- „A technológia mindig is beteggé tett bennünket. Vadászó-gyűjtögető életmódot folytató elődeink 10 000 évvel ezelőtt akkor találkoztak először torokgyíkkal, szifilisszel, influenzával, szalmonellával, gümőkórral és leprával, amikor háziasítani kezdték az állatokat. A civilizációnk fejlődését meghatározó esemény, vagyis a földművelés feltalálása az átlagosan várható élettartamot 25 évről 15 évre csökkentette.”
- „A befizetett dán koronákért cserébe kiterjedt szociális háló, ingyenes egyészségügyi ellátás, ingyenes oktatás (az egyetemet is beleértve) és gyermeknevelési támogatás jár, valamint két éven át a fizetésed 80 százalékának megfelelő munkanélküli segély.”
- „A kínaiak többsége még ma is a szituációs etikát részesíti előnyben az abszolút elveken nyugvó erkölcsökkel szemben, mert ez a nyugati felfogás gyakran nem tartja tiszteletben az emberek érzéseit, és azt sem veszi kellőképpen figyelembe, hogy az adott helyzetben mi a legjobb az érintettek számára.”
- „Jogi harca végső kimenetelétől függően ugyanilyen választás előtt áll a virágárus Baronelle Stutzman, mert lelkiismereti okokból utasította vissza, hogy melegek esküvőjére készítsen virágot. Ha arra kerül a sor, akkor a Szent Benedek útját követő keresztényeknek késznek kell lenniük arra, hogy gazdaságilag támogassák egymást – állások fölkínálásával, üzletek támogatásával, szakmai hálózatokkal és így tovább.”
Az idézetek Orbán Viktor nyári olvasmánylistájának darabjaiból származnak, sorrendben a korábban a Telegraphnál és a Spectatornál dolgozó Ian Douglas Megbetegít-e a modern technológia?, a 33 évesen a Marie Claire londoni szerkesztőjeként dolgozó, férje Lego-gyárban kapott munkája miatt Dániába költöző, azóta bestsellereket publikáló Helen Russell Egy év a világ legboldogabb országában, az Ázsia-kutató, a kontinensről több mint 30 könyvet jegyző Boyé Lafayette de Mente A kínai észjárás, valamint a The American Conservative szerkesztőjeként is ismert, az ugyancsak konzervatív National Review-tól a The Wall Street Journalig számos lapban publikáló, több sikerkönyvet író Rod Dreher Szent Benedek válaszútján című kötetéből.
Hol találkoznak az orbáni lista könyvei?
Meglehet, első blikkre távol esnek egymástól a témák, ám a könyvek valójában szinte ugyanarról beszélnek: a legszélesebb értelemben vett egyetemes és nemzeti kultúra ügyét tárgyalják, kortárs értékdilemmákat mutatnak meg. Teszik ezt úgy, hogy a lehető legszélesebb kör számára hozzáférhetőek, a szelekció ugyanis érezhetően úgy készült, hogy minél alacsonyabb legyen a belépési küszöb, a legkevesebb idegen szó, érthetetlen fogalom nehezítse az olvasást. Ez azért fontos, mert idehaza sokáig nem volt éppen az uralkodó műfajok között a „nonfiction”, azaz a politikai, közéleti, széles értelemben vett kulturális témákról szóló beszéd. Egyszerűen nem volt divatos az értékekről, világlátásokról szóló szöveg, a kultúr- és tudatipar kritikája, a rendszerbírálat, egyáltalán a világ, a gondolkodás, a hely egy részének vagy egészének leírására tett kísérlet. Pláne igaz ez a tudománytól távoli, közérthető, a napi közéleti beszéd széles rétegeknek elérhető szintjén született írásokra.
Hogy a Fidesznek, illetve a kultúráról érdemben, nem a „most mi jövünk, mert miénk a hatalom” szinten gondolkodó kevés döntéshozójának, szerzőjének fontos, hogy elbeszélje saját világát, azt fordítások, megírt művek sora jelzi, de ezt mutatja az Orbán oldalára posztolt könyvek sora is. Ezt a négyest érdemes kettő plusz kettes felállásban tárgyalni, hiszen két kötet egy-egy ország kultúrájáról, identitásáról szól.
