A tél minden évben úgy éri a társadalom egy részét, mintha szökőár jönne, és lehetetlen volna fölkészülni rá. Sokakkal csakugyan ez a helyzet: vannak, akiknek lehetetlen feladat a megnövekedett fűtési költségek kifizetése, hiába tudják előre, hogy erre minden évben számítani kell. Ugyanígy, a hajléktalan emberekért érzett aggodalom is mindig fellángol a hideg beköszöntével, és többet beszélünk róluk, mint máskor: nem kéne nekik is fűtött helyen tölteni a telet? Bemennek vajon az intézményekbe?
A probléma az, hogy ez a kérdés sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre tűnik. A hajléktalanság természetesen nem csupán téli probléma, és a helyzet krízisalapú kezelése, a kizárólag a megfagyástól megvédő nagyon rossz minőségű menedékhelyek összességében inkább konzerválják, mintsem hosszú távon megoldanák az utcán élők többségének helyzetét. Miért?
Otthont pótló intézményeket nem csak a hajléktalan emberek vesznek igénybe: idősek otthonai, fogyatékos emberek otthonai, ápolási otthonok, családok és gyermekek átmeneti otthonai és gyermekotthonok nyújtanak intézményes férőhelyeken lakhatási szolgáltatásokat a hajléktalanellátás keretein kívül.
Az elhelyezést biztosító intézményekben élő ügyfelek a társadalom nagyon sérülékeny tagjai. Az esetek jelentős részében nincsen, vagy alig van választásuk abban, hogy igénybe veszik-e az adott intézményi férőhelyet: rászorulnak az ott nyújtott szolgáltatásokra vagy magára a férőhelyre, illetve ha gyermekek, gondnokoltak, esetleg nincs is magától értetődő beleszólásuk az elhelyezésükbe.
A hajléktalanellátás ebből a szempontból kilóg a sorból: olyan embereknek nyújt otthont, akiknek ezt nem a kiemelt ápolási szükséglete vagy az önellátási, belátási vagy önrendelkezési korlátozottsága indokolja, hanem „csak” a legszigorúbban vett anyagi kényszer: hogy nincsen hol lakniuk.
Én magam több ellátási területen is dolgoztam otthont pótló intézményben, több mint egy évtizede foglalkozom a szűken vett otthontalansággal. Kollégáimmal együtt folyton látom, hogy az intézményekben nyújtott lakhatási lehetőségek nagyon gyakran nem megfelelőek, és ezzel még a legkevesebbet állítom. Idős, ép értelmű, mozgássérült emberek kénytelenek többágyas szobákban élni, akár általuk soha nem választott településeken. Emellett, különösen az állami fenntartású otthonokban, intézményekben személyzet- és felszereléshiány is gyakran nehezíti az életet.
Szociális szakemberként a leggyakoribb kérdés, amit jó szándékú laikusoktól megkapok: azok, akik az utcán éjszakáznak, ugyan miért nem mennek be a szállóra? A válasz nem egyszerű, kicsit hosszú is lesz, de előtte le kell szögezni: sokan bemennek, sőt, sokkal többen bemennek, mint ahányan nem. Az országban nagyjából tizenegyezer férőhely működik, ezeknek több mint a fele a fővárosban, és a férőhelyek túlnyomó része magas kihasználtsággal működik, illetve az igénybe vevőknél kevesebben éjszakáznak a közterületeken.
De miért nem mennek be azok, akik nem? Az állami hajléktalanellátó rendszer háromszintű: az utcai gondozó szolgálatok, a nappali melegedők és éjjeli menedékhelyek, valamint az átmeneti szállók (elméletben legalábbis) a lépcsőzetes ellátórendszer elemei.
Az utcai szolgálat az egyetlen proaktív formája az ellátásnak: szociális munkás kollégák keresik fel az utcán élő embereket, krízisszolgáltatásokat, ellátórendszeri férőhelyeket, szolgáltatásokat, és a téli krízisidőszakban takarót, forró teát, gyertyát ajánlanak az ügyfeleknek.
