Két nő, tizenkét nyúl, három macska, egy kutya – és ott aludt mellettük egy gyerek. Ja, és egy teknősbéka is volt velük.

Ez volt eddig a rekord. Mármint az állatok számát tekintve a menekültek tranzitvárójaként működő BOK-csarnokban az Animal Aid standjánál. Az állatvédő szervezetek által életre hívott kezdeményezés azoknak segít, akik állataikkal együtt menekültek el Ukrajnából. A sajtó számára jelenleg csak délelőtt két órára van lehetőség bejutni a BOK-ba, ott jártunkkor ez egy viszonylag nyugodt idősávnak tűnt, így a szervezet önkénteseinek legalább volt ideje szusszanni egy kicsit az előző nap után, hiszen már bőven éjfél múlt, amikor az utolsó állattal elmentek tőlük.

„Volt ma már állatotok?” – kérdezi az önkénteseket a most érkező Csillag Ildikó, aki civilben tanárnőként dolgozik, illetve a Dunakeszi Civilek az Állatokért állatmentő csoport tagja. Ma még csak egy kisegér érkezett, jön a válasz, de ez önmagában semmit sem jelent, hiszen naponta nagyjából 40 állat fordul meg náluk. Ildikó a telefonján mutogatja a fotókat az eddigi érkezőkről, egymás után jutnak eszébe a történetek az elmúlt hetekből. „Ő például annyira fázott, hogy azonnal szereznünk kellett neki egy plédet”, mutat rá az egyik megszeppent kiskutya képére.

Az Animal Aid standja nagyjából úgy fest, mint a világ legfelkészültebb állatfelszerelés- és állateledelboltja, nehéz lenne olyan dolgot mondani, ami nem lapul valamelyik polcon. Akad itt étel sünöknek, hüllőknek, patkányoknak, de  papagájoknak is. „Van itt nagy egymás nyakába borulás és sírás, mikor kiderül, hogy ezek mind ingyen vannak”, mesélik az önkéntesek, akik tapasztalták már, hogy valaki minimális mennyiségű eledelt akart kérni, mert egyszerűen nem volt többre pénze, valamint többen is megkérdezték, mennyivel tartoznak az ellátásért.

Nagyon félve fogadnak el bármit elsőre, mert a legtöbben úgy érkeznek, hogy egy fillérjük sincs. Amikor megtudják, hogy itt minden rendelkezésre áll, ingyen kapnak élelmet az állatok, sokan sírva távoznak. Persze ezek az öröm könnyei. Leginkább ezért éri meg csinálni.

Megható, hogy az érkezők gyakran egymásra is gondolnak: sokan inkább kevesebbet visznek valamiből, csak biztosan maradjon a többieknek is.

Az Animal Aid története odáig nyúlik vissza, hogy a háború kitörését követően Ildikó másodmagával kiment a Nyugati pályaudvarra, megnézni, milyen éppen a helyzet.

Nagyon hideg volt azon az estén, és ott állt egy idős bácsi egy bőrönddel és a kutyájával, arra várt, hogy szállásra mehessen. De nem találtak neki szállást, mert kutyával volt. Aztán beljebb mentünk a pályaudvarra, ott volt egy fiatal nő négy gyerekkel és egy kiskutyával. Neki azt mondták, hogy csak úgy kap szállást, ha a kutyát nem viszi. Mi felajánlottuk, hogy másnap reggelig szívesen vigyázunk a kutyára, de a nő – nem bizalmatlanságból, hanem az állathoz való ragaszkodásból – csak annyit mondott: »az nem lehet«. Ez volt az a pont, amikor éreztük, hogy azonnal segíteni kell.

Azonnal jelezték az állatvédő szervezeteknek, hogy nagy a baj, rögtön hozzá kell fogni a munkához. A háttérben folyt a szervezés, elkezdték az állatok ellátását, párhuzamosan sikerült eljutni odáig, hogy mindez hivatalos formában történhessen, először a Keleti pályaudvaron, majd a BOK-csarnokban.

Több állatvédő szervezet is képviselteti magát az Animal Aidben, mindenki civil önkéntesként tevékenykedik. Neveket nem akar mondani Ildikó, hiszen ez az egész nem arról szól, hogy ezeknek a szervezeteknek a nevét fényezze, hanem arról, hogy valóban olyan segítséget tudjanak adni a menekült állatoknak, amire igazán szükségük van.

