Különös figyelem irányult az izraeli sportolókra a nácik 1936-os propagandaolimpiája után harminchat, a második világháború, illetve a holokauszt évei után pedig huszonhét évvel Münchenben megrendezett ötkarikás játékokon. Tíz nappal a megnyitóünnepséget követően, 1972. szeptember 5-én, hajnali 4 óra 10 perckor kezdetét vette a történelem egyik legkegyetlenebb, legvéresebb túszdrámája. A Fekete szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc gépfegyveres tagja hatolt be az olimpiai faluba, és túszul ejtett tizenegy izraeli sportolót. Két túsz rögtön a támadás során meghalt, a többiek egy német rendőrrel és öt terroristával együtt a német hatóságok dilettáns mentőakciója során kitört lövöldözésben veszítették életüket.
A tragikus véget érő, huszonegy órán át tartó túszdrámát gyakorlatilag az elejétől a végéig élőben közvetítették az olimpia miatt Münchenbe sereglő rádiós és televíziós stábok. Az eseményekről a magyar sajtó is részletesen beszámolt, és azzal nyugtatta az elborzadt tömegeket, hogy ha ilyesmi nem is csak a filmekben történhet meg, abban azért biztosak lehetnek, hogy a terrorizmus a hanyatló nyugat problémája, elképzelhetetlen, hogy a keleti blokkban ilyesmi bekövetkezzen. Nálunk ugyanis papíron a dolgozó nép volt uralmon, nem létezett elnyomás, következésképpen nem létezett ok semmiféle lázadásra.
Leánykollégium a határon
Ehhez képest 1973. január 7-én két, gépkarabéllyal és pisztollyal felfegyverkezett kamaszfiú berontott a balassagyarmati Geisler Eta Középiskolás Leánykollégiumba és túszul ejtett húsz, a téli szünetről éppen visszatérő diáklányt. A müncheni tragédiából ihletet merítő túszejtők tizennyolc és tizenhét évesek voltak, azt hitték, ők majd okosabbak lesznek. Az eredeti tervben még hatan szerepeltek, de négy srác kihátrált történetből amikor megértették, hogy Pintye András és az öccse, László komolyan beszélnek. Különösen az idősebb fiú volt eltökélt, testvére szíve szerint hagyta volna a fenébe az egészet, de nem akarta magára hagyni a bátyját, aki kijelentette, hogy ha kell, egyedül is végrehajtja az akciót.
A botcsinálta terroristák iszonyatos mennyiségű valutát követeltek egy olyan papírral, melyen Kádár János és a rendszer több más vezetője aláírásukkal igazolják, hogy a pénzt önként adták át a fiúknak. Kértek továbbá fegyvereket, egy lefüggönyözött autóbuszt, ami a túszokkal együtt a Ferihegyi repülőtérre viszi őket, és egy repülőt, amivel aztán nyugatra mehetnek. Távlati tervük az volt, hogy az Egyesült Államokba mennek és a Mississippin hajózgathassanak. Harminc percet adtak a követeléseik teljesítésére, majd amikor közölték velük, hogy ez lehetetlen, január 12-ét szabták meg végső határidőként.
Édesapjuk a határőrkerület párttitkára, vagyis első embere volt, az édesanyjuk a helyi pártbizottságnál volt személyzeti előadó. Szüleik gyerekkorukban mindketten nyomorogtak, felnőttként csak a minél magasabb pozíció, minél több pénz megszerzése motiválta őket, a gyerekeiket elhanyagolták. Idősebb Pintye Andrásnak az alkohollal is voltak problémái: előfordult, hogy részegen hazaérve, az éles lőszerrel töltött szolgálati gépfegyverét a fogasra akasztotta a kabátja mellé.
A gyerekeik közben csellengtek, gyűlölték, hogy a szüleiktől nem kapnak egy csepp figyelmet, szeretetet, ezért részben bosszúból, részben, hogy felhívják magukra a figyelmet, egyre nagyobb balhékat csináltak. Bármilyen törvénytelenséget csináltak is, az apjuk mindig megóvta őket a következményektől, így aztán nem féltek a törvénytől, nem ismertek semmilyen tekintélyt. A fegyveres túszejtéssel sikerült áttörniük a határokat, amiket addig csak feszegettek.
