Nyolc évvel ezelőtt az LMP jelöltjeként indult a hódmezővásárhelyi országgyűlési mandátumért. Poénból?

Mindig törekszem a poénra, de az indulásom a legkevésbé sem a poénról szólt.

Mire kellett önnek az a tortúra?

Nem a „kell” miatt csináltam. Hanem mert szimpatikus volt Schiffer András pártelnök gondolkodásmódja, habitusa, tudása. Egy pécsi fórumon hallgattam őt, utána beszélgettünk, és akkor jött szóba, hogy pártszimpatizánsként segítek nekik, de maradok, aki voltam: egyszerű polgár.

Mi az, hogy polgár?

Aki nem kötelezi el magát egyik párt mellett sem, aki az adott kormány és koalíció négyéves teljesítményét értékelve ikszel valamelyik alakulatra. Vele szemben a párthű választó nem mérlegel, számára egy a zászló, mindegy, hogy a zászlóvivő jól vagy leszerepelt. A párthű választót az sem érdekli, hogy a parlamentben nem őt és nem a körzetét képviseli a képviselője, csupán vezéri döntés szerint nyomja a gombot. Én nem tartozom törzsekhez, de a megszólalásaim, az interjúim alapján mondhatnak balosnak, ha a szolidaritás kerül szóba, liberálisnak, ha az emberi szabadságról van szó, jobboldali konzervatívnak, ha a nemzeti érzelmeimről és a keresztény-zsidó kultúráról, a családról és a hagyományok őrzéséről beszélünk. A döntéseimet értékelés után hozom, és így eshetett meg, hogy 2010-ben az MSZP-SZDSZ helyett a Fidesz jelöltjére, Nagy Csabára adtam az egyéni voksot, a pártok közül pedig az LMP-nek. Ekkor is polgárként döntöttem. 2014-ben a balnak és a jobbnak is üzentem az indulásommal, mégpedig azt, hogy egyikükből sem kérek.

Hanem kiből kér? Csak Bandóból?

Egy erősen jobbos barátom szerint naivitás azt képzelni, hogy az ember kizárólag önmagát képviseli, merthogy tartoznunk kell valahová. De én a politikában csak Magyarországhoz tartozom, és amikor döntök, arra voksolok, akiről azt föltételezem, hogy valóban a hazánk érdekében fog munkálkodni. Aztán persze, ha jön a pofára esés, várom a következő választást. Őrzöm a függetlenségemet, vagyis egyik oldalhoz sem tartozom. Sok éve csináltattam egy névjegyet, a titulusom prolihisztor, a névjegy hátoldalán pedig sok egyéb olvasható, például: népi urbánus és liberális keresztény. Ahogy a Bandó 75 című jubileumi estemben fogalmazom:

Az ember olyan összetett, mint a Luca széke, mely tizenháromféle fából készül. Ilyen sokféle, többösszetevős ember vagyok én is. Egyszer a Petőfi Rádióban két órán át faggattam Popper Péter pszichológust, aki arról mesélt, hogy minden vallásban talál számára fontosat, ezért nem hajlandó csupán egyetlen valláshoz kötődni. Nekem sem kell az „egyetlen”. Semmiben sem. Nem kötöm le magam egyetlen futballcsapathoz, „csak” a szép és jó, a hajtós fociért szurkolok.

Ahogy az András könyvében és az Isten bikiniben című kötetemben is írtam: ha egy isten van, már ha egyáltalán van, akkor az összes vallás hívei ahhoz az egyhez igyekeznek, csak más-más ösvényen lépdelve. Vagyis légy, ami lenni akarsz, de kerüld a fanatizmust. Légy nyitott! Még az ellenfeleid érveire is. Én a fideszes barátaimtól is tanulok, ellesek ezt-azt, nyitott vagyok, nem zárkózom be, és kíváncsi vagyok másokra. Ha már polgár vagyok. Romain Rolland szavai akár ars poeticává is lehetnek: „Nem arra törekszem, hogy igazam legyen, hanem arra, hogy igazat mondjak.”

Jó ötlet volt indulni az országgyűlési választáson?

