Meghittséget, nyugalmat, szeretetet, a díszletet, az illatot

– feleli Anna arra a kérdésre, mit vár leginkább a karácsonyban. „Karácsonyi dalokat is szoktunk hallgatni, van közös dalunk is Annával”, teszi hozzá rögtön a mellette ülő Bea, ők ketten gondoskodnak róla, hogy a ház minden négyzetcentiméterét bejárhassuk, megismerve a lakókat és élettereiket.

A Down Alapítvány Oroszlán utcai családi háza – ahogy ők hívják, Oroszlán-ház – 2017 januárjától működik teljes létszámmal. Összesen 12 fiatal él itt egy- és kétágyas szobákban, de a többszintes házban a nappalival, a konyhával és az ebédlővel a közösségi programoknak is megvan a helye.

Lépjünk egyet hátrébb, hogy megértsük, milyen elvek alapján működik a szervezet, és miért is jó ezeknek a fiataloknak, hogy itt és így élhetnek. A Down Alapítvány immár több mint harminc éve középsúlyos értelmi fogyatékos és halmozottan sérült gyerekek, fiatalok és felnőttek fejlesztésével, segítésével, önálló életvitelük támogatásával foglalkozik. A fő céljuk, hogy minden értelmi fogyatékos gyermek családban nőhessen fel, a felnőttek pedig a lehető legközelebb kerüljenek az önálló élet megvalósításához.

„A mai legjobb tudásunk szerint a fogyatékos embereknek szakemberként olyan támogatást kell adni, ami afelé viszi őket, hogy ugyanúgy éljenek, mint bárki más. Dolgozzanak, legyen pénzük, lakásuk, partnerük, döntési joguk és képességük” – szögezi le Gruiz Katalin alapítványi elnök. „Ők ugyanúgy akarnak élni, ugyanazt akarják csinálni, mint bárki más, és ugyanolyan joguk van ahhoz, hogy azt meg is tegyék.”

Azért, hogy mindez megvalósulhasson, modellként kidolgoztak egy olyan szolgáltatórendszert, amely a születéstől az időskorig támogatja a sérült embert. Az alapítvány azt vallja, a fiatalok és felnőttek életét azokon a pontokon kell támogatni, ahol egyedül nem tudnának megbirkózni a problémákkal, vagy nehézkes lenne a boldogulásuk. Lehetővé kell tenni, hogy mindenki máshoz hasonló életet élhessenek – úgy, mint egy átlagember. Nem jobban és nem rosszabbul.

Nagyszerű úgy segíteni, hogy nem lehajolok valakihez és megsimogatom, hanem megpróbálom őt partnernek tekinteni, egyenrangúnak. Miért ne lehetne?

– veti fel az alapítvány elnöke.

Ebben segít a támogatott lakhatás rendszere, mára pedig már összesen tíz különböző otthonban élnek együtt az alapítvány által segített fiatalok és felnőttek. Persze a lakóotthon önmagában nem megoldás mindenre, ahhoz, hogy legyen értelme önállóan lakni, önállóan is kell élni, ehhez pedig többek között munka és kereset is szükséges. Ahhoz, hogy a lakók elérhessék az önállóság megfelelő szintjét, meg kellett tanulniuk például főzni, vásárolni, közlekedni – a helyes viselkedést az élet különböző területein.

Ám hiába állnak készen a lakók a munkaerőpiac kihívásaira, ha az igények és a lehetőségek között óriási szakadék tátong. Az alapítvány munkatásai azzal szembesültek, hogy középsúlyos értelmi fogyatékos fiataloknak szakképzés alig, igazi munkahely pedig egyáltalán nem létezett, így ezt is nekik kellett megszervezni. Az összes fogyatékos ember problémáját nyilván nem tudják megoldani, de mintegy háromszáz „ügyfélen” már bebizonyították, hogy nem lehetetlen számukra az önálló életvitel megteremtése és az állampolgári jogok gyakorlása. Az alapítvány magát szolgáltató szervezetként aposztrofálja, ennek megfelelően az életvitel támogatása is egy szolgáltatás, a fogyatékos emberek pedig a megrendelők, vagyis ügyfelek.

Az évek során többen sikeresen levizsgáztak szőnyegszövésből vagy bőrművességből, a konyhai kisegítő szakma is népszerű, de mindenki olyan szakmát tanul és olyan munkát végez, ami a képességeinek a legjobban megfelel. A náluk foglalkoztatott sérült személyek így mára fizetésért dolgoznak, azoknak pedig, akik külső munkahelyre integrálhatók, igyekeznek megfelelő állást találni, de később is segítik őket abban, hogy helytálljanak.

De vissza az Oroszlán-házba, ahol már a belépés után látszik, itt aztán szó sincs semmittevésről, legyen akár kedd vagy csütörtök. Egy táblán a tizenkét lakó fényképe alatt színes matricák jelzik, kinek mi a feladata az egyes napokon, illetve a karácsony közeledtére nemcsak a csillogó fenyőfák emlékeztetnek, hanem az is, ki mikor készül épp hazamenni.

Türelem kell hozzájuk, de ha kiismered őket, tudod, kit, mivel és hogyan kell támogatni. Mindig odateszik magukat, mindig próbálkoznak

– mondja Évi a nappaliban. Az egyik segítő korábban Tirolban volt szobalány, a lánya viszont az alapítványnál dolgozott adminisztrátorként, és közben sokat mesélt erről a helyről.

