A székfoglaló játék nagyjából annyira hozzátartozik az óvodás, iskolás évekhez, mint a menzatea illata vagy az első csínytevések. Biztosan mindenkinek van legalább egy olyan élménye, ahogy gyermeki lendülettel igyekszik arrébb tolni társait, hogy megszerezze az üresen álló széket. A játék önmagában egyszerű, de mi történik, ha kicsit bonyolítunk rajta, és az állva maradt résztvevőnek ki kell találnia egy „fusson az, aki” kezdetű állítást, és azoknak, akik igaznak érzik magukra, új helyet kell találniuk?
A Mátyás téri Kesztyűgyár Közösségi házban járunk, egy szürke, esős téli délutánon, amikor jobbára élni sem lenne kedvünk, nemhogy társadalmi előítéleteket lerombolni. Ám az Uccu Alapítvány gondoskodik arról, hogy egy ilyen unortodox székfoglalós játékkal mindenkiben felébredjen a vágy erre. A résztvevők között van, akinek a családja Gyöngyöspatáról származik, és szeretne kicsit újra kapcsolódni a gyökereihez, másvalaki pedig józsefvárosi fiatalokkal dolgozik együtt, és közben rájött, hogy a világon semmit nem tud a kultúrájukról.
Össze lehet hozni játékokkal a két világot? Az alapítvány megmutatja, hogy lehetséges. Már több mint tíz éve dolgoznak azon, hogy lehetőséget teremtsenek a párbeszédre roma és nem roma fiatalok között, hogy a romákkal kapcsolatos előítéleteket csökkentsék – nem szimpla előadásokat vagy unásig ismételt paneleket hívnak segítségül, hanem ténylegesen a párbeszédet. Nincsenek rossz kérdések, nincsenek szabályok, illetve csak annyi, hogy figyeljünk egymásra.
A szervezet tevékenységét két része bonthatjuk: egyfelől általános és középiskolás diákoknak tartanak interaktív foglalkozásokat roma kultúráról és identitásról, másfelől a felnőtt korosztálynak sétákat szerveznek a nyolcadik kerületbe, hogy az önkéntesek segítségével megmutassák, ez a városrész nem egy no-go zóna vagy egy nagyra nőtt Blaha-aluljáró egy kis Corvin-negyedbeli hangzavarral és tumultussal megspékelve, hanem az egyik legsokszínűbb fővárosi kerület.
A székfoglalós ráhangolódás után következhet a fő feladat, amihez Szénási Szilvia, a szervezet vezetője és az alapítvány volt önkéntese, jelenlegi oktatási koordinátora, Pocsai Bettina egy táblát hívnak segítségül, amit filcekkel három részre is osztanak – a hazánkban élő romák nagy csoportjaira: magyar, oláh és beás cigányokra.
A csapatok kártyákat kapnak, az ezeken szereplő emberekről, foglalkozásokról vagy tulajdonságokról pedig el kell dönteniük, kikre jellemző. Némi gondolkodási idő után aztán a kártyák megtalálják a helyüket a tábla valamelyik harmadán, majd Szilvi és Betti elárulják, mi került jó helyre és mi nem.
Megtudhatjuk többek közt, melyik csoport tagjai élnek legrégebben hazánkban, kikre jellemző a kovácsmesterség, kik is azok a muzsikus cigányok. Előkerül Szakcsi Lakatos Béla, Bangó Margit és Palya Bea neve, illetve olyan kártyák is, amelyekről kézenfekvőnek tűnik, hogy az összes, idehaza élő cigánycsoportra jellemzők. De ez biztosan igaz? Annak, aki szeretné tudni a megfejtést, érdemes ellátogatnia az Uccu foglalkozására, hogy szembesüljön a valósággal. Nem lőjük le a poént, csak annyit árulunk el: sok minden nem az, aminek látszik. Nagyon nem.
Van egy 19 éves fiam, szőke a haja, fehér a bőre és kék a szeme. Nemrég született egy kisbabám, ő is szőke hajú, fehér bőrű, de barna szemű. Ezt az egyet örökölte tőlem
– meséli Szilvi. Ettől függetlenül a fiának nagyon erős roma identitása van, miközben persze olyanok is bőven akadnak, akiken szintén nem látszik, de nem is beszélnek róla. „Bár természetes, hogy amikor ismerkedünk, akkor nem az az első, hogy »helló, amúgy cigány vagyok«”, teszi hozzá.
