Minden a politikát aktívan követő ember – és számuk közeledve a választáshoz csak emelkedni fog – kérdései a címben említettek. Egy politikus magabiztos lehet győzelmében, és kell is, hogy az legyen, akkor is, ha a felmérések számai ezt még kevéssé igazolják vissza, a közvélemény-kutatásoknak amúgy sem feladatuk a jóslás. Több, ugyanazon témára vagy ügyre vonatkozó kérdésfeltevés persze ki tud rajzolni trendeket, ezek viszont nem megváltozhatatlanok. Kétségtelen, hogy az oltási kampányig nem látszott a kormányzat részéről olyan (köz)politikai innováció – mint a rezsicsökkentés, illetve a menekült/migrációs tematika volt –, ami a két választás között elbizonytalanodó Fidesz-szavazók elkötelezettségét megerősíthette, és ami a markáns pártidentitással nem rendelkező szavazókat segített volna más pártokról leszakítani.
Az oltási kampány képes lehet a „jó kormányzás” percepcióját visszaadni a párttól eltávolodó Fidesz-szavazóknak, de hogy ez elégséges-e, az már tűri a vitát. Az elmúlt egy évben a cselekvőképességet monopolizáló kormányzat ugyanis saját válságkezelésével szemben olyan magasra emelte a tétet és az elvárásokat, hogy – a vírus exogén jellege ellenére – a kríziskezelés minden aspektusának, így a világ legmagasabb halálozási mutatójának is, a kormány az egyedüli felelőse. Ebben a tekintetben a nyitásra vonatkozó, egyelőre hangulatjavításban jelentkező intézkedések hatását középtávra elgondolni nem lehet.
Szükséges azt is megjegyezni, hogy a 2002-vel, illetve 2006-tal beálló hazai választói magatartási trendek alapján a magyar politika túllépett azon, hogy a bizonytalan szavazók megszólításával lehessen elsődlegesen növelni a választási esélyeket. Olyan országokban, mint hazánk, ahol a (pártos) polarizáció ilyen szélsőséges, a kampánystratégák az elkötelezett szavazók maximalizálására, illetve a másik oldal laza elköteleződésű (potenciális) támogatóinak demobilizálására fókuszálnak. Mindez távolról sem azt jelenti, hogy a bizonytalan szavazókról (azaz nem a politikától elzárkózókról, akikre egyébként sem érdemes erőforrásokat pazarolni, vagy a pártpreferenciájukat valamilyen okból titkoló, de a választásokon részt vevőkről) lemondanának a pártok. Ebből inkább az következik, hogy egy olyan, értékeiket, attitűdjeiket, problématérképüket tekintve rendkívül sokszínű közegre, mint a bizonytalanoké, nagyon jelentős forrásokat allokálni az elkötelezettek aktivitása növelésének kárára nem éppen a győzelem kulcsa. Ennek megfelelően, amikor valaki a „meg kell szólítani a(z egykori) fideszeseket!” felkiáltással él, akkor különösebb, a választói magatartásra vonatkozó tudás nélkül teszi. Nem ezzel lehet a Fidesszel szemben választást nyerni, hanem éppen ennek lehetetlensége mellett kell.
Mi van a pártpreferenciákon túl?
Az elmúlt évtizedekben megszokhattuk, hogy a közvélemény-kutatók többsége hónapról hónapra nyilvánosságra hozza a havi pártpreferencia adatait, illetve 2021 eleje óta az arra a kérdésre kapott válaszokat is, hogy melyik politikai tömb listájára szavazna a kérdezett egy most vasárnap esedékes parlamenti választáson.
Az IDEA Intézet ezen, megszokott adatokon túlmenően egy újabb eredménnyel szeretné árnyalni a politika tömbök közötti verseny aktuális állását. A rendszerváltástól kezdődően időről időre készültek olyan kutatások, amelyek bemutatták a választások várható győztesére vonatkozó eredményeket. Fontos jelezni, hogy míg a politikai preferencia a kérdezett pillanatnyi attitűdjét tükrözi, addig a győzelmi potenciál kissé mást vizsgál. Ebben az esetben úgynevezett közhangulati tényezőről beszélhetünk. Arról, hogy a kérdezett a szűkebb és tágabb kapcsolati hálójában, a referenciacsoportjaiban és nem mellesleg a nyilvánosságban mit érzékel, kik vannak többségben, a kormánypártok vagy az ellenzék választási győzelmét valószínűsítők. Természetesen azt is jelzi ez a mutató, hogy mennyire elkötelezettek az egyes szavazók, mennyire hisznek saját pártjukban, annak erejében.