Jó ötletnek tűnt. Mint a kaktuszba ugrás… Marháskodom.

Megbánta?

Nem. Sok mindent csináltam életem során, akkor az országgyűlési választást is kipróbáltam. Ráadásul egy fölkészült embert és szimpatikus ügyet segítettem. Vásárhely Schiffer ötlete volt, én a városomban, Pécsen szívesen próbálkoztam volna, csakhogy itt már megvoltak a jelöltek, és beláttam, nem lenne tisztességes a helyükbe állni. Erre jött az, hogy ha már Csongrád megyei kötődéssel is bírok, induljak Hódmezővásárhelyen, Lázár János ellenében. Elvállaltam, de nem ragoztam túl. Rövid kampányom volt.

Egyetlen fórumon jelent meg.

Úgy gondoltam, ott én akkor is „idegen” vagyok, ha a megye szülöttjének számítok. Abban az időszakban úgy húsz interjút adtam, ami többet jelentett az LMP-nek, mintha szórólapoztam volna Vásárhelyen. Most is úgy vélem, az indulásommal, a nevemmel és a kiállásommal sokat tettem azért, hogy összejöjjön a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalék.

Az LMP-re irányítottam a figyelmet, az én szimpátiám sokakra hathatott.

Miről beszélt azon az egyetlen fórumon?

Fontosabb, hogy miről nem. Lázár Jánosról egyetlen rossz szót sem szóltam. Az, amit manapság tapasztalok, hogy áztatják, ekézik, karaktergyilkolják az ellenségnek tekintett ellenfelet, idegen tőlem. Ha már törzsi alapon gondolkodunk, legalább ne a gyalázkodás, hanem a dicséret felől közelítsünk. Egy francia íróról mesélték, hogy az összes nyilvános szereplésén megemlítette, hogy az ő környékén terem a világ legjobb bora. Aztán odébb költözött kétszáz kilométerrel, szintén egy borvidékre, és onnantól annak nedűit éltette. Amikor egy újságíró a szemére vetette a pálfordulást, így felelt: akkor ott éltem, most meg itt, mindig azt dicsérem, ahol élek.

Már ha egyik bor sem tablettás.

Lőrével valóban nem működik a hasonlat. Szerencsére akad jó bor a franciáknál, ahogy nálunk is. És tisztességes politikusok is léteznek minden oldalon. Miként remek humoristát is találni minden korosztályban. Szokták kérdezni tőlem, mit gondolok a nálam fiatalabb pályatársakról, a stand up-osokról, jobbnak vagy gyöngébbnek tartom-e őket magamnál. Azt szoktam mondani, hogy széles palettát kínál a humorista társadalom, és a közönség az egyetlen döntnök, aztán a vége a puding esete: evés után jöhet a vélemény. Ma jobbára az ifjabbakat foglalkoztatják, de ami öröm: sokan tudják, hogy egyelőre én is itt vagyok.

A 2014-es hódmezővásárhelyi választást Lázár János nyerte 43,5 százalékkal, a második egy jobbikos lett, a harmadik egy balos, a negyedik pedig ön 6,94 százalékkal, 3312 szavazattal. Sok vagy kevés?

Nem kevés. Jelzésnek elég volt.

Hitt a győzelemben?

Úgy bele se vágjon az ember, ha legalább titkon nem bízik a csodában.

Mitől lett volna csoda?

Lehetett volna. Három évvel később Márki-Zay Péter ugyanott, Vásárhelyen győzött az időközi polgármester-választáson. Az őt megválasztó, a Fidesszel elégedetlen tömeg, gyanítom, már 2014-ben is beállt volna mögém, ha nem indul másik két ellenzéki is.

Mihez kezdett volna magával a parlamentben?

Nem jutottunk addig, hogy el kelljen gondolkodni ezen a kérdésen.

Már korábban is volt ön főállású politikus, hiszen 1990-ben, Orfűn polgármesterré választották.

Én voltam az ország első szabadon választott polgármestere, ugyanis Orfűn számolták össze leggyorsabban a szavazatokat! De a polgármesterség más, mint a parlamenti munka, kontroll alatt tartható szolgálat, emberközelibb, mint az országgyűlési képviselőség.