„A legnagyobb probléma, hogy az állatok sokszor sokkos állapotban vannak, legtöbben közülük jó néhány napig nem ettek, illetve nem tudták elvégezni a dolgukat” – meséli Ildikó hangsúlyozva, hogy több napig tartó éhezés után csak nagyon odafigyelve szabad megoldani az étkezésüket, hiszen „egy ember esetében sem mindegy, hogy egy kiadós betegség után pacalpörköltet eszik-e, vagy valamilyen kímélő ételt”.

A sikeres etetés után az állatorvosok ellátják az állatokat mikrocsippel és oltással, hogy tovább tudjanak utazni különböző európai országokba. Erre egyébként idehaza is szükség van, hiszen Magyarországon kötelező a veszettség elleni oltás és a mikrocsip is kutyák esetében. Ahogy Ildikó mondja, mivel Ukrajnában ez nem így van, nagyon kevés állat rendelkezik veszettség elleni oltással, úgyhogy nagy a felelőssége az Animal Aidnek.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ahogy nálunk, úgy az ukránoknál is nagy szélsőségek között mozog az állattartás kultúrája. Persze ott is megvan az a réteg, amelyik minden körülmények között ragaszkodik az állataihoz, és fel sem merül az a lehetőség, hogy nélkülük hagyják el az otthonaikat.

Volt, aki két kutyával érkezett meg két hatalmas bőrönddel. Ezekben csak a kutyák felszerelései voltak, minden, amire szükség lehet az állatok ellátásához. Viszont csak annyi ruhát hozott magával az illető, ami épp rajta volt.

Beszélgetés közben megjelenik a standnál egy fiatal ukrán nő a macskájával. Ők egy nappal korábban érkeztek meg a BOK-ba, ahogy a tanárnő mondja, akkor még sokkos állapotban volt. Ő is kapott mikrocsipet, illetve egy kismacskáknak való stresszoldót, így mára már egészen feloldódott, látszik is rajta, ahogy a macskaalom felé veszi az irányt, amit egyébként minden látogató után fertőtlenítenek az önkéntesek. A macskahámon vezetett cica már egész magabiztosan mozog a helyszínen, de a hám azért létfontosságú eszköz, hiszen vigyázni kell, el ne szökjenek az állatok.

Így is akadt már macska, amit pár pulttal arrébb egy nápolyis dobozban találtak meg.

Ildikó bevallja, sokszor nehéz megállnia sírás nélkül a történeteket, amikkel találkozik, „minden nap nagyon nehéz lelkileg, pont tegnap este jöttem rá, hogy még nem volt olyan nap, amikor úgy mentünk volna haza éjjel, hogy ne lett volna aznap valami sírás. Vagy ne ment volna muslica a szemünkbe, ahogy mi mondjuk”. Nehéz is visszatartani a könnyeket, amikor azzal a történettel szembesülnek, hogy egy érkezőnek az állatait az evakuáláskor lőtték le, két kutyája életben maradt, a harmadikat ott kellett hagyni az út kellős közepén.

Nemrég jött egy néni Odesszából, hat–hét napot utazott idáig. Elmesélte, hogy a cicája mentette meg az életét. A macska valamelyik nap elkezdett rohangálni a lakásban, nem értették, mi van vele, majd megszólalt a légiriadó, felkapták az állatot, lerohantak az óvóhelyre. Ezek után visszamentek, a cica újra rohangálni kezdett, ekkor már tudták, hogy hiába nem szólalt még meg a sziréna, jön egy újabb támadás. Kirohantak a házból, és néhány perc múlva pont az ő lakásukat bombázták le.

Ha a cica nem jelez, ők ott halnak meg.

Az érkezők sokféle helyről jönnek, különféle sorsokkal, millióféle tervekkel a jövőjükkel kapcsolatban. Az Animal Aidnél mindig megkérdezik a hozzájuk érkezőket, hogyan terveznek a továbbiakban, de sokszor csak azt a választ kapják, hogy „senkijük nem élte túl, semmijük nem maradt, nincs hova visszamenni”. Ők azok, akik az egyetlen macskájukkal vagy kutyájukkal kezdik újra az életüket.

A történeteiket napestig tudnák mesélni a kezdeményezés tagjai, beszámolnak például egy szamojéd kutyáról, őt körülbelül három héttel ezelőtt műtöttek meg Ukrajnában, mert lenyelt egy zoknit, és a beavatkozás miatt nem tudtak azonnal elindulni vele. Az ő gazdáinak a háború közepén kellett megvárniuk, hogy a kutya olyan állapotba kerüljön, amikor már útra lehet kelni vele. De megvárták. Vagy emlékeznek a 16 éves shar peire, amit már ölben hoztak, direkt miatta jöttek autóval. Az idős kutyát is beoltották, 70 éves gazdája pedig végig ott guggolt mellette és beszélt hozzá.