A bevezetőben idéztük, hogy a dánok két évig adnak a fizetés 80 százalékának megfelelő munkanélküli segélyt, ebben az országban az egyik legkisebb a szakadék a leggazdagabbak és a nagyon szegények között, korán törvénybe iktatták a melegházasságot, a munkahelyeken még az ebédből is közösségi élményt kreálnak, rengeteget adóznak, aminek köszönhetően sokkal könnyebben választanak valódi érdeklődésüknek megfelelő szakmát a legjobban fizető meló helyett, hiszen az adóterhelés nyomán úgysem szalad az égbe a nettó jövedelmük, átlagosan csak heti 34 órát dolgoznak, mindemellett a dánok 53 százaléka végez önkéntes munkát, alternatív, szabadon szerveződő közösségek tagjai. És még sorolhatnánk a példákat, elvégre a kötet részletgazdagon beszéli el, milyen egy társadalom, amely közösségeken, szolidaritáson építkezik, sok adót fizettet, hogy az így halmozódó közpénzből midenki jólétét szolgáló állami intézményrendszert tarthasson fent. Az egészségügytől az oktatásig elképesztőek a közszolgáltatásokhoz való hozzáférési lehetőségek. Minden alapjaiban különbözik attól, amit idehaza látunk, és ami Orbán politikájából és világlátásából következik. És persze jó dolgukban elsőként engedélyezték Európában a sterilizálás nélküli nemváltást, továbbá természetesnek fogadják el, ha valaki nem szeretne gyereket.
Csakhogy ezek a kötetek bizonyára nem azért kerültek az orbáni olvasmánylistára, hogy a kormányfő nyilvános önkritikájának alapját képezzék. Sokkal inkább azért lehetnek ott, hogy segítsenek megérteni: a nemzeti kultúra, a helyi tradíciók, hiedelemrendszerek, közösségi identitások, lokális tudások, történelmi tapasztalatok milyen mélyen határozzák meg egy ország útját, lakóinak viselkedését.
Erre reflektál a kínaiak észjárásáról szóló kötet is, amely az ázsiai ország lakóinak tudás- és normarendszerét, közösségi erkölcsösségét ismerteti meg velünk.
A könyv rámutat, hogy a nyugatiak hajlamosak normatív erkölcsi kereteket teremteni, tehát vannak jó és rossz vállalások, minek nyomán abszolút skálákon bemutatható, melyik oldalra kerülünk.
A kínai etika azonban nem logikai alapokra, abszolút erkölcsi igazságokra, esetleg istenhitre, hanem a konfucianizmus diktálta harmónia megőrzésének eszméjére támaszkodva alakult ki. Ez a differencia önmagában rettenetesen elnehezítette a nyugatiak és a kínaiak közötti találkozásokat, hiszen olyan eltérő igazság- és erkölcsfogalmakkal működtek, amelyek csaknem ellehetetlenítették a megértést. Érdekesség, hogy a kínaiak jelentős része ma is a szituációs etikát részesíti előnyben az abszolút elveken nyugvó erkölcssel szemben. Onnan nézve nehezen érthető a nyugati felfogás, amely semmilyen módon nem foglalkozik az emberek érzéseivel, nem kísérli meg megtudni, mi a legjobb a konfliktusban, ügyben érintettek számára, arra törekszik, hogy az abszolút erkölcsi törvényeit érvényesítse. Ez ugyanis nem hagy helyet azon gondolkodni, hogy az adott helyzetben és körülmények mellett mi volt, mi lehetett a helyes, és mi a helytelen.
Ez persze egyetlen példa a kínai működésből, de talán ennyiből is látható, mennyire eltérő módon, milyen más hagyományokon szerveződik a kínai társadalom, amelynek meghatározó része az egyenes nemek vagy igenek kerülése, a szándékosan homályos fogalmazás, az idegen számára szuperkódoltnak tetsző beszéd.