A rendőrség, a határőrség és a munkásőrség állományával felsorakozó karhatalom nem volt kevésbé amatőr, mint a kamasz túszejtők. Fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a helyzettel, aztán hibát hibára halmoztak. Az egyetlen pozitív döntés az volt, hogy beengedték a fiúkhoz és a túszaikhoz Samu István pszichiáter főorvost. Ő lett az első magyar túsztárgyaló, anélkül, hogy valaha hallotta volna ezt a szót. Ahogy teltek a napok, egyre nagyobb lett a feszültség. Hiába volt érvényben szigorú hírzárlat, a kollégium körül gyülekezni kezdtek a túszul ejtett lányok aggódó szülei és a kíváncsiskodók. Mivel öt lány már az első napon kereket oldott, amikor kikérezkedtek vécére, a fiúk senkit sem engedtek ki a szobából. Mindenki azokba a műanyag vödrökbe végezte a dolgát, amit Samu István vitt fel a szobába némi vízzel és élelemmel együtt. Az egyre elviselhetetlenebb körülmények között a túszejtők és a túszok egyre éhesebbek, szomjasabbak, és kimerültebbek lettek.
A lányok napokat töltöttek halálfélelemben, közvetlen életveszélyben, míg a fiúk csak felváltva aludtak néhány órát egész héten. Az idegek kezdték felmondani a szolgálatot. A Pintye testvérek érezték, hogy nem jöhetnek ki jól az ügyből, mégsem adták fel. András úgy gondolta, mivel ő nagykorú, ha elkapják, halálra ítélik és felkötik, nincs értelme a megadásnak. Január 12-én a rendőrök tárgyalni hívták Lászlót a folyosóra. Közben az ablak alatt beindítottak egy kocsit, hátha a bátyja az ablakba megy, és megnézi, mi történik. András azonban akkor még nem tett így.
A kollégiumban felcsavarták a fűtést, hogy a szobában ki kelljen nyitni az ablakot. Túszokat is küldhetett volna, de András maga nyitotta ki először a spalettát, majd a belső ablakot. A külső szárnyat már nem nyithatta ki, mert három lövedék csapódott a testébe.
Jaj, meghalok!
– kiáltotta a fiú és összeesett.Öccse megadta magát, a túszok kiszabadultak. Pintye László a fiatalkorúakra kiszabható legsúlyosabb büntetést kapta, tizenöt év börtönre ítélték. A Pintye család nevet változtatott és az ország másik végébe költözött. A rendszer mindent megtett, hogy agyonhallgassa az ügyet, ami annyira kirítt a Kádárék teremtette alternatív valóságból. Az összes újságban ugyanaz a rövid, sok helyen pontatlan BM-közlemény jelent meg:
A határőr
Sipos József 1971-ben vonult be sorkatonának. Balassagyarmaton szolgált, a három hónapos alapkiképzés után határőrként. Több mint egy év után nem hitte, hogy érhetik még meglepetések – aztán 1973 januárjában mégis felbolydult a város.
Huszonöt hónapot és négy napot töltöttem a seregben. Mi voltunk az elsők, akik két évet szolgáltak, az előttünk lévők még huszonhét hónap után szerelhettek le. Ipolyszögtől egészen Szobig tartott a határőrizeti területünk. A csehszlovák határ messze nem volt annyira izgalmas terület akkoriban, mint a nyugati határszakasz: a túloldal ugyanúgy a Varsói Szerződéshez tartozott, mint Magyarország. Bár határőröknél ugyanolyan fegyverek voltak, éles lőszerekkel, komolyabb ügyek azért nem voltak jellemzők
– mesélte a férfi a 24.hu-nak.