Egy évig bírta.

Egy év alatt beletettem négyévnyi munkát. Mellékállásúként sem heti két délutánt adtam az életemből Orfűnek, hanem a hétfő reggeltől vasárnap éjjelig terjedő összes időmet. Mindezt talpig becsületesen! Egyszer elintéződött egy ügy, másnap az egykori uránbányász barátom és a felesége beköszönt egy üveg vermuttal. Azt mondtam: „Kedves Piroska és Gyuszi, ezt most szépen hazaviszitek. Egyszer majd nálatok koccinthatunk. És jegyezzétek meg: az első üveg vermut elfogadása egyenes út az első millió elfogadásához.”

Miért adta fel egy év után Orfűt?

Nem jutott időm olvasni, írni, föllépni, és nem akartam szellemileg belerokkanni az áldozatos munkába. Az járt a fejemben, hogy én nem nyolc-kilencszáz ember szolgálója akarok lenni, hiszen mindig, egész életemben ezreket, néha milliókat nevettettem.

Kaján Tibor egy rajzán Michelangelo széklábat farag, pontosabban a széklábból is Dávid szobor születik a keze alatt. Én széklábból „csak” tökéletes széklábat tudok faragni, de „faragás” nélkül nem élhetek. Mindenkinek van dolga, sorsa, végig kell járja az útját, amibe néhány mellékút is belefér, de mellékúton leragadni vétek, magadnak ártasz.

Térjünk vissza 2014-hez. Az LMP megköszönte önnek a segítséget?

Tartottak egy bankettfélét a bejutás örömére. Saját készítésű T-shirtben érkeztem, a párját vittem Schiffernek: a póló mellkasára rányomtattam azt a szöveget, hogy „Csak az elem P!”, de úgy, hogy az elem szó helyén egy góliátelem volt látható.

Megmutatja?

Agyonmostuk, elhasználtam edzésre. Remélem, Schiffer megőrizte, mégis csak egy ereklye.

Mire ön az LMP-hez keveredett, a párt túljutott a csúcson, aztán a belső konfliktusok pár év alatt lényegében végeztek vele. Egykori képviselőjelöltjükként fájt látni az agóniát?

Nem.

Miért nem?

Mert nem voltam az LMP kötelékében, jobbára Schiffernek segítettem. Mondom: polgár vagyok, független polgár.

A vásárhelyi próbálkozás után három éven át ostorozta Orbánt, egyebek mellett a 24.hu-ra is írta a Fidesz-hatalmat kritizáló publicisztikáit.

Igyekeztem visszafogottan, polgári mód fogalmazni.

Fellépett fórumokon, tévében, például 2014 végén az úgynevezett Közfelháborodás Napján, Pécsett, amellett, hogy mondott olyan vicceseket is, hogy „vejétől bűzlik az ország”, keményen beleszállt Orbánba, három évvel később pedig az ATV-n futott bele necces állításba.

Pécsett együtt háborogtam több ezer helyivel, a humorérzékemet is használva, az ATV-s ügyet pedig hamar lezártam egy bocsánatkéréssel. És nem is akarok több szót vesztegetni rá.

Kapott büntetést a Fidesztől?

A járványtól kaptam büntetést. Az utóbbi két évben húsz-harminc műsoromat kellett eltolni vagy törölni. Így, míg ’86-ban 555 önálló estet adtam, tavalyelőtt mindössze hatot, tavaly ötöt. Azért 2020. március végén bemutattam a Meglepem e kávéházi szegleten című verses estemet, és forgott a Bandó kabaré is. Most is csak a pandémián múlik, hányszor lépek pódiumra. A Dumaszínház országos turnét szervez a Bandó 75 című műsorommal, mely jubileumi estnek indul, de lehet, ez lesz egyúttal a búcsúm. Öröm viszont, hogy a beszélgetős estjeim, melyek humorról, versről, életről és elmúlásról, szóval az életünkről szólnak, kis szünettel három órán át tartanak.