Ami a két kötetben nagyon hasonló: két olyan ország kultúrájáról, társadalmáról van szó, amelynek saját nyelve, így erős nemzeti kódrendszere van (a kínaiak helyzete még bonyolultabb, mert nyelvjárások is szűkítik a megértés tereit). Noha Kínának majdnem másfél milliárd, Dániának pedig kevesebb, mint 6 millió lakosa van, mindkettő értelmezhető Magyarországhoz hasonlóan unikumként, amennyiben alapvetően zárt közösség, kevés a közvetlen, természetes nyelvi, kulturális kapcsolódása más országokhoz. A kultúra alapját jelentő nyelv egyedisége különleges magányt teremt, amiből eltérő stratégiák következhetnek. A kínaiak sokáig a totális bezárkózást választották, nagy faluk ennek szimbóluma, míg a dánok meghatározó többsége beszél angolul, és társadalmuk működése a nyitottságra épült. Azaz e különleges kulturális adottságra adható válaszok közül két szélsőséges választ látunk. Kínában a bizalomért nagyon sokat kell dolgozni, Dániában a társadalmi rend alapja a mindenkinek járó bizalom. És persze mindkét kultúra folytonos változásban van a kortárs kihívások miatt, amit a kínaiknál a nyitás, az amerikai hatás, az államkapitalizmus modelljei jelentenek, Dániában pedig a nyitottságból fakadó problémák, mint a migráció kezelése.
Ahogyan a kínaiak kultúráját alaposan alakítják a technológiai változásokból, a távolságtartás mellett is beszűrődő kultúripari hatások, úgy a dánoknál alapvető változásokat hozott a tömeges bevándorlás. Russell kötete 2015-ben jelent meg, ma már alighanem új nyitottságfogalommal beszélné el a dán társadalmat, amely mind inkább úgy érzi, hogy e bizalmi szintjét és jóléti kereteit úgy képes megőrizni, ha gátat szab a migrációnak. Nem is olyan régen például a dán szociáldemokrata bevándorlási miniszter beszélt arról, hogy hiba volt Orbánt bírálni, amiért kerítéssel védte Magyarország határait a tömeges bevándorlás okozta válság idején. A baloldali Mette Frederiksen miniszterelnök bevándorláspolitikája egyébként is nagyban hasonlít a jobboldali változatokra, azzal kiegészítve, hogy baloldali eszmei alapot is igyekszik tenni szigorú intézkedései mellé: szerinte a szabályozatlan globalizáció, a tömeges bevándorlás és a munkaerő szabad áramlásának árát a kevésbé tehetős társadalmi osztályok, így a szegényebb dánok fizetik meg. Ennek megfelelően szigorúan korlátozzák a nem nyugati bevándorlók érkezését, programokat indítottak az elsősorban migránsok lakta gettók felszámolására, de a szocdemek támogatják a burka viselésének tiltását is.
Hagyomány, okostelefon és a keresztény erkölcs
A kultúra másik szintjét érinti az orbáni lista másik két kötete. A kormányfő az utóbbi időben kulturális kérdésekben mindinkább tolódik jobbra, retorikai szinten a konzervatívok ortodoxai közé tartozik. A követhetetlen tempóban átalakuló világ jelentős kihívásokat generál, ahogyan minden eszmerendszer, úgy a konzervatív számára is felveti a kérdést: hogyan lehet megőrizni az eszme tradicionális értékalapjait, miközben minden változik?
Rod Dreher a keresztény erkölcs őrzésének lehetőségeiről beszél. Ennek védelme a globális konzervativizmus, az új jobboldal központi kérdése is.
A fősodratú világmagyarázatuk szerint jelentős kihívás a liberális értékkonszenzus normatívként tálalása. Ez azt jelenti, hogy a liberális eszméből következő állásfoglalásokat vitathatatlan szabályként mutatják be. A liberális értékek vállalói képesek úgy érvényesíteni saját értékrendüket, mintha az természetes fejlődés, lineáris erkölcsi progresszió eredménye, nem pedig eszméjükből fakadó véleményből fakadó állásfoglalás lenne. Azaz nem vita tárgyát képező, valamelyik ideológiából fakadó mondás, amely mögé a polgárok többségének támogatását meg kell szerezni a konzervatív, baloldali eszmékkel vetélkedve, hanem az egyetlen elfogadható álláspont, amelyhez képest minden eltérő vélemény kvázi deviancia. Ez igaz lehet az azonos neműek házasságának engedélyezésétől a beszédet érintő kabarisztikus önkorlátozásokig, amelyek végén a cenzúra határolta területként nevesíthető safe space-ek vannak, melyek megvédik az embereket attól, hogy bármit halljanak, ami nem tetszik nekik. Ez a látásmód vezethet oda is, hogy bizonyos vitákban az hangzik el: erről nem kell vitatkozni, mivel 2021 van. Ez azt kódolja, hogy egyenesen haladunk valamiféle morális értékcsúcs felé, azaz az egyes lépések nem képezhetik közéleti disputa tárgyát, hiszen ezek jó célok, az ellenzők pedig rosszak, akik meg akarják akasztani az emberek kiteljesedését, szabadságának érvényesítését.
