Szívesen visszaugranánk a békeidők ünnepi fényekbe öltöztetett Belvárosába, hogy átélhessük egy karácsonyra készülődős késő délután hangulatát, arra viszont kevésbé vágyunk, hogy sajgó szívvel bámuljuk a Konsumturist kirakatának csábító, de elérhetetlen termékeit 1970 forró nyarán.
Az ajándékozás fontos, ősi gesztus, a rokoni, a baráti kötődést, az egymáshoz tartozást fejezi ki, illetve igyekszik megerősíteni időről időre. A régiek persze elcsodálkoznának a mai szédült szokásokon, korábban jóval kötöttebb volt az ajándékozások rendszere, születéskor, kereszteléskor, eljegyzéskor, házasságkötéskor volt aktuális és praktikus, nem bármikor és bárkinek.
A mai modell, vagyis hogy simán, csak úgy kedvtelésből is meglep(het)jük egymást, a városokban alakulhatott ki. Falun ugyanis az ajándékozás mindig is közügy volt, az ajándék értéke, a mellé adott lakoma gazdagsága a család rangját volt hivatva bemutatni. A gyerekek régen kevésbé számítottak a család kiemelt tagjainak, akikre az év folyamán folyamatosan jutalom- és ajándékeső zúdul.
Falun a helyben termelt vagy készített cikkek közül kerültek ki az ajándékok, de a városokban tanuló vagy dolgozó, hírvivő falusiak hatására és a tömegcikkek megjelenésével a vágyak és az ajándékok idővel országszerte hasonlóak lettek. A hirdetések, a plakátok, a fényreklámok pedig az egész 20. századon át mutatták a biztos utat a tanácstalan vásárlóknak.
Az említett eseményeken túl a december volt a családi ajándékozások főszezonja. A kivilágított téli utcákról és boltokról készült fotók, a nagyszüleink meséi és az olvasmányaink alapján lehet némi elképzelésünk róla, milyen jó lehetett a múlt század első felében az adventi készülődés hangulata – tegyük persze mindjárt hozzá, hogy a tehetősebb családoknál. Nézzünk még néhány apró részletet, amit a fényképezőgépek nem tudtak rögzíteni.
A karácsonyi hangulatot a mainál jóval később, inkább csak december első napjaiban érezhették meg a vásárlók, akkor viszont komoly vásárlási láz kezdődött. A kilencszázhúszas években ott sorakoztak ugyan a drága, külföldi játékok is a boltok polcain, de a beszámolók szerint a sláger a képeskönyv, a Teddy-mackó és a posztókutya volt.
Sok gyerek álmát, a Richter-féle kőépítőszekrényt a szerényebb jövedelmű szülők fa építőkockákkal, a kardból, trombitából és csákóból összeálló katonai felszerelést olcsó dugóspuskával, a megszólalásig élethű babát egyszerű hajas babával helyettesíthették. Népszerű volt a bádog autóbusz, az alvóbaba, a vasút, a színház és a játékboltok legegyszerűbb lakója, a flanelmackó.
Az erős konkurencia következtében az édességek, elsősorban a szaloncukor ára miatt nemigen panaszkodott a közönség. A spórolósabbak választhattak sztaniol nélküli, otthon beburkolandó változatot is, a nagy újdonság, a csokoládés szaloncukor pedig a harmincas években jelent meg. A cukrászdák kínálatában szerepelt a gyönyörűen feldíszített, kész karácsonyfa is, amit selyempapírba csomagoltak, és már suhanhattak is vele haza a taxiban.
Hogy mit kaptak a felnőttek? Nagy keletje volt akkoriban Ady versesköteteinek, Jókai regényeinek és Szabó Dezső írásainak. A nőknél a hócipő, a férfiaknál az önborotva-készülék volt a menő, a rádiónak pedig az egész család örült. Sok ródli, síléc és korcsolya fogyott. A lapok ugyanakkor azt sem hallgatták el, hogy a külvárosok lakói leginkább élelmiszerre költötték a kis pénzüket, és a gyerekeknek jobb esetben is, ha egyetlen ajándék jutott.
A decemberi főszezon a háború utáni évtizedekben is megmaradt, a választék és az ünnep hangulata persze módosult. Egy példa 1953-ból: a kormány sok egyéb mellett a szaloncukorgyártás tetemes emelését (és az ár csökkentését) határozta el, az üzemek állítólag 186 vagonnal készítettek is belőle. „Annyi szaloncukor került Budapesten forgalomba, hogy még az egynapos csecsemőre is félkilós fejadag jutott” – közölte a Magyar Nemzet, de azt sem hallgatta el a lap, hogy a Télapó-ünnepségekre már szinte kifosztották a boltokat, így karácsonyra aligha jutott minden fára friss szaloncukor.
Színesedett az ajándékpaletta: a bundák és a szőrmesapkák, a harisnyák és az ékszerek, a hanglemezek és a kesztyűk, a pólóingek és az arannyal futtatott kézelőgombok mellett előkerültek praktikus tárgyak is. Egy jó kávéfőző, egy hamutartó vagy egy kukta, de a reklámok javaslatai között szerepelt a gázkonvektor és a tompahegesztett Magdi edénycsalád is. Jellegzetes karácsonyi ajándékká léptek elő a zsebrádiók.