1986-’87 körül mondták, hogy a csúcsra értem. Amit én már akkor sem csúcsként éltem meg, hanem fennsíkként, melyen azóta is, negyedik évtizede araszolok, szintet tartva a szinten.

A Kocka utcával robbantam be Szegeden 1977-ben, ’82-ben győztem vele a Humorfesztiválon, ’83-ban Mikroszkóp Színpad, leadta a tévé, nagyon bejött a Telepohár, benne a Szópanellel. ’86-ban már nem a Hofi volt a szilveszteri főműsor, hanem én, a Negyvenéves a forinttal.

Előttem ment Árkus Jóska Szuperbolája nyolcvanöt százalékos nézettséggel, én rátettem még két százalékot, magyar kabaréban ez a csúcs, nem volt, nem is lesz több. Utána csináltam négy-öt szilveszteri önálló estet, ’88-ban megkaptam a Karinthy-gyűrűt, melyről Kaposy Miklós mesélte, hogy mind az öt szerkesztő rám szavazott. Már ’87-ben, negyvenévesen azt mondtam a turném szervezőjének, hogy nekem annyi boldogság jutott a sok nevetésből, tapsból, hogy ha véletlenül meghalnék is, teljes volt az életem. Igaz, ma is azt remélem, hogy száz évig élek, méghozzá ép testben, ép elmével, ezért naponta teszek, esti edzésekkel, rengeteg olvasással. És folyamatosan alkotok. Ha minden jól alakul, még tavasszal megjelentetem a Mögöttem az élet című kötetemet: négyszázötven darab huszonöt soros írás, krokik, novellák, életem néhány fontos szereplőjéről is írok, egy verscsokor, kétezer haiku, és egy könyv- és életzáró verses párbeszéd. A könyv metszet a zsebben lévő hetvenöt évemről, beágyazva a bibliai és darwini emberiségtörténetbe. S a pandémia „mellékhatásaként” végre teljesült a régi vágyam, mégpedig az, hogy az életem utolsó húsz évében festeni fogok. Illetve annyiban módosítok, hogy most már az utolsó harmincról beszélek.

Nyolcvan portrét festettem azokról a hajléktalanokról, akikért egykor dolgoztam, festek orfűi öregeket, és megfestettem két tucat nagy zeneszerzőt, muzsikájuk „színvilágába” illesztve a portréjukat. Immár háromszáz kép várja, hogy május 13-án az Orfűi Faluházban kiállítsak. És persze mániákusan írok, a kislányom, Gvendolin naplóját tíz éve, minden áldott nap bővítem, immár úgy kilencszáz oldal, tizenkettes betű, egyes sorköz, plusz január elsejétől a saját naplómat is vezetem, plusz új versek is születnek. Ami időm marad, azt a feleségemmel, Ritával és Gvendolinnal töltöm, mindig vannak közös programjaink, gyakran társasozunk. Úgy élek, ahogy kávézom: nagy bögrében kapucsínó alapú készítmény, egyharmad víz, kétharmad tej, méz, forró csoki, fahéjjal szórva. Mindent bele.

Kik hívják fellépésekre?

Bárki hív, megyek. 2017-ben még a hetvenedik születésnapomra is elvállaltam, hogy föllépek, méghozzá Soltvadkerten. Csupa öröm volt. Délelőtt egy imaházban mondtam és énekeltem a verseimből vagy négyszáz gyereknek. Délután szavalóversenyt rendeztek a verseimből, két pedagógussal zsűriztem. Előtte kiállítás nyílt a verseimre készült hetven gyermekrajzból, melyek másolataiból egy gyönyörűen bekötött könyvet is készítettek, szülinapi ajándékul. Zárásként adtam egy két és fél órás humoros estet. És mindez egy olyan településen, ahol a helyiek bevallása szerint narancssárga vér folyik az emberek ereiben. Vastapssal fogadtak és vastapssal köszöntek el tőlem. Kerültem a feszültséget hozó politikát, persze maradt pár utalás, senki se bánta, de azt akartam elérni, hogy érezzék a humor összetartó erejét. A Bandó 75 is ebben a szellemben alakul: elgondolkodtatva nevettetni. Jó lenne tudni, hogy a „régi” szellemben jön a közönség, hogy éppúgy elvárják a kritikus hangnemet, mint a szellemes szövegeket. Azt üzenem nekik: évtizedeken át titeket nevettettelek, gyertek, legyünk együtt újra! Talán ’86-ban léptem föl az Ez a divat bálján. A lapnak az akkori pénzügyminiszter, későbbi miniszterelnök, Medgyessy Péter felesége volt a főszerkesztője. A rendezvényt Juszt Laci konferálta. Amikor rám került a sor, odasúgta, hogy „Bandó, tele a nézőtér nagykutyákkal, ügyelj, mit mondasz, ne menj el a falig”. Eláruljam, mit feleltem? „Laci, hát mikor, ha nem most?!”