Az állatokkal való elindulásnak jó pár kreatív megoldásával találkoztak az elmúlt hetekben: volt, aki egy fazékban, más szatyorban, törölközőbe bugyolálva hozta a macskáját. Egy szfinx macskáról is előkerül egy történet: még indulás előtt szülte meg a kölykét, azonban a szülés után az anyamacska elpusztult. A kicsinek nagyjából semmi esélyt nem adtak a túlélésre, a gazdája nyolc napon keresztül tápszerrel etette az úton, a budapesti érkezés után az állatorvos azt mondta, csodával határos, hogy túlélte az utat.

Ildikó egyébként gyerekkora óta nagy kutyás, meséli, gyerekként volt két pulijuk otthon, családtagnak számítottak. Már ekkor teljesen egyértelmű volt, hogy elképzelhetetlen az élete kutya nélkül, majd a főiskola után alig várta, mikor jön el az a pont, hogy végre legyen egy saját kutyája. És ez így megy már több mint húsz éve.

Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak csukott szemmel elmenni egy rászoruló állat mellett

– vallja, és mint látható, nincs egyedül, hiszen itt mindenki a saját munkája mellett civilként segít nap mint nap az érkező állatoknak.

Az önkéntesek között nem mindenki tapasztalt kutyás vagy macskás, akadnak, akiket csak az állatszeretetük hozott ide. Volt, aki sírva fakadt, és közölte, hogy hazamegy, mert nem bírja. Időpont-foglalásos rendszerrel oldották meg, hogy minden idősáv lefedetté váljon, egy műszakban pedig 3–4 ember segíti a munkát. Súlyos állatorvosi problémával szerencsére eddig nem kellett szembenézniük, „de azt is megoldanánk”, jegyzi meg Ildikó. Egyelőre tényleg úgy tűnik, hogy nem létezik számukra megoldhatatlan feladat, hiszen záróra után is bármikor fogadnak állatot, ha arról van szó, hogy a következő vonattal tovább kell indulni, mondjuk, Németországba.

A hosszú út persze meglehetősen megviseli az állatokat, hiszen többségük kifejezetten igényli az állandóságot – akár a környezet, akár az etetések időpontja miatt –, szóval egy ilyen menekülés felborít mindent. Arról nem is beszélve, hogy némelyikük már Ukrajnában komoly megpróbáltatásokkal nézett szembe, hiszen ahogy Ildikó is emlékeztet,

évről évre hangoztatják az állatvédők, a szilveszteri petárdázás mennyire nem tesz jót az állatoknak: akkor gondoljunk bele, egy rakétatámadás vagy bombázás mit okozhat a lelkükben.

Az Animal Aid tapasztalatai szerint az utóbbi napokban ismét nagyobb számban érkeznek a menekültek, mostanra érezhetően inkább már Ukrajna keleti részéből jönnek főként. Sokan továbbutaznak, népszerű úti cél Izrael, Spanyolország, Svájc vagy Németország, vannak, akik Magyarországon maradnak, és olyanok is, akik azt várják, hogy visszamehessenek.

„Ilyen összefogást még nem tapasztaltam az állatvédelemben és az állatszerető emberek részéről sem” – hangoztatja Ildikó az adományokkal teli polcokat nézve. Mint mondja, a rengeteg felajánlásnak hála jelenleg minden feltétel adott a segítéshez. Nem telik el úgy nap, hogy ne kapnának valamit, van, hogy egy kisnyugdíjas telefonál, hogy látta a hirdetésüket, és csak egy csekély összeget fordítana rájuk, mondják meg, mire van leginkább szükségük.

Legjobban egyébként a macskahám fogy, hiszen velük nem olyan egyszerű, mint a kutyákkal, hogy csak kiengedik őket, hogy elvégezzék a dolgukat – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy már olyan macskával is találkoztak, amelynek a gazdája közölte: a cica csak rendes, emberi vécében hajlandó, mivel erre tanították meg. De visszatérve a felszerelésekhez: fogyóeszköznek számítanak a különböző boxok és hordozók is, amik a menekültek továbbutazásához elengedhetetlen kellékek.

Nehéz megmondani, összesen hány állat fordult meg eddig az Animal Aidnél, de Ildikó szerint nem kizárt, hogy több mint kétezer. Pláne megjósolhatatlan, hogy a háború végéig mennyit számolhatnak majd össze, de a kezdeményezés tagjai addig is mindennap várják az érkezőket, és akkor is készenlétben állnak, amikor este nyolckor hirtelen megjelenik náluk egyszerre 14 állat. Ők akkor még nem is tudják, milyen jó kezekbe kerültek.