A cél, hogy ne oldalak alakuljanak ki, hogy a vakok ilyenek, a kerekesszékesek meg olyanok, hanem lássuk meg, ha közös alkotásról van szó, akkor tudunk egymástól tanulni, nem feltétlenül a fogyatékosság mentén, hanem egyszerűen egymástól, mint emberektől. Ne az legyen, hogy vannak a látók és a vakok, hanem az, hogy mi vagyunk, együtt. Mi most az iskolákban próbáljuk betömni valamivel ezt a szakadékot.

Így fogalmazza meg tömören Farkas Dorka, az ArtMan Egyesület tagja, miért is alkották meg a vezetésével NemÁrt névre keresztelt programjukat. Missziójuk, hogy közös alkotói teret hozzanak létre a tánc és a terápia eszközeivel, közös értékeinkkel és sérüléseinkkel együtt egy elfogadóbb társadalomért. Az egyesület – amelyben huszonévestől hatvanasokig találhatók tagok – azzal a céllal alakult, hogy programokkal segítse a különböző fogyatékossággal élő emberek társadalmi felzárkóztatását, megmutatva azokat az értékeket, amiket ők a többségi társadalomnak nyújtani tudnak.

A 2005-ben alakult egyesület úgy érezte, noha manapság sokszor előkerül az inklúzió fogalma, nem árt újra és újra hangsúlyozni: elfogadás helyett befogadásra lenne szükség, olyan valódi együttlétre, amely a másságaink helyett az azonosságainkon alapul. Az ArtMan azt vallja: amíg a közoktatásban eltöltött évek során a gyerekek soha vagy csak nagyon ritkán érintkeznek fogyatékossággal élő személyekkel, addig a többségi társadalom bizonytalan és távolságtartó marad a sérült emberekkel szemben.

Ezen szeretnének változtatni, mégpedig általános és középiskolás osztályoknak, egyetemi hallgatóknak szervezett egésznapos foglalkozások segítségével. A programot minden alkalommal az egyesület egy ép és egy sérült táncosa közösen vezeti, ezáltal a diákok olyan irányító szerepben láthatják a sérült művészt, amire meglehetősen kevés példát tudnánk felidézni a való életből.

A NemÁrt egyik októberi állomása az Óbudai Waldorf Iskola, az ArtMantól ez alkalommal Dobay Juli és Barkó Tamás képviselteti magát a helyszínen, illetve elkísérte őket Farkas Dorka, valamint Niki, aki tulajdonképpen Tamás személyi asszisztense. Hogy miért van szüksége egy vaknak személyi asszisztensre? Erről majd később.

Kiskoromban balettoztam, ami habár jó alapot adott, inkább eltávolított a tánctól. Tizenöt évesen viszont kitaláltam, hogy mozgással szeretnék gyógyítani. Aztán kicsit táncoltam, majd megint abbahagytam, végül pedig gyógypedagógus lettem, aztán jött magától ez az út

– mesél Juli a kezdetekről.

Tomi a zene világából jön: korábban hárfázni tanult, majd el is végezte a konzervatóriumot, ám a tánc is több mint 15 éve része az életének, ekkoriban csatlakozott egy vegyes összetételű tánccsoporthoz, a Tánceánia Együtteshez, amiből később létrejött az ArtMan Egyesület.

Született vakon a tánc világába bekerülni nem túl egyszerű dolog, de a család és a környezetem kitartóan próbálkozott, hogy »gyere, Tomi, táncoljunk!«

– meséli a kezdetekről az alkotópáros másik tagja. A történet hamar nem mindennapi fordulatot vett, hiszen – mint mondja – a nővérének volt egy „utazós időszaka”, amikor megtanult tűz-zsonglőrködni, amit aztán ő is elsajátított, majd egy vak lány felhívta, hogy „ha már zsonglőrködsz, lenne itt egy tánccsoport is”. Így került először a tánc közelébe, és eleinte keményen meg kellett küzdenie azzal a félelmével, hogy neki itt most valaminek, főleg a többieknek, meg kell felelnie – ám később ezen sikeresen felül tudott emelkedni.

Míg a hárfa mellett úgy érezte, hogy az izgulás miatt az nem igazán az ő világa, az ArtManban könnyebbséget jelent, hogy nem egyedül kell egy színpadon bizonyítania, hanem végig ketten vannak egy társával, akivel segíthetik egymást. Ez egyfajta partnerséget jelent, a felelősség is kettéoszlik, párban dolgoznak, a mottó pedig a következő: nem a fegyelmet kell megtartani, hanem a figyelmet kell megtalálni.