Az Uccu igyekszik hangsúlyozni, hogy nem létezik „szegény cigánycsoport”, hanem az egyes csoportokon belül van egy olyan réteg, amelynek tagjai mélyszegénységben élnek, ám, mint mondja: „a szegénység nem a cigányság kultúrája”. A roma kultúra pedig nagyon diverz ugyanúgy, mint a nem roma embereknél: ahány ház, annyi szokás.
A program végén minden résztvevő becsületesen bevallja, hogy bőven van még mit tanulnia a roma kultúráról. Szilvi igyekszik megnyugtatni mindenkit, hogy ez a foglalkozás azért haladó nehézségű volt.
A foglalkozás végeztével, a tanulságok levonása után még egy kicsit maradunk, hogy az Uccu világának mélyére ássunk. Ahogy az alapítvány vezetője meséli, habár 2010-ben jöttek létre, az elgondolás már 2008–2009-ben, a rasszista indítékból elkövetett romagyilkosságok idején megszületett, amikor a cigányellenes hangok az egész országban felerősödtek.
Ebben a romaellenes hangulatban kezdtek el együtt gondolkodni roma és nem roma fiatalok, miként tehetnének együtt valamit azért, hogy párbeszéd alakuljon ki a két oldal között. Azt vallják, hogy azok az emberek, akik elutasítják a cigányságot, igazából nem is ismerik azt, amit elutasítanak.
Azért kezdtek el elsőként a középiskolás korosztállyal foglalkozni, mert úgy gondolták, az attitűdváltást velük kell elkezdeni: interkulturális párbeszéddel társadalmi együttműködést indítani. Mára ott tartanak, hogy összesen mintegy kilenc különböző oktatási modullal rendelkeznek, amin mi részt vettünk, az az egyik foglalkozáselem – ezekből jó néhány van még a tarsolyukban.
A székfoglalós játék a gyerekek körében is előkerül, hiszen – mint mondják – ez igazi „jégtörőként” funkcionál, aztán ha már megvan a hangulat és a kölcsönös bizalom, jöhet a többi játék.
Nem az a cél, hogy meggyőzzük őket, »úristen, szeressetek minket!«, hanem már önmagában az egy fontos állomás, hogy beszélgetünk, kialakul egy kapcsolódás, közben rádöbbennek, hogy nem úgy van ám minden, ahogy azt első körben gondolták. Nem nekünk kell kimondani, a gyerekek kimondják maguktól
– meséli Szilvi. Betti nyomban hozzáteszi, hogy persze minden csoport más, de a cél mindenhol ugyanaz: „ismerd meg egy kicsit a valóságomat, mert ugyanabban a világban élünk, de a valóságaink nagyon különböznek”.
A fiatal lány egyébként elég sok helyen önkénteskedett korábban, így amikor az Uccuhoz került, a szüleinek nagyjából annyi volt a reakciója, „jaj, már megint nem bír magával ez a lány”. Az alapítvány választása azonban nem a véletlen műve volt: amikor felkerült Csobánkáról Budapestre, sok olyasmit tapasztalt, amit nem értett. Ezek mind ahhoz kapcsolódtak, hogy ő cigány.
Nem engedtek felszállni a buszra, és még sorolhatnám, de itt mindenkinek van ilyen sztorija. Anyukám látta rajtam az ezekből fakadó stresszt, iszonyúan bántotta, de eszköztelen volt. Hiába szeretett volna segíteni, nem tudta, hogyan. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy sírva megyek haza, ő meg nem tud erre mit mondani.
Az Uccunál bármin is mennek keresztül, tudják, hogy megbeszélhetik egymás közt, néha egyszerűen csak arra van szükségük, hogy ventilálhassanak egyet. „Elő lehet hozakodni az olyan sztorikkal, minthogy »hallod, bementem a boltba, és befelé menet kipakoltatták velem a táskámat, érted?!”
Betti örült, hogy talált egy olyan közösséget, ahol nemcsak segítenek neki, de még tanulni is tud mellette. Mert az anyukája nem tudott volna neki segíteni, azon kívül, hogy megsimogatja a vállát: „jól van, kislányom, ilyen a világ”. Ennél pedig neki már jóval többre volt szüksége.