És?

Ugyanazt nyomtam, amit a többi föllépésemen. Vagyis elmentem a falig. Egy éles szemű udvari bolond ezerszer többet ér, mint aki csak dörgölőzik hozzád. Ezek az állampárti vezetők is nevettek. Igaz, a nyolcvanas évek közepén már csak odafönt, az MSZMP KB-ban léteztek véresszájú kommunisták, lentebb már csak megélhetési párttagok lebzseltek.

2019-ben számos önkormányzat ellenzéki vezetésűre váltott. Ettől sem lett önnek több meghívása, fellépése?

Nem, és ez két dolgot mutat: egyrészt nem avatkoznak bele a művelődésbe, másrészt föl se fogják, mennyit használna nekik egy jó, humoros közéleti tartalmú est.

Hódmezővásárhelyre sok év után visszahívták fellépni.

Oda már 2017-ben.

Miután Márki-Zay Péter megnyerte az időközi polgármester-választást.

Persze. Lázár miért hívott volna?

Személyesen Márki-Zay kereste?

Ő kezdeményezte, de az ügyintézés a kultúros dolga volt, csak az előadás előtt találkoztunk: régi rajongómként és életem ismerőjeként köszöntött, jó házigazda módjára.

Honnan az ismeretség MZP-vel?

A választási győzelme napján gratuláltam neki.

Hogyan?

Írtam egy e-mailt, vagy tán megszereztem a számát, és felhívtam, azzal, hogy örülök a vásárhelyi fordulatnak. Megköszönte, megjegyezte. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a föllépésem után elibe álltam azzal, hogy

Péter, ha összekapod magad, te leszel Magyarország következő miniszterelnöke

Ami akkoriban szédítően merész jóslásnak tűnt. Hogy érthető legyen a történet további része, el kell meséljek valamit. Még 2014-ben megírtam a Mózes kerestetik című publicisztikámat, ami később bekerült a Hát kik ezek? című kötetembe. Ebben azt vázoltam föl, ami 2021-ben végre megtörtént: a politikai gittegyleteknek el kell felejteniük, hogy ők pártocskák, és a prominenseiknek, hogy milyen jó megélhetési politikusként pár százalékkal bejutni a parlamentbe. Szükség van egy hiteles, tisztességes, hibátlan hátterű egyéniségre, nem föltétlen megkopott politikusra, inkább egy szerethető civilre, aki az ellenzéki szövetség élére áll és együtt vezeti őket győzelemre. Pár százalékkal be lehet jutni a parlamentbe, de akár ott se lennének. Fölfegyverzett hadihajót nem lehet kis ladikokból legyőzni. Legyen meg a közösen épített hajójuk, mert arra már fölállhat a kapitány. Győzelmük esetén bőven ráérnek „pártoskodni”, gittegyletet játszani. Mindezt hét éve vetettem papírra! Rá lehet keresni. Na most, én 2017-ben Márki-Zayban láttam meg ezt a „Mózest”, és úgy véltem, ő az, aki a gittegyletek élén állva képes lehet célba juttatni az egységes ellenzéket.

Ez a Mózes most, kampányban hétről hétre áll elő egészen fura mondatokkal.

Végre valaki nem csűri-csavarja, hanem ami a szívén, az a száján!