Időszakosan azért elszaporodtak a határsértések, főleg a bizonyítványosztás idején. Olyankor általában napi két-három riasztás érkezett, hogy diákokat fogtak el, akik úgy érezték, jobb lesz nekik, ha világgá mennek. A helyiek is szerettek átjárni boltba, mert a sör meg néhány dolog jobb és olcsóbb volt odaát. A határfolyónak számító Ipolyon időszakonként csizmában át lehetett gázolni, a helyiek pedig pontosan tudták, milyen a vezénylési időszak, mikor van váltás. A határőröknek gyakorlatilag fogalmuk sem volt róla, milyen méreteket ölt az átmászkálás, cserébe amikor gyanús idegen bukkant fel a környéken, azt a civilek mindig jelentették az őrparancsnoknak.
Ebbe a viszonylagos unalomba robbant be 1973 januárjában a Pintye fivérek terrorakciója. Mivel az elkövetők a határőrség első emberének fiai voltak, akik az apjuktól lopott fegyverekkel ejtettek túszokat, még a Kádár-korra jellemző átláthatatlansághoz képest is szokatlanul szigorú volt a titkolózás. Sipos József úgy emlékszik, csak abban voltak biztosak, hogy valami egészen rendkívüli dolog történik, mert éjjel-nappal megerősített szolgálatban voltak, alig aludtak, folyamatosan járőröztek, de hogy miért, arról senki sem mondott egy szót sem, csak itt-ott elcsípett információmorzsákra és szóbeszédre hagyatkozhattak. „Egy Robur busz ment be a kollégium előtti tér közepére, annak a tetején sorkatonák, és figyelték a mozgást, míg a hivatásos rendőrök az utcasarkokról, az épületek takarásából kukucskáltak kifelé. A harmadik-negyedik napon kezdett terjedni a szóbeszéd, hogy ha hamarosan nem oldódik meg a helyzet, majd jönnek a szovjetek és rendet tesznek – ha kell akár tankokat is bevetnek. Rétságon, Balassagyarmattól bő húsz kilométerre állomásozott egy szovjet harckocsizó század. Onnan át is jött néhány magasrangú tiszt, de csak tájékozódtak” – emlékszik vissza Sipos.
Hallották azt is, hogy a környező épületeket megszállták a mesterlövészek és csak kilövési parancsra várnak. Azt ismét csak a szóbeszédből lehetett tudni, hogy
az idősebb gyerek valami sapkában egy pillanatra kinézett az ablakon, rögtön kapott két golyót a mesterlövészektől, mire az öccse kidobta a fegyvereket az ablakon és megadta magát.
Amikor véget ért a túszdráma, Sipos huszonnégy órát aludt egyhuzamban. Miután felébredt, minden ugyanúgy ment tovább a határőrségnél, mintha semmi sem történt volna. Parancsba kapták, hogy soha, senkinek sem beszélhetnek a történtekről. A médiában gyakorlatilag semmi sem jelent megy az ügyről. A Pintye házaspár csendben eltűnt a városból, Siposék annyit hallottak, hogy sokáig álltak orvosi kezelés alatt, de hogy aztán mi lett velük, senkit sem érdekelt.
A laktanyában bevezettek néhány szigorítást. Ahhoz képest, hogy a határőrség kiemelten szigorú és precíz szervezetnek számított, akkoriban teljesen természetes volt, hogy az első ember, a politikai tiszt fiacskái úgy jönnek-mennek a laktanyában, ahogy nekik tetszik. Ha megjelentek, nemhogy senki sem firtatta, hogy mit keresnek ott, vagy nem visznek-e ki valamit, hanem az őrség előre tisztelgett nekik. A túszdráma után egy ideig aztán nagy volt a szigor, de ahogy telt az idő, lassan újra felpuhult.