Szilvi története régebbre nyúlik vissza, már férje és gyereke is volt, amikor csatlakozott. A családjában természetesnek tartották, hogy ők cigányok, mi több, muzsikus cigányok, a zene mindig nagyon fontos szerepet töltött be az életükben. Korábban szociális munkásként dolgozott egy budai családsegítőben, de úgy érezte, olyan valamit kellene csinálnia, ami kicsit a saját identitására is reflektál. Egyébként is rengeteg kérdése volt saját magáról, de a döntő pont akkor jött el, amikor úgy érezte, ez már a gyerekéről is szól.
Vannak dolgok, amikkel én meg tudok birkózni, például, amikor jön utánam a biztonsági őr, ezeken mi már sokszor csak nevetünk. De amikor a gyerekedet bántják, az már sokkal keményebb, főleg úgy, hogy igazából miattad van
– meséli Szilvi. Ő is megkapta már gyerekként, hogy mindig a fejéhez fogják vágni, hogy cigány, és ez így is lett.
Édesapja mindig azt mondta, pusztán azért, mert cigány, kétszer annyira jól kell teljesítenie, mint a többieknek, nincs mese. Nem lehet máshogy reagálni, csak egyféleképpen: úgy, hogy te leszel a legjobb. Nem véletlen, hogy szép számmal akadnak teljesítménykényszeres tagok az Uccuban.
Szilvi úgy érzi, felnőtt korára sok minden letisztult, épp ezért tartja annyira fontosnak, hogy az Uccunál tevékenykedő roma fiataloknak hogyan alakul a saját önképe. Fiatalon amúgy is mindenkinek rengeteg kérdése van magával kapcsolatban, erre még rátesz egy lapáttal a saját identitása is.
„Pozitív roma identitást kialakítani egy olyan közegben, ahol mindenki azt mondja, a cigányok büdösek, lopnak csalnak, nagyon nehéz. Csak a szégyent érzed”, mondja. Ezért is fontos számára, hogy nemcsak a magyar kultúra, hanem a roma kultúra is az élete része, így ő gazdagabb, mint egy átlag magyar ember.
Arra a kérdésre, a gyerekekre vagy a felnőttekre könnyebb-e hatni, a másodperc töredéke alatt érkezik a válasz mindkettőjüktől: a gyerekekre. Sokkal nyitottabbak, még formálhatók, és hát ez az Uccu célja: attitűdöket formálni. Kilencven perc alatt persze nem tudják megváltani a világot, de arra pont elég, hogy a diákok elkezdjenek gondolkodni azon, talán mégsem minden fekete vagy fehér és nem minden az, amit a tévében vagy az anyukájuktól hallanak.
Tartottak már hasonló foglalkozásokat tanároknak és pedagógusoknak is, ott sokkal nehezebb helyzetből indultak, hiszen nekik már megvannak a berögzött sémáik minden témával kapcsolatban. „Sokszor előfordul, hogy az emberek azt gondolják, ők amúgy elfogadóak, toleránsak, hisznek abban, hogy a párbeszéd sok mindent elindíthat, aztán mikor belemegyünk a mélyére, kiderül, hogy ez közel sincs így, csak már megtanulták, hogy lehet ezekről beszélni”, árnyalja a képet Szilvi.
A gyerekek ezzel szemben kerek perec a szemükbe mondják, amit épp gondolnak. És ezzel lehet mit kezdeni. Persze csak akkor lehet erről így beszélni, ha ők is jelen vannak, épp ezért vallják: semmit róluk nélkülük. Ugyanakkor az Uccunál nem egy előre megírt tankönyvből olvassák fel az egyes problémaköröket érintő paneleket, hanem mindenki saját magát viszi bele a történetekbe. Ahogy Szilvi megfogalmazza:
amit én romaként elmondok, az nem ugyanaz, mint a Bettié, de ugyanolyan igaz.