Dreher konzervatív szempontból bírál, egyúttal azonban leszögezi: a konzervatívok minden szinten vesztettek. Ráadásul valójában – a mainstream új jobboldali erők állításával szemben – nem a normaalkotó liberális elittel, hanem az emberek akaratával szemben maradtak alul. Szerinte a kultúra (a Netflixtől a tudatipar összes platformján át a közösségi médiumokig) erőteljesen fordult szembe a hagyományos keresztényekkel. Mint írja:
Azért mondogatjuk magunknak, hogy e fejleményeket egy liberális elit erőltette ránk, mert elviselhetetlennek tartjuk az igazságot: az amerikaiak, akár aktív, akár passzív módon, de egyetértenek a változásokkal.
Központi kérdése – akárcsak a konzervatív erkölcs védelmére hivatkozó magyar kormányé – a melegek polgárjogi előrenyomulása, az LMBT-ügyek térnyerése. Úgy látja, hogy az azonos neműek legalizált kapcsolatai már a keresztények szabadságát csorbítják, minthogy lényegében nem áll szabadságukban elutasítani e fejleményeket, noha azok fundamentálisan állnak szemben hitükkel, értékrendjük alapjaival. A szerző által hanyatlásként azonosított folyamat aligha tűnik megállíthatónak, nem csoda, hogy leginkább a kvázi kivonulást ajánlja annak, aki meg akar felelni a hagyományos keresztény erkölcsnek, minthogy az uralkodó kultúrában ez mind több helyen tűnik lehetetlennek. A rendszerekben azért lát kevés lehetőséget a lázadásra, mert a félelem a hatalomhoz tapaszt mindenkit. Az uralkodó kulturális hatalmaknak szerinte egyértelmű a világlátása, a liberális értékkonszenzust közvetítik, például az azonos neműek jogát a házasságra. A logika világos: akkor csökkennek az egzisztenciális kockázataink, ha igazodunk a hatalomhoz. Amennyiben nem mondunk neki radikálisan ellent, akkor jobb eséllyel őrizzük meg állásunkat, jövedelmünket.
Javaslatai közé tartozik, hogy a keresztények alapkérdésekben ne egyezzenek ki, azaz keresztény orvosok ne vegyenek részt az eutanázia vagy az abortusz semmilyen formájában. Ez utóbbi viszont alighanem klasszikusan az a terep, amelyen történelmi vereségről számolhat be. Aligha van ma olyan társadalom, amelyben jelentős társadalmi többséget tudna tenni az abortusz tiltása mellé.
A kötet egyik nem különösebben távlatosan kifejtett, ám valójában az egész társadalomszervezési, kulturális modellt érintő ügye a politika totalizálása. Nem így fogalmazza meg ugyan javaslatát, de ez a kultúrharc totális kiterjesztése. Azt mondja ugyanis, hogy az értékek megőrzésének gátja a kiszolgáltatottság. Hogy védekezhessenek a keresztények, egymásra van szükségük. Azaz azt mondja: vásárolj keresztényektől akkor is, ha többe kerül, kínálj állást saját egyházi közösségedbe tartozóknak.
Ennek az elképzelésnek a megvalósulása azonban a párhuzamos társadalmak hideg harcát vetíti előre. Hiszen ez azt jelenti, a liberálisok vásároljanak liberálistól, a baloldaliak baloldaliaktól. Ez a gyakorlat olyan mértékben totalizálná a politikát, az eszmék harcát, hogy tökéletes (így értelemszerűen nem valóságos) formájában nyugdíjba is küldené a piaci racionalitást, a teljesíményt. Ezek, ugye, a kapitalizmus alapjai.
Meglehet, hogy a nap végén ez egy kortárs, posztmodern kapitalizmus, a tudatipar uralkodása elleni kiállást üzen, melynek célja, hogy a rendszerek meghatározta, vitatathatatlan elitkonszenzust újra kihívhatóvá, vitathatóvá tegye, ám annak helyébe olyasmit kínál, ami eszmei alapon szabdalja szét a társadalmat, logikája szükségszerűen kizáró, nem pedig integráló. Azaz éppen annak a közösségépítésnek jelenti a gátját, amit céljának tekint. Ez a logika nyilvánvalóan nem képes nemzeti közösséget építeni, hiszen egész működése a nemzeten belüli törésvonalak erősítésén nyugszik. A szerző bizonyára azért foglal állást ez ellen, mert hiedelme szerint e radikális ellentartás nélkül saját, igaznak tudott eszméjének alapjait veszítené el.