A Belkereskedelmi Minisztérium 1981-től pár éven át nagyszabású utcai árusítást szervezett a Váci utcában, majd a Semmelweisben, később a Népstadionnál is. Az Aranykapu ajándékvásáron a fontosabb brandek és a maszekok fűtött pavilonokban árusítottak, és mivel akkoriban még nem volt minden sarkon kirakodóvásár, így a hangulata, az újdonsága miatt eleinte népszerű volt a kezdeményezés.
A Mikulás évtizedeken át vallási áthallástól mentesített álnéven, Télapóként örvendeztette meg a gyerekeket. Szinte minden vállalat szervezett Télapó- és a fenyőfaünnepségeket a dolgozók gyerekeinek. A feladat a szakszervezeti bizottságok nőbizottságainak jutott, ahogy a nőnapi, a gyermeknapi bulikért is ők feleltek, év közben pedig „a nődolgozók szociális és munkakörülményeinek ellenőrzése, a terhes és szoptatós anyákra vonatkozó törvények megtartásának biztosítása” volt a feladatuk.
Egy apa elmesélte, hogyan festett kislánya Mikulás-programja 1959-ben: „Péntek este megjött az óvodába a Télapó, s elhozta a szülői munkaközösség által összeállított csomagjait, valamint kiosztotta a Gyermek-élelmezési Vállalat Télapó-csomagjait. Szombat délután megjött a vállalati Télapó. Este viszont az ablakba rakott és fényesre tisztított cipőcskékbe elhelyezte ajándékait a mi saját, külön bejáratú Télapónk.”
Ott voltak azután az ajándékozással szakszerűen foglalkozó egységek. Az ajándékbolt-hálózat hirdetéseiben aranybrokát és fekete bársony színházi táskákkal, cseh kristállyal, fehér, tarka porcelán és műanyag gyöngysorokkal csábította a vevőket, a legismertebb bolt a Petőfi Sándor és a Haris köz sarkán működött, mindig látványos kirakattal.
Lehetett éppenséggel ennél nagyobbat is álmodni (márkás cigarettákról, italokról, parfümökről és sportruhákról meg persze Legóról és Barbie-ról), csak ahhoz útlevél és kemény valuta kellett, plusz egy igazolás, hogy honnan származik a pénz. A Konsumturist (majd Intertourist és Utastourist) dollárboltok a ’60-as évek végétől jelentek meg a Belvárosban (Kígyó utca, Arany János utca), majd a hotelekben, a pályaudvarokon is.
A cél a turisták jobb ellátása volt, de minden bevétel jól jött, ezért a többé-kevésbé legálisan valutához jutó magyar állampolgárokat is kiszolgálták. A kirakatokban látottak kitörölhetetlen emléknek bizonyultak, és legendás volt a nyelveket beszélő, elegáns, mosolygós személyzet is. Magyar porcelánt és szalámit is árusítottak, de a Népszava észrevette a hibát: „a magyar irodalom iránt megnyilvánuló nemzetközi érdeklődést szolgálná, ha ajándékboltjainkból nem hiányoznának a jövőben irodalmunk világhírű nagyjainak portréi, kicsinyített szobrai.”
Ajándékozás magasabb szinteken is folyik: idegen ország politikusának így adják tudtára, hogy örülnek a látogatásának, és más közszolgálatot ellátó személyt is meg szoktak ajándékozni. Sok fejlett ország törvényekkel szabályozza az elfogadható mértéket, esetleg megadóztatja a túlzásokat.
Mitterrand francia elnök egy tematikus múzeumnak (Musée du Septennat, vagyis a hétéves megbízatás múzeuma) ajándékozta tovább a külföldi utakról származó szőnyegeket, ezüstöket, porcelánokat, 2000-ben Göncz Árpád magán- és hivatalos ajándékaiból nyílt tárlat az Iparművészeti Múzeumban. Losonczi Pál egykori államfő egy évtizeddel korábban a Somogy megyei múzeumnak adományozta hivatalos útjai portékáit.
A Magyar Munkásmozgalmi Intézet 1952-ben a Rákosi Mátyás harcos élete című tárlattal köszöntötte a pártfőtitkárt hatvanadik születésnapján. A kiállítást kiegészítette a jeles eseményre „külföldről és az ország minden tájáról, a dolgozó nép minden rétegéből érkezett sokezer ajándéktárgy” bemutatása. Csak ez utóbbi húsz termet foglalt el.
Ajándékoztak városok és szövetkezetek, gyárak és művészek. A Televíziót minden iskolának! akcióba benevezett például az Omega együttes, és a Nagykőrös melletti Bánom-dűlőn – ahol tényleg csak a telepes rádióból ismerték őket és a slágereiket – a tagok személyesen adtak át egy készüléket az iskolásoknak. A Beloiannisz Híradástechnikai Gyár aggregátort ajándékozott mellé, hiszen a tanyára még a villany sem volt bevezetve, így a tévét be sem tudták volna kapcsolni.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg.
