kísérte a finn kísérletet. Az azóta eltelt időben azonban Németországban és Svájcban is hasonló tehermentesítésen gondolkodnak. A reformot üdvözlők szerint a kurzív kézírás elhagyásával felszabaduló időben hasznosabb és 21. századibb tudást, például tízujjas gépelést, programozást tanulhatnak a diákok. Mások viszont attól félnek, hogy a folyóírás tanulásával nem nyomasztott nemzedékek soha nem fogják tudni elolvasni a könyvnyomtatás elterjedése előtt kézzel írt múltat.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
Kiemelt képünkön Puskás Ferenc dedikál a Budapest Sportcsarnokban 1982-ben, mellette Déri János riporter.
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/autogramok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