Nagyon jól kiegészítik egymást az itt lakók, mondja. Van, aki a közösség mozgatórugója, míg más inkább csak külső szemlélőként figyel. A mindennapoknak pedig vannak visszatérő motívumai: például amikor Ági – aki különben a csendesen szemlélődők közé tartozik – minden nap ugyanabban az időpontban ugyanazt a dallamot játssza el furulyán és zongorán is.

Eközben a nappali túloldalán Dani ügyet sem vet ránk, saját gondolataiban elmerülve létezik, Évi néha megszólítja, hogy ideje visszatérni közénk, amikor a hanghatásaiból arra következtet, hogy Dani még egészen máshol jár.

Dani mindent megcsinálna, ha tudna. Neki sosincs rossz kedve, mindig mosolyog. Sosem fáj semmije, vagy ha fáj is, nem mondja

– meséli róla a segítő, hozzátéve, hogy a mosogatógép kipakolásában például nincs hozzá fogható, illetve gyöngyfűzésben is nagyon profi – Dani rátermetten bánik azokkal a gyöngyökkel is, amiket ő szinte nem is lát, annyira aprók.

Bea a konyhai feladatok szakavatott tudója, de simán megérdemelne egy idegenvezetői képesítést is, olyan akkurátusan vezet minket végig az Oroszlán-házon. Saját szobájából indulunk, ahol elbüszkélkedik az érmeivel és a sárga övével is, ugyanis jó néhány karateversenyen megfordult már, a ház több lakójával együtt.

Hosszan sorolja a hobbijait: nagyon szeret táncolni, tornázni, verseket szavalni, fejből is megy neki számos mű. „Takarítunk, főzünk, mosunk. Évi szokott nekem segíteni sok mindenben, de egyedül is meg tudom csinálni”, hangsúlyozza, mire segítője is jelzi, hogy valójában egymás segítői, hiszen amikor idejött, Bea volt az, aki mindentudóként megmutatta neki, hogy is mennek itt a dolgok.

Zenész díva vagyok, örülök neki, ha a kamerák elé állhatok

– mondja kitörő lelkesedéssel a szobáját bemutatva Peti. Elbüszkélkedik a falára festett óriási fülhallgatóval, amit a már elhunyt zenészek emlékére készített. Beához hasonlóan ő is sárgaöves karatés, „Belgiumban is elsöprő sikert arattam”, büszkélkedik a versenyeken szerzett érmeivel és kupájával, utóbbit tényleg egy belga karateversenyen szerezte.

Peti mindene a zene, de nagyon szereti a filmeket is, illetve a rajzolás és az írás is fontos része az életének. „Alkotóművész vagyok!” – közli büszkén. Anna szobájába érve a Williams-szindrómás fiatal lány már arról számol be, hogy 2020-ban került az Oroszlán-házba, sokkal jobban szereti ezt a helyét, mint az előzőt. Sok barátja van itt, „szeretünk bolondozni, játszani”, mondja mosolyogva.

A házat körbejárva persze üres szobákat is találunk. Cili és Marci egy párt alkotnak, mindketten épp dolgozni vannak. Marci egyébként a Baltazár Színház színésze, újságolja a körút közben Bea, akinek a kedvence Az üstökös című előadás. A házban számos helyen fellelhetők a lakók különféle alkotásai, tagadhatatlan, milyen fontos önkifejezési forma számukra akár egy vers, egy fotó vagy egy festmény. Ahogy az alapítvány elnöke fogalmaz: „Ezekből is látszik: az, hogy nehezen nyögi ki, semmit nem jelent. Minden ott van belül.”

Másnap egy fontos fejezet következik a karácsonyi készülődésben: a lakók közösen feldíszítik a fát a nappaliban, felkerülnek az égősorok, amik aztán beragyogják a szobát. A jól megszokott programok ilyenkor sem maradhatnak el, előkerülnek Bea, Dani és Peti karateruhái egy edzés erejéig. Egy kis időre Réka is csatlakozik hozzájuk, a felszerelés hiánya nem akadály.

Réka egyébként alig beszél, egy-egy nehezen érthető szót mond csak ki olykor. Ám nem mindig a szavak számítanak.

Aztán elérkezett az Oroszlán-ház karácsonyi összejövetelének napja, gazdára találhatnak a fa alatt tornyosuló ajándékok. A csillogó szempárokkal megtelt nappaliban az első műsorszám Ági furulyázása, a közönség többnyire némán figyel, olykor némi dúdolás hallatszik. Aztán Marci és Cili következik, a fiú gitározik, a lány zongorázik, bár a kettejük közötti összhang kifejezéséhez nem volna szükség hangszerekre.

A produkciók után jöhetnek az ajándékok. „Ki volt ilyen jó, hogy ekkora ajándékot kap?” – hangzik a kérdés a fa alatt kutakodva. A csomagolópapír zörgését megszakítja egy-egy „boldog karácsonyt, szomszédasszony!” köszöntés. Peti ragaszkodik hozzá, hogy majd csak a szobájában nézze meg, mit rejt a színes csomagolás, hiába noszogatják a többiek.

Miközben belefeledkezem az ajándékozással előcsalogatott boldog arcok látványába, elém toppan Jenni, aki – habár ekkor találkozom vele először – egy kedvesen elhadart „nagyon boldog karácsonyt!” kíséretében szorosan magához ölel. Eszembe jut, amit az alapítvány vezetője mondott korábban: mindenkinek, aki szeretné látni, milyen igazából az ember, csak el kellene tölteni itt egy kis időt.

Itt senki nem alakoskodik, senki nem hazudik, senki nem játssza meg magát, senki nem képes sumákolni. Olyan emberek ők, akik nem ismerik a gonoszságot, csak a szeretetet.