Dreher azért is figyelmeztet könyvében:
A technológiai haladás nem ugyanaz, mint az erkölcsi haladás – valójában pont az ellenkezője lehet.
Dreher válaszai könnyen vitathatóak, de Orbán negyedik könyvéből legalább megérthető, milyen kihívások miatt tartják ezeket igazán időszerűnek. Merthogy az utolsó kötet azzal foglalkozik, beteggé tesz-e minket a technológia. És kevés adatunk van arra, hogy ne ezt tenné.
A sorba illesztett Douglas-kötet szerint újra nő az öngyilkosságok száma az USA-ban, mind több a mentális zavar, piaci érték alapján a világ öt legnagyobb részvénytársasága (Alphabet – Google, Amazon, Apple, Facebook, Microsoft) mind olyan, amelyik valamilyen módon függővé tesz. Dollártrilliárdok múlnak azon, sikerül-e rávenniük minket arra, hogy elővegyük a telefonunkat a zsebünkből, ránézzünk a felületeikre. Ezeket a logikákat éppen ezért kizárólag a kereskedelmi logika mozgatja: nem számít, milyen változásokat teremtenek, hogyan változtatják meg a mentális struktúráinkat, az értékeinket, csakis az, hogy termeljék a profitot. Ez az eszméjük, se több, se kevesebb.
De akkor végül mit is üzennek Orbán ajánlott olvasmányai?
Ebből a négy kötetből azt olvastam ki:
- a technológia félelmetes ütemben alakítja át a társadalmunkat, az életünket, jelentős kihívást jelent, hogy ilyen körülmények között, a közösségi médiumok ilyen szintű befolyása mellett megőrizzük értékeinket, a társadalmi kötelékeket, viszonyunkat a valósághoz.
- Orbán nyilván nyilván a konzervatív eszmét látja alkalmasnak arra, hogy megvédje az úgynevezett normális életet, azaz azt a hagyományos értékkészletet, amelyen a tradicionális társadalmak szerveződnek. Ennek eszköze, hogy a társadalom egyes kisebbségeinek identitásügyeit háttérbe szorítják, az erkölcsi progresszió gondolatának létezését elutasítják, vagyis tagadják, hogy haladni kell az összes, egyén számára elképzelhető identitás elfogadása felé.
- A kultúra különböző szintjein már csak azért is meghatározhatja a nemzeti közösség, azaz a magyarok többsége e kulturális, identitásügyi választásait, mert nincsenek univerzális receptek. Azaz minden kultúra, hagyomány- és hiedelemkészlet, társadalom oly mértékben különbözik, hogy nem létezhetnek olyan abszolút erkölcsi, identitás-, világfelfogás-igazságok, amelyekhez minden nemzeti közösségnek igazodnia kell. Ahogyan nem kell senkinek sem elfogadnia a tudatipar értékkonszenzusát sem.
Nyilván nem okoz meglepetést, de a miniszterelnök listáján leginkább olyan kötetek szerepeltek, amelyekből építhető olyan narratíva, amelyik képes megmagyarázni kormányzásának nagy elbeszélését, a politikája jelentette válaszokat, az az előtt álló kérdéseket.
De tudják mi a legszebb az olvasásban?
Hogy ugyanebből a négy kötetből az elképesztően kiterjedt dán jóléti állam mélységétől Dreher a konzervatív eszme vereségéről beszélő gondolatán és a technológiáról szóló kötet optimista részletein át a kínai kultúra lassan, de mind inkább nyitottá válásáig szóló érveléssel összefűzhető lenne olyan elbeszélés is, amely minden elemében kritikája az orbáni politikának, mi több, annak kiúttalanságát mutatja. Ez a történet éppúgy elmesélhető az állítások egy másik szelekciójával, a megfelelő részletek egységes keretbe helyezésével, saját logikai lánc mutatásával, mint az orbáni elbeszélés.
Ami meg persze összességében mégis csak azt jelenti: az életünk, így a politika az elmesélhető történetekről szól. Azoknak érdemes hát politizálniuk, akiknek legalább van egy nagy történetük. Vagy legalább vannak könyveik, amelyek elmondják a történeteiket.