A kutató
A túszdrámát legalaposabban a balassagyarmati Hatala Csenge járta körbe a 2015-ben megjelent Hírzárlat című könyvében. A nőnek a történtek után közel négy évtizeddel, tizennégy évesen, egy belvárosi séta közben kezdett el mesélni az édesapja. Megmutatta az ablakokat melyek mögül annak idején a két felfegyverzett fiú a környéket pásztázta. Csengét meglepte, hogy ilyesmi zajlott le abban az álmos kisvárosban, ahol felnőtt. Nem hagyta nyugodni a fantáziáját a történet: elolvasta Végh Antal Könyörtelenül című regényét, megnézte a könyvet feldolgozó Túsztörténet című Gazdag Gyula-filmet, de zavarta, hogy ezek bármennyire is a valós eseményeken alapulnak, részben mégiscsak fiktívek, ő pedig a lehető leghitelesebb valóságra vágyott.
Tizenhét évesen kezdte el felgöngyölíteni a történet valamennyi szálát, az összes még élő szereplőt megkereste a rendőröktől kezdve, a túszokon át az életben maradt Pintye fiúig. Ahogy ő fogalmaz, szájhagyomány útján kezdett el dolgozni. Balassagyarmat kis város, mindenki ismert mindenkit. A legtöbb embernek vannak információmorzsái, és tudja, kihez küldje tovább a kutatót a kirakós újabb darabkáiért. Fáradhatatlanságának és állhatatosságának köszönhetően Csenge mindenkit megtalált, akit akart. Neki megnyíltak olyanok is, akik addig nemhogy a filmeseknek és a riportereknek, de még a legközelebbi szeretteiknek sem beszéltek egyetlen szót sem a lánykollégiumban történtekről.
A fiatalabb túszejtő, Pintye László börtönbüntetésének letöltése után nevet változtatott, és új életet kezdett. Csenge a kérdezősködései nyomán két lehetséges vezetéknévre szűkítette a lehetőségeket, sejtette, melyik településre költözhetett a férfi, és tudta a korát. Fotókon rengeteget látta a fiatalabb Pintyét, és biztos volt benne, hogy az eltelt évtizedek ellenére felismeri, ha meglátja.
Amikor rátaláltam, azzal álltam elé, hogy nálam vannak a testvére hamvai. Nem hitt nekem, azt mondta, ezzel a szöveggel sem próbálták még őt szóra bírni. Pedig nem hazudtam.
Csenge egyik első dolga volt, hogy megkeresse András sírját. Amikor sikerült kiderítenie, melyik temetőben vannak a hamvak, a gondnokságtól kért segítséget a sír pontos helyével kapcsolatban. Örömmel fogadták, és közölték vele, hogy Pintye András sírhelyéért évek óta nem fizet senki, úgyhogy övé a lehetőség kifizetni a következő huszonöt évet, különben a hamvakat egy nagy közös sírba öntik. Csenge, mivel nem volt családtag, nem érezte ezt etikusnak, de elmondta, hogy épp András testvérét keresi, ha adnak neki egy kis időt, lesz, akivel érdemben tárgyalhatnak. Egy hónapot kapott, de az kevésnek bizonyult.
Tartottam attól, hogy ha végre megtalálom, mit fog szólni László, amikor azzal állok elé, hogy megtaláltam a testvérét, de azóta már egy nagy közös sírba szórták a hamvait. Akkor még éppen nem volt tilos otthon tartani a hamvakat, ezért elkértem a temetőtől András urnáját és hazavittem.
Kiderült, hogy László azért gondolta egyből, hogy Csenge hazudik, mert neki a szülei azt mondták, Andrást egy jeltelen sírba temették, ők sem tudják hová, ne is próbálja megkeresni. Mivel a szülőkön kívül senki sem tudta, hol nyugszik az idősebbik fiuk, miután ők meghaltak, András sírja gazdátlan maradt.
Amikor a lány megmutatta Lászlónak a temetőben kapott papírokat, és a férfi rájött, hogy Csenge igazat mond, időt kért, hogy mindezt feldolgozza. Csak annyit szögezett le kategorikusan, hogy a túszdrámáról sosem beszél. Aztán a hamvak miatt hónapokon át tartották a kapcsolatot telefonon. Olykor elbeszélgettek az időjárásról, meg más hasonlókról. Csenge egyszer rákérdezett egy bagatellnek tűnő részletre, hogy amikor László egyszer elsütötte az egyik fegyvert, hová esett a töltényhüvely. A lány össze akarta vetni a férfi emlékeit az egyik túsz által elmondottakkal. László mesélni kezdett, aztán hirtelen elnevette magát, hogy hiszen mégiscsak a túszdrámáról beszél, pedig megígérte, hogy nem fog. Csenge onnantól sínen volt.
