Olvasom a kilométeres hosszúságú elemzéseket, hallgatom az interjúkat. Tengernyi Facebook-bejegyzésen és még több kommenten vagyok már túl. Hallgatom a podcastokat, beszélgetek a barátaimmal. Közülük sokan személyesen is rengeteg munkát tettek ebbe a kampányba. Ha tetszik, „lementek” vidékre éppen úgy, amint azt most sokan kérik. Mit kérik, egyenesen követelik.
Rengeteg új szempontot kaptam, miközben sok-sok régi – szerintem téves – benyomás is újra nyilvánosságot kapott. Akadtak a mezőnyben okos meglátások, érvényes kritikák, jó következtetések. És persze van kioktatás, kárörvendő „megmondtamozás” is. Összességében úgy látom: egy nagyon intenzív gyászfolyamat zajlik épp.
Ebben a gyászfolyamatban mindenki más irányból, más ösztönzők mentén állítja fel az ellenzék problématérképét.
- Nem kellett volna összefogni!
- Gyurcsány többet vitt, mint hozott!
- Nem kellene lenézni a vidéket!
- Egyszerűbb üzeneteket!
- Nem elég csak Orbánozni!
- Az embereket érdeklő problémákkal kellene foglalkozni!
Mindenkinek igaza van – összességében és külön-külön is. És közben mégis tévednek.
A valóságértelmezéseket olvasgatva ugyanis úgy tűnik, a közélettel foglalkozók megdöbbentően nagy hányada hiszi, hogy a NER-ben az ellenzéki politizálást alapvetően akaratok, helyzetértékelések és kollektív tudások, hitek befolyásolják. A helyzet azonban nem ez. A valóságban az ellenzéki pártok cselekvéseit javarészt kényszerek alakítják.
Rengeteg ilyen kényszer van, kezdve a véleménybuborék értelmiségének való megfelelési kényszertől a kommunikációs csatornák beszántásán át egészen a választási rendszerrel való machinációkig – én azonban most csak a legfontosabbat szeretném citálni. Ami nem más, mint Budapest.
A NER fennmaradása szempontjából kulcsfontosságú politikai felismerés volt, hogy Orbán rájött:
Lehet ez az ellenfél baloldali, liberális, progresszív – újabban már polgári is –, közös ismérve, hogy alapvetően morális-intellektuális alapon van gondja a kormányzással. Ezt a felismerést felhasználva jött létre a Fidesz-világ egyik legnagyobb trükkje: Budapest, ami egyszerre szolgál kulturális, intellektuális és földrajzi karanténként is a NER-ellenzék számára.
A húzás lényege egyszerű: Budapestről kiindulva, ezt a tábort megszólítva mindig megszerezhető annyi poszt és sarzsi (a parlamenti helyek majd’ egyharmada, néhány polgármesteri szék, satöbbi), amennyi elhiteti az illúziót, miszerint van remény. Hogy lehet nyerni, csak „kicsit még jobban le kell menni vidékre, megérteni az embereket, beszélgetni velük, reagálni a problémáikra.” Nem ismerős szöveg? A rossz hír csak az, hogy a hit: vak. A remény: hamis.
Budapest és az ország között ugyanis markáns, egyre inkább mélyülő, alapvetően világnézeti szakadék tátong. Ez egyfelől történelmi örökség – a trianoni Magyarország területén alig-alig maradtak tradicionális urbánus jellegű települések –, másrészt globális trend is. A nagyvárosi lakosságot, amely magát kevés kivételtől eltekintve a globalizáció nyertesének érzi, alapvetően más problémák érintik ugyanis, mint akár csak a vidéki városok középosztályát. Más az értékkészletük, más a valóságérzékelésük.
A NER kulturális-intellektuális ellenzékének Budapesten önmagát kell képviselnie. Beszélhet a saját hitéről, a saját valóságérzékeléséről, a saját percepcióiról, mert ezek rezonálni fognak a választók egy jelentékeny részének problémáival és hiteivel. Ez ugyan kifejezetten kényelmes pozíciót jelent, de cserébe teljes mértékben elszívja az ösztönzőket a politikai alkalmazkodás elől.
Eközben nagyjából-egészében tudomást sem vesz arról, hogy az ország Budapesten kívül eső része az elmúlt tíz évben annyi támogatást kapott, annyi beruházást látott, ami példátlan a modern magyar történelemben. Az EU-s támogatásokból éves szinten a GDP 3-5 százaléka áramlik be a gazdaságba – ez olyan volumenű, ráadásul ingyen tőkeimport, ami korábban elképzelhetetlen volt az ország lakossága számára.