Dorka is járt gyerekbalettra, sokat sportolt, majd jógaoktatónak tanult, ám közben porckorongsérve lett, amitől három centinél jobban nem tudott előrehajolni, ez pedig jógázáskor nem éppen ideális. Amikor újra egészségessé vált, útnak indult, hogy külföldön képezze magát, elvégzett egy kreatív táncoktatói képzést Finnországban, majd, miután hazajött, nemzetközi karriert kezdett volna építeni. Aztán találkozott az ArtMannal, ami gyorsan felülírta a korábbi terveit. Mint mondja:

Mindig érdekelt, milyen más lehetőségek nyílnak meg akkor, ha vannak korlátok.

Kanyarodjunk vissza a személyi asszisztencia kérdéséhez. Niki most először vett részt az alkotópáros munkájában, de Tomi azt mondja, ennyi idő alatt is kiderült, nagyon jól működnek együtt. „Ez egy jelenség, amihez itthon nem vagyunk hozzászokva: hogy van egy ember, aki azért van, hogy te, mint fogyatékkal élő, jobban és precízebben tudd végezni a munkád”, magyarázza. Hogy mennyire nincs benne a hazai köztudatban ez a megoldás, jól mutatja, hogy egy másik vak embertől is megkapta már a személyi asszisztens hallatán: „mi ez az úri huncutság”. Miközben hangsúlyozza, ez pont nem arról szól, hogy valaki kiszolgálja őt, hiszen épp az a dolog lényege, hogy a segítségével még önállóbb legyen.

A NemÁrt program Magyarországon 2018 óta fut, ebben az évben eddig négy iskolában jártak, de bőven vannak még úti célok az idei listán. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a korosztály és az iskola típusa mellett sokat számít a közös munkában, hogy a diákoknak van-e valami „alkotói előélete”, például drámaóra keretében volt-e részük valaha bármiféle mozgástanulásban.

Persze épp azokban az iskolákban van erre a programra a legnagyobb szükség, ahol a legnehezebb

– vélekedik Dorka, hozzátéve, ettől még természetesen ott is, ahol viszonylag könnyebben lehet dolgozni és együttműködők a gyerekek, nagyon fontos élményt jelent ez a néhány óra, mély nyomokat hagyva sokat tud formálni a diákokon.

A program kulcsa Tomi szerint többek között az, hogy nem másfél óra alatt kell „lezavarni egy érzékenyítést”, hanem egy egész napjuk van arra a gyerekeknek, hogy a közös élmények által új látásmóddal gazdagodjanak. A projekt ráadásul nem ér véget a nap végeztével, ugyanis van egy úgynevezett visszajelző alkalom a foglalkozás után egy-két héttel, ami már csak a beszélgetésről szól – ekkor mindenki felteheti azokat a kérdéseket, amelyek megfogalmazódtak benne. Érdekesség, hogy ahol könnyebb volt a projektnap, ott általában kicsit inaktívabbak a diákok a visszajelzésnél, viszont ahol a program alatt sokan passzívak, ott a visszajelző alkalomra válnak aktívabbá. Olyan, mintha akkorra érkezne meg valami a fejekben.

A gyerekekben van egy nyitottság, gyorsan át tudnak íródni az ismeretlentől való távolságtartás miatt kialakult mintázatok. Ha nemcsak egy elméletet ismernek meg, hanem találkoznak is egy hús-vér emberrel, akkor például Tomi esetében fel tudnak tenni olyan kérdéseket is, hogy »te akkor tényleg nem látsz? Akkor ezt hogy csinálod?«

– fogalmaz Dorka.

A vaksággal kapcsolatos alkotói munka során a gyerekek természetesen csukott szemmel is dolgoznak, miközben tudják, hogy az egyik társuk, aki azt kéri, csukják be a szemüket, nem is fogja kinyitni. A látás nélküli lét egy indirekt tanulás, amit meg lehet élni úgy is, hogy „jaj, most akkor be kell csuknom a szemem”, és úgy is, hogy „mennyi minden más van még a látáson kívül”.

Az egyesület tagjai meg vannak győződve arról, hogy a közoktatásba járó gyerekeknek tulajdonképpen joguk van ahhoz, hogy az iskolai éveik alatt találkozzanak olyan emberekkel, akik ugyan fogyatékkal élnek, de nem szorulnak segítségre, hanem valamiféle kiemelt, felelős szerepet töltenek be. Ráadásul minél kisebb korban érik az embert ilyen élmények, azok annál természetesebbé válnak a számukra. Így a küldetés akár így is összefoglalható:

Lehet, hogy ritka vagy különleges, hogy egy művész, tanár vagy táncos lehet vak, kerekesszékes, siket vagy akár értelmileg akadályozott. De ne legyen lehetetlen.