Az ellátórendszer következő lépcsőfokát, ha alvási lehetőségben gondolkodunk, az éjjeli menedékhelyek jelentik, ahová előzetes bejelentkezés és fizetség nélkül lehet bemenni, jellemzően tüdőszűrő papírral. Ezeknek a férőhelyeknek egy része egész évben, más része csak a téli krízisidőszakban áll nyitva. Az éjjeli menedékhelyek többségükben nagyon rossz fizikai körülményeket nyújtó tömegszállások, ahol sokan a földön alszanak, akár többtucatnyian osztoznak egy helyiségen, és a szolgáltatás jellemzően kimerül a beengedés, fűtés, mosdóhasználati lehetőség hármasban, bár vannak olyan fenntartók, amelyek menedékhelyeken is magas színvonalú szolgáltatásokat nyújtanak, de ez a ritka kivétel.
A harmadik lépcsőfok az átmeneti szállók szintje. Az ügyfelek elsőként felvetődő szempontja a legtöbbször az, hogy az éjjeli menedékhelyekhez képest itt saját ágya, kisebb létszámú szobája, saját szekrénye lehet az embernek – a többség nem tudja, de itt már havi térítési díj ellenében. A szolgáltatás szempontjából a főbb különbség az, hogy az átmeneti szállókon szociális munkások esetkezeléssel segítik az ügyfeleket, ami jelenthet álláskeresést, egészségügyi ellátások igénybevételét, vagy éppen a szállóról való kiköltözéskor a következő lakhatási lehetőség megkeresésében való közreműködést. Az ellátórendszerben negyedik lépcsőfok nincs: ha valakinek lejár az átmeneti szállón a férőhelye, akkor nincsen hová továbblépnie, maximum másik hasonló intézménybe, vagy rosszabb esetben kezdheti az egészet elölről. Tulajdonképpen a rendszer lépcsőzetes voltának bedugulása nem lenne muszáj, hogy távol tartson valakit a létező férőhelyektől, de azért mindjárt látjuk, hogy van köze hozzá…
Mindegyik intézménytípus esetében jellemző, hogy alapvetően magas kihasználtsággal működik, különösen a téli időszakban, mégis vannak üres férőhelyek, és olyan ügyfelek is, akik nem tudnak vagy nem akarnak bemenni.
Az éjjeli menedékhelyeken a körülmények rendkívül rosszak, és sokan félnek. Én magam a szociális területen olyan gyakori másodállásozás keretében többféle ellátásban ügyeltem, ügyelek ma is, és az ügyfelek ilyen panaszait a legtöbbször sajnos reálisnak kell látnom. A legtöbb éjjeli menedékhely nagy alapterületű helyiségben biztosítja sok embernek (jellemzően többtucatnyi ügyfélnek) a meg nem fagyás lehetőségét. Utcai szociális munkásként vittem már volt kollégiumi menzára, volt tornaterembe, egykori ipari területekre embereket menedékhelyre, és
Érthető, hogy az utcától csak a fűtésnyivel komfortosabb férőhelyeket szinte csak a megfagyás alternatívájaként kezeli az otthontalan emberek egy része, tudni kell, hogy ezek a helyek, amellett, hogy nem kényelmesek, gyakran veszélyesek is. Ha egy kolléga ügyel olyan menedékhelyen, ahol többtucatnyian alszanak egy helyiségben, ez szinte csak portaszolgálatot jelent, és ha a 90 betérő alvó közül csak egyetlen is akad, aki kockázatot jelent a többieknek, akkor nem tudunk segíteni: ha egy valaki lop, mindenkit meglophat, ha egy valaki erőszakos, bárkit bánthat. Különösen igaz ez a koedukált férőhelyekre, ahová hajléktalan nők, akiknek nincsen párjuk, éppen emiatt, gyakorlatilag alig teszik be a lábukat.