Szilárdan tartja magát a pletyka, hogy amikor Gyurcsány Ferenc és köre anno átvette az MSZP-t és a kormányzást, egy fontos mondásuk volt: 2006-ot mindenképp meg kell nyerni, mert hamarosan eldől, kié lesz ez az ország a következő harminc évre. Úgy sakkoztak, hogy aki kioszthatja az országra várhatóan 2007-től rászakadó uniós fejlesztési forrásokat, hogy aki autópályát visz a vidéki városokig és letérkövezi az összes létező főteret, az szó szerint beláthatatlan időre betonozza be magát a hatalomba.
Ezért jöttek a trükkök százai, ezért mertek frontot nyitni a külhoni magyarokkal szemben, ezért gondolhatták, hogy megéri eltitkolni a költségvetési számokat – mindenáron nyerni kellett ugyanis.
Sokkoló belegondolni, mennyin múlik egy-egy ilyen terv sikere. Gyurcsányékat morálisan elsöpörte az őszödi beszéd, emiatt bukták az önkormányzati választást, a Fidesz pedig megszerezte a letérkövezni tervezett városok nagy részét. Ráadásul az uniós intézményrendszer is lassabban állt fel a tervezettnél, és mire érkezhetett volna a pénzeső, beütött a krach: a világgazdasági válság. Gyurcsányék térkövezős vágyait ledózerolta a rögvalóság. A Fidesz jött, látott, győzött, könyörtelenül profi és hatékony rendszert épített a fejlesztési pénzek maradéktalan lehívására, és mivel a 70:30-at is felrúgta, a lecsorgóból bőven maradt annyi, hogy médiát, politikai fegyverarzenált, klientúrát, szövevényes társadalmi hálózatot építsen. A pénz, a párt és a vezetője köré.
Sokszor karikírozott mondat budapesti liberális körökben, hogy „épül-szépül az ország”, de a valóság az, hogy a vidék nagy része pontosan ezt érzi. Mert ezt látja. Beton, térkő, út, felújítás, játszótér, műfüves focipálya, kicserélt nyílászárók, satöbbi. Olyan fejlesztések, amelyek előtte 20-40 évet késtek. Közgazdászok jól elvitatkozhatnak rajta, hogy ez valódi fejlődés-e, hogy benne ragadunk-e a közepes jövedelem csapdájában, hogy nem inkább a humán tőkébe való befektetésen múlik-e egy-egy ország jövőbeli sikere; de az emberek valóságérzékelését ez most kevésbé befolyásolja.
Azé az ország, aki letérkövezte.
Félreértés ne essék, ez nem szemrehányás. Sokkal inkább tapasztalat. Én ugyanis „lementem” vidékre, és ott kampányoltam. Nem esett nehezemre, mert ott születtem, ott nőttem fel, mai napig ott él a családom is.
Hogy mi minden lehetett volna helyette? Hogy mi a különbség térkő és fejlesztés között? Ezt kellene elmagyarázni. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, miként.
Egy szó mint száz, a dichotómia hatalmas. Aki Budapesten erős, aki a progresszív-liberális intellektuális morálértelmiség húrjain játszik, menthetetlenül elszakad az ország többségének valóságától. Aki pedig elszakad ettől a valóságtól, annak nincs esélye megszólítani a vidéki kis egzisztenciákat, a helyi társadalmak kohézióját megteremtő aktorokat. A kisboltost, a kocsmárost, a papot, a falugazdászt, a háziorvost, az iskolaigazgatót, a népdalkör vezetőjét. Nekik kell(ene) mondani valami érvényeset, hiteleset, fontosat. S nem csak a kampányban, nem leutaztatott aktivistákkal, hanem jelenléttel. Több évtizedes a lemaradás, s szemmel láthatóan csak fokozódik. Minél inkább fókuszál az ellenzék Budapestre, minél inkább mond az intellektuális mag igényeinek kedves üzeneteket, annál inkább szakad el az ország többségének problémáitól és valóságától.
Hogy alkalmasak-e erre egyáltalán a pártok? Ez most a kérdés. Egy azonban biztos: akár így, akár úgy, négy év múlva is csak pártokra lehet majd szavazni a Fidesz ellen. A munkát tehát el kell végezni – és ez nem csak annyi, hogy „menjünk le vidékre”.
A szerző közgazdász, a Momentum küldöttgyűlésének tagja.