A Waldorf Iskola egyik termében meg is nézhetjük, hogyan járul hozzá a program ahhoz, hogy ez a célkitűzés megvalósuljon. A diákok az egyik terem padlóján nagy kört alkotnak, közéjük ül Hegedűs Ágnes drámatanárnő is, illetve Juli, Tomi és Niki az ArtMantól. A rövid bemutatás során rögtön fény derül egy érdekes egybeesésre, amikor a gyerekek életkora felől érdeklődnek, „2005-ben alakultunk, úgyhogy majdnem egyidősek vagytok az egyesületünkkel”, mondja Tomi.

Mozogni fogunk, nem feltétlenül táncról van szó, de aki szeretne táncolni, táncoljon

– vetíti előre a programot Juli, figyelmeztetve a diákokat, hogy a feladatok során lesznek csukott és nyitott szemes résztvevők, így fontos, hogy mindenki odafigyeljen a másikra az esetleges balesetek elkerülése érdekében.

A program egy gyors bemutatkozóval, majd egy tapskörrel kezdődik, ami először nem tűnik túl nagy kihívásnak, hiszen mindenki képes tapsolni egyet a mellette ülő után. Csakhogy miután elhangzott, hogy „akkor most mindenki csukja be a szemét”, már közel sem olyan egyszerű a dolog, hiszen így már nem is olyan könnyű megállapítani, pontosan honnan jött a hang. Nehezítésként újabb hanghatások jönnek, amelyek olykor eltűnnek az osztály tagjai között, aztán újra visszatérnek.

Nem kell sokat várni a közös feladatra: a waldorfos diákok fele egy szemtakarót kap, miután kiokosították őket arról, pontosan hogyan kell egy vak embert vezetni. Egyik kéz a könyök alatt, másikkal a kezét fogod – hangzik az instrukció, majd a gyerekek maguk is megtapasztalhatják, milyen érzés, amikor kizárólag a társukra hagyatkozhatnak. Majd azt is, milyen az, amikor egy osztálytársuk teljesen rájuk bízza magát.

A gyakorlati tudást némi elmélet is kiegészíti, Tomi beavat mindenkit abba, hogy október 15. a fehér bot világnapja, maga az eszköz története pedig egészen 1921-ig nyúlik vissza, amikor a bristoli fotós, James Biggs egy baleset következtében megvakult, majd sétabottal kezdett el járni, amit aztán fehérre festett, hogy jobban észrevehető legyen. A történelmi ismeretek után egy kis használati utasítás is érkezik, a fehér bot – amiből van fix és görgős végű is – helyes alkalmazása a következő: amikor ballal lépünk, a bot a jobb lábnál van, majd fordítva.

Minket szimbolizál ez a kis eszköz, így bárki meglát, tudja, hogy vak vagyok, nem azért megyek neki, mert mondjuk berúgtam

– vélekedik Tomi, aki szerint mindannyiunknak úgy kellene ránézni azokra, akik fehér bottal igyekeznek boldogulni a nagyvárosi forgatagban, hogy „velük minden rendben, csak annyi van, hogy nem látnak”.

Apropó, nagyvárosi forgatag: a következő feladat során a szemtakarók mellett jó néhány fehér bot is előkerül, a tanterem pedig egy szempillantás alatt egy forgalmas várossá válik, köszönhetően a Juli által elindított felvételnek is, ami a háttérben megeleveníti azt a zajt, ami hasonló a New York-i Times Square-en és a Blaha Lujza téren is. A diákok fele bottal próbálkozik, amíg a többiek egy járókelőt, esetleg valamilyen térelemet szimbolizálnak.

A néhány percig tartó gyakorlat után a waldorfosok újra körbeülnek, immár mindannyian nyitott szemmel. Juli arra kéri őket, számoljanak be arról, hogy érezték magukat a feladat közben. Sokféle válasz érkezik: van, aki úgy érezte, el kellett hagynia a komfortzónáját, más lelkileg megterhelőnek vagy fárasztónak nevezi az élményt.

Kellemetlen érzés volt a teljes sötétség, mintha elvennék a biztonságomat

– próbálja megfogalmazni érzéseit az egyik diák. Egyik társa bevallja, borzasztóan magányosnak érezte magát, ahogy sétált a bottal, egy másik pedig arról számol be, szédült és szorongott attól, hogy fogalma sem volt, hol van éppen.

„Ijesztő érzés, hogy az egyik pillanatban látsz, a másikban nem, pedig ez bármikor megtörténhet” – foglalja össze élményeit az egyik diáklány, ami pontosan érzékelteti: akár egy néhány perces gyakorlat is képes hatékonyan megmutatni egy fiatalnak, mit élnek át azok, akik valamilyen tekintetben mások, mint ő.

Végül is épp ez az elfogadás kulcsa, amiből előbb-utóbb befogadás is lehet.