Az egykori túszok Csengén kívül soha, senkinek sem nyilatkoztak. Nemcsak az átélt trauma miatt, hanem azért sem, mert a szabadulásuk utáni első perctől kezdve nem áldozatokként, hanem az események részeseiként kezelték őket. Egyikük elmondta, hogy miután kiszaladtak az épületből, egy munkásőr azt ordibálta nekik:
Rohadt kis kurvák, nem tudtatok elbánni két ilyen taknyossal?
Mások meg voltak győződve róla, hogy ha nem is mindegyikük, de biztosan a lányok között is voltak segítőik a fiúknak, ők engedték be őket a kollégiumba. Az egyik lány azt dolgozta fel nehezen, hogy a bíróságon újra és újra elmondatták vele a vallomását – a hangfelvétel kedvéért minél drámaibban. Csengének sikerült beszédre bírnia a rendőröket a túszdráma idején irányító parancsnokot is. A férfi először a rég begyakorolt kincstári szöveget darálta, aztán ahogy a lány egyre többször kérdezett bele a történetbe, egyszer csak leállíttatta a diktafont és elmondta a történetet úgy, ahogy valóban emlékezett rá. Beismerte, hogy a hatóságok legalább annyira amatőrök és dilettánsok módjára viselkedtek a túszdráma során, mint a tizenéves terroristák.
Hatala Csenge azért kezdett bele a kutatásba, illetve a könyve megírásába, mert nem értette, miért nem lehet hiteles információkat találni egy horderejű ügyről. Miért hallgat mindenki? Miért félnek a történet szereplői még évtizedekkel később is az igazságtól? Miért elégszik meg mindenki a pletykákkal és a legendákkal? A válaszok a Kádár-kor sajátosságaira mutatnak, arra, ahogy a rendszer megpróbált egyfajta alternatív valóságot teremteni a benne élőknek, a Pintye fivérek terrorakciója pedig rámutatott arra, hogy az élet sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek az emberek látni szeretik.
Értelmetlennek tűnik a rendszer válasza is, mely egyszerre volt a történtet elhallgatása és az elrettentető, kemény megtorlás is. Andrást megölték, László az elérhető legsúlyosabb büntetést kapta. A fiatalabb Pintye fiún kívül még négy srácot ítéltek el az ügyben, ők négy év és nyolc hónap közötti börtönbüntetést kaptak, mert tudtak arról, mire készülnek a fiúk, mégsem szóltak róla senkinek.
Hatala Csenge szerint ezzel az erővel a fél várost elítélhették volna, hiszen András mindig mindenkinek hencegett valamivel. Azzal is, hogy túszokat ejt, hogy leléphessen az országból. Senki sem hitt neki, és senkit sem lepett meg, hogy fegyvereket lopott az apjától. Akkoriban ezt több határőrgyerek csinálta. Bár a túszdráma óta közel negyven év telt el, a szereplők egyike sem tudta magában lezárni az ügyet. Hatala Csenge szerint nem is lehet.
Persze tovább vitték az életüket, lett családjuk, de hiába teltek el évtizedek, ez a hat nap mindig ott lesz bennük. Időnként megrohanják őket az emlékek, ezzel álmodnak. Az ember nem felejti el, ha napokon át halálfélelemben él. Főleg, ha nem beszél róla senkinek. A kutatás során engem is magával rántottak az események, akár a hamvak miatt, akár mert egyes szereplőket újra és újra meginterjúvoltam, és szinte már magam előtt láttam az eseményeket. Ahogy az egyik résztvevő mondta: ez a történet máig él, és máig képes meglepetést okozni.
A balassagyarmati túszdrámával korábban a Tangó és Kes podcastunkban is foglalkoztunk.