Az osztálytermekben a jó csoportdinamika is csodákra képes: a gyerekek egymásra is reagálnak, egy jól összeszokott társaságban az is belefér, hogy az egyik diák leteremti a másikat azért, amit mondott. Nemrég egy végzős középiskolás osztályban az egyik csoportban többségbe kerültek a lányok, ám a kevés fiú meglehetősen szélsőséges véleményt fogalmazott meg, amit aztán a lányok könnyűszerrel hárítottak. Az Uccunak meg sem kellett szólalni, csak moderálni a diákok közötti beszélgetést.
A gyerekek megszokták, hogy a tanár megmondja a tutit, ők pedig ülnek csendben, az uccusok viszont bemennek, széthúzzák a padokat, körberakják a székeket és elkezdenek beszélgetni velük. Ebből rájönnek, hogy nem bújhatnak el, részt kell venniük a foglalkozáson, nincs telefonozás, aztán egyik pillanatról a másikra elkezdik élvezni. Hogy kíváncsiak rájuk, hogy meghallgatják a véleményüket.
Nem arról van szó, hogy amikor valaki azt mondja, »amúgy a cigányok büdösek«, akkor mi felhőkölünk, hogy »úristen, mit mondtál?!«. Inkább elkezdjük kérdezgetni, hogy amúgy ezt honnan gondolja, erre a reakcióra viszont nincsenek felkészülve. Előfordul, hogy a tanár ilyenkor rájuk szól, hogy »ilyet nem szabad mondani«, én meg mondom, hogy »de, szabad«. Humorral egy csomó mindent el lehet ütni. Aztán elkezdenek rajta gondolkodni, hogy nem igazán értelmezhető, ha nagyjából egymillió emberre azt mondják, hogy mindegyikük büdös.
Az iskolákban tartott érzékenyítés mellett az alapítvány fontos feladatot lát el a közösségfejlesztésben és a roma fiatalok vezetőképzésében is, kiemelt figyelmet fordítanak a roma fiatalok képzésére, készségeik és ismereteik fejlesztésére is. Ma már nemcsak Budapesten tevékenykednek: Pécsen, Miskolcon és Ózdon is működik Uccu műhely.
Kilépve az osztálytermekből evezzünk át a józsefvárosi séták világába, amelyek keretében a résztvevők például megtudhatják, mi a kapcsolat Liszt Ferenc és a cigányzene között, vagy azt, hogy Blaha Lujza imádta a cigányzenét, és előadások után a nyolcadik kerületben mulatott.
Ahogy Betti meséli, eleinte arra találták ki ezt az oktatási modult, hogy a fiatalok kilépjenek a komfortzónájukból, és elmerészkedjenek a „nagy, veszélyes no-go zónába”, aztán egy idő után társadalmi vállalkozássá vált, ma pedig már a világ minden részéről, Dél-Afrikától Dél-Amerikán át Kanadáig érkeznek résztvevők.
Ezeken a sétákon nemcsak a sétavezető beszél, hanem a résztvevők sok mindent megtudhatnak egymásról is, akár a kultúrájukról, a világnézetükről, ahogy a diákoknál, itt is mindennek a párbeszéd az alapja. A külföldi résztvevők közül sokan még azt sem tudják, kik azok a cigányok, legfeljebb a tévéből került néhány ötlet a fejükbe, de Betti szerint sok esetben jóval nyitottabbak, mint a magyar közönség.
A tízéves Uccu története most újabb mérföldkőhöz érkezik, ehhez éppen adományokat gyűjtenek. Eddig elsődleges célcsoportjuk a nem roma fiatalok voltak, ám idén elkezdtek azon gondolkodni, hogy szeretnének olyan fiatalokhoz is elérni, akik egyébként nem találkoznának a missziójukkal. Az új célcsoport a roma lányok lettek, akiknek egy több alkalomból álló foglalkozássorozatot szeretnének tartani, hogy ezáltal erősítsék a roma identitásukat.
Mindketten azt mondják, nekik is jól jött volna valami hasonló, amikor 14–15 évesek voltak, és ezért pontosan érzik, mennyire jó lenne, ha ennek a generációnak már nem kellene ugyanazokkal a nehézségekkel megküzdenie, amikkel ők megküzdöttek egykor. És hogy ne legyenek tabuk azok a dolgok, amik az ő életükben tabunak számítottak. Vagy ahogy Betti frappánsan összefoglalja:
Kell egy lányklub. Aztán sok lányklub.