Utcásként találkoztam azzal a helyzettel, hogy az ittas, de belátóképes, gyengénlátó öreg néni azt mondta kásás szavaival, hogy ő ugyan nem megy be mindenki kutyájának egy bogaras helyre, ahol a földön kell aludjon, jobb itt kint a padon. Nem tudok vele vitatkozni, ha nincsen olyan hideg, ami közvetlen életveszélyt jelentene. Ezek csak példák arra, hogy miért nem jók a tömegszállások, és nem is mindennapi esetek, de illusztrálják: a tömegszállásokba, tornatermekbe csak akkor mennek be az ügyfelek, ha az életveszély elől kell menekülniük, belátóképességüket is csak ilyen esetben kérdőjelezhetjük meg, és nem hiszem, hogy sok kollégám kövezne meg, ha azt mondanám, igazuk van. Hosszú évek alatt nem igazán találkoztam olyan kollégával, aki meggyőződéssel állította volna, hogy az éjjeli menedékhelyeken jellemzően az emberek emberi méltóságát tiszteletben tartó, nem megalázó állapotok uralkodnának, és lenne jó ajánlatunk az utcán alvóknak, sőt, sok kollégával egyetértünk benne, hogy mi sem bírnánk, vagy mernénk ilyen körülmények között aludni.
Mi a helyzet az átmeneti szállókkal? Elvileg, ha valaki visszajáró ügyfél egy éjjeli menedékhelyen, akkor érdemes továbblépnie, átmeneti szállós elhelyezésbe mennie. Sokan azonban nincsenek ehhez elég jó állapotban, nem tudják végigcsinálni már a felvételi folyamatot sem, vagy havi tíz-húsz-harmincezer forintjuk sincsen, amit a szállóra költhetnének. Az átmeneti szállók a többségnek a jobb körülmények, a zárható szekrények miatt jelentenek vonzerőt a menedékhelyekhez képest, ugyanakkor a fő hozzáadott érték a személyre szabott szociális munka. Így ez máris egy ördögi kör: magasabb színvonalú segítséghez azok jutnak, akik eleve egy lépéssel beljebb, jobb egészségi, fizetőképességi helyzetben vannak. Sokan tehát a menedékhelyek és az utca közt mozognak, akár éveket, a menedékhelyre ugyanakkor csak végszükség esetén mennek.
Átmeneti szállón viszont nem lehet sok évet eltölteni: ahogy a neve is mutatja, ideiglenes megoldás, egy plusz egy évre szól. Nem igazán lehet viszont bútorzatot, pár szatyornyinál több holmit tárolni ezeken a szállókon sem, így amikor a jogviszony lejár, jellemzően bútorzat, konyhafelszerelés és háztartási gépek híján kellene albérletbe költözni, melynek ára akár öt-tízszerese is a szállón fizetendő díjaknak. Emellett az átmeneti szállók nagy részébe egyénileg lehet kötözni, pároknak vagy háztartásoknak csak kevés férőhely áll nyitva. Így, ha valakinek szívességi lakhatása van egy üres raktárhelyiségben, vagy saját építésű kunyhója az erdőben, akkor a háztartása tagjaitól, és holmijai nagy részétől is búcsút kellene vennie az átmeneti szállós elhelyezés érdekében. A szállón dolgozó kollégáknak nagyon kevés lehetősége van a náluk élő emberek életkörülményeinek javítására, mégis gyakran erőn felül tesznek ezért. A vezetéstől, a kollégák és a fenntartók hozzáállásától függően hatalmas különbség van az egyes intézmények között.
Ami viszont biztos: az állam az adófizetők pénzén olyan ellátórendszert tart fenn, amelyet az ellátottak részéről igénybe venni az ellátórendszer mindegyik lépcsőfokán kockázatot vagy áldozatvállalást követel meg, sajnos nem egyértelmű win-win helyzetről van szó. Ugyanakkor a közvéleményt – nem függetlenül az elmúlt tíz év kriminalizáló politikájától – nem elsősorban az foglalkoztatja jelenleg, hogy a hajléktalan emberek előbbre jutnak-e az ellátórendszerbe fektetett adóforintoknak köszönhetően, hanem sokan, köztük politikusok is úgy vélik, hogy a hajléktalanellátó rendszer a többségi társadalom számára nyújt szolgáltatást, jelesül azt, hogy az otthontalan emberek ne legyenek az utcán, a szemük előtt.
Csakhogy ehhez nem tiltások, kényszerek kellenek, hanem jellemzően és rendszerszinten tisztálkodási lehetőségek, a legsérülékenyebbeknek nyújtott egyéni esetkezelések, nem tömeges elhelyezések és továbblépési lehetőséget jelentő formák kellenének.
A szerző az Utcáról Lakásba! Egyesület társelnöke!