Firtatja Orbán Gáspár szexuális irányultságát. És olyat mond, ami értelmezhető úgy, mintha számon tartaná a zsidókat a Fideszben. És a fideszes elvakult hülye szinonimájaként használja a fogyatékos szót. És nekimegy a rezsicsökkentésnek, miközben az ellenzéknek esze ágában nincs eltörölni azt.

Ahogy a polgármesterség, az előválasztás és az azóta zajló csatározások során politikussá érik Péter, úgy lesznek egyre pontosabbak, egyre kevésbé félremagyarázhatóak a kijelentései.

Ráadásul, míg ő félreérthető mondatokat mond, az ellenfelei félreérthetetlen gazságokat cselekszenek.

Hamar kiszúrom, amikor hazudik valaki, Péteren pedig mindig azt látom, hogy őszinte, őt csak az érti félre, aki eleve félre akarja érteni. Fejből beszél, s ebben benne van, hogy néha pontatlan, de nem beszél mellé. Orbán papírból olvas, sehol egy hiba, amibe belekapaszkodhatnál, de rajtakapható, amikor nem mond igazat. Az őszinte beszéd akkor is nyerő, ha van benne hiba. A hazug beszéd pedig akkor sem nyerő, ha hibátlan. A közvagyon fideszes zsebekbe vándorol, a hatalmat ellenőrző állami szervezeteket és a köztestületeket fideszesekkel tömik ki. Ömlik a propaganda, az embereket elzárják a valóságtól. Ha a sajtó bemehetne a kórházak Covid-osztályaira tudósítani a bekerültek szenvedéseiről, a szörnyű és értelmetlen életvégekről, biztosan kevesebben lennének vírustagadók és oltásellenesek, és legfőképpen kevesebben halnának meg. De nem, első a sikerpropaganda, az, hogy „legyőztük a járványt”. Én vagyok mindenért a felelős, meg a százharminchárom bátor ember! Mi állunk az élen az oltásban! Ja, hogy negyvenezren meghaltak? Persze, mert az ellenzék oltásellenes volt.

Fellépne MZP-s kampányeseményen?

Politikai megbízatással nem. A mindenkori közönség előtt igen. Előadóművész vagyok, ebből élek, ez a „munkám”. Engem meghívni lehet, használni nem. Pécsett fölléptem én a polgármester Toller Laci kertvárosi rendezvényén is, ő csak bejelentett engem, aztán elment sörözni, én meg mondtam, ami a csövön kifért. Nyírbátorba a volt balos honvédelmi miniszter, Juhász Ferenc hívott, és ő maga kérte, hogy róla és érte semmit ne mondjak, csak nevettessem meg a közönséget, erre várnak. Debrecenbe az MSZP nőtagozata invitált, akkora érdeklődés volt, hogy sokaknak nem jutott ülőhely, s a házban lakók hordták le a székeiket. Életem a nevettetés, és a legjobb barátaim, akiknek van humorérzékük.

Menne a Fidesz kampányrendezvényére is?

Az igazi kérdés az: miért nem természetes, hogy egy humorista bárhol fölléphet? Miért ne várhatnánk el, hogy a hatalom megtanuljon saját magán nevetni? Miért kell föltétlen Lear királlyá válni és elengedni a fülek mellett a bolond bölcs és figyelmeztető szavait?

Sajnos a fideszes meghívás elképzelhetetlen. Ahhoz meg kellene kergülnie valakinek, hogy engem meghívjon. Olyat még úgyse látott a világ, hogy a képzelt ördög misét mutat be egy valóságos bazilikában.

Ám ha mégis fölléphetnék, lehetőségem lenne megmutatni: attól, hogy nevetségessé tesszük azt, ami sírni való, nem dől össze sem a Fidesz székház, sem a parlament, sem a Karmelita kolostor. Az élctől, a humoros kritikától csak az fél, akinek van félnivalója. Miért kellene félnie Orbánnak, amikor vállvetve áll mellette százharminchárom bátor ember? Mivel vérbeli demokratáról van szó, hadd zárjam Bibóval: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.”