A választási győzelmet firtató kérdés akkor mutat a legegyértelműbb eredményt, ha kétpárti a pártrendszer, vagy két tömb versenye jellemző. Minél bonyolultabb a pártstruktúra, minél többen versenyeznek egymással, annál több buktatója lehet a győzelmi esélyt firtató kérdés eredményének. Jelen tudásunk szerint a 2022-es országgyűlési választás két blokk között dől majd el.
Győzelmi esélyek 2021. május elején
2021. április végén, május elején (a 2000 fős online reprezentatív kutatás adatfelvétele 2021. április 27. és május 4. között volt) rendkívül polarizált a magyar társadalom a 2022-es választási esélyeket firtató kérdés esetében.
A két nagy tömb közötti esélykülönbség statisztikai értelemben elhanyagolható. Különösen annak fényében, hogy a megkérdezettek 24 százaléka nem kívánt válaszolni a kérdésre, 11 százalék pedig nem tudta megnevezni az esélyest. Fontos megemlíteni, hogy a kormánypártok elsöprő, nyomasztó versenyelőnyéről nem beszélhetünk, és ez már önmagában is fontos újdonság a 2010 óta tartó egyenlőtlen politikai küzdelemhez képest.
A Fidesz–KDNP-szavazóinak 85 százaléka hisz a kormánypártok győzelmében, 14 százalék nem tud vagy nem akar erre a kérdésre válaszolni. Ebben a rendkívül stabil, összeszokott és fegyelmezett táborban az ellenzéki pártok összefogásának sikerét alig-alig valószínűsítik. A kormánypártok elköteleződése tehát lassan közelít a maximumához.
A hat ellenzéki párt (DK, Jobbik, LMP, Momentum, MSZP, Párbeszéd) támogatóinak 78 százaléka hisz a szövetség győzelmében, 7 százalékuk azonban úgy véli, hogy a Fidesz fogja megnyerni a 2022-es választást. Ebben az esetben valamivel, de nem nagyságrendekkel kisebb a tömb szavazóinak hite a győzelemben. Az ellenzéki tömb szavazóinak 15 százaléka nem tudja, vagy nem akarja megmondani, hogy mely pártnak van esélye a választási győzelemre.
Talán a legfontosabb a közhangulat jellemzésére, az ismeretlen preferenciájúak véleménye. Az adatok azt jelzik, hogy a pártpreferenciájukat titkolók, illetve a bizonytalanok túlnyomó többsége, 79 százaléka a győzelmi esélyek vonatkozásában is hasonlóan kevéssé letapogatható véleményen van, ugyanakkor a ténylegesen válaszolók között kétszer többen vannak az ellenzéki tábor győzelmi esélyeit feltételezők (14 százalék), mint a kormánypárti sikerre tippelők (7 százalék).
Miután a magyar választási rendszer az egyéni körzeteket preferálja, az a párt vagy pártszövetség, amely megnyeri az egyéni választókerületek többségét, alighanem a választás egészét is megnyeri, fontosnak tartottuk nemcsak a listák, de az egyéni győztesek párthovatartozását is tesztelni. A megoszlások a teljes, választókorú népesség vonatkozásában nagyon hasonlóak, mint a listáknál: 1 százalékponttal nagyobb az ellenzéki tábor egyéni győzelmét várók aránya, de jól látható, hogy a nagyjából egyharmad-egyharmad arány 29, illetve 28 százalékra csökkent.
Talán a legérdekesebb adat, hogy a Fidesz–KDNP-t támogató szavazók 69 százaléka vélelmezi pártja egyéni képviselőjelöltjének győzelmét, vagyis több mint háromtizedük vagy elbizonytalanodik, vagy egyenesen ellenzéki/független jelölt győzelmét valószínűsíti. Ez valóban újdonsága az elmúlt bő egy évtized választói magatartásának:
Az ellenzéki szavazók 65 százaléka feltételezi az ellenzéki egyéni választókerületi sikerét, 13 százalékuk viszont a kormánypárti jelölt győzelmében hisz. Az ellenzéki pártoknak tehát még érdemes erősíteniük a tábor hitét az egyéni győzelemben.
Adataink szerint a fővárosban élők 43 százaléka feltételez ellenzéki egyéni képviselőjelölti győzelmet, míg egyötödük a kormánypárti jelölt győzelmében hisz. Kétségtelenül, hogy ebben az esetben több mint kétszeres különbségről beszélhetünk. A vidéki városokban viszont már a fideszes egyéni jelöltek győzelmében hisznek inkább a megkérdezettek. Mintegy harmaduk tartja nagyobbnak a kormánypárti jelölt esélyét, szemben egynegyednyi válaszolóval, aki az ellenzék győzelmét várja. Meglepő módon azonban a községekből érkező válaszolóknál jóval kisebb a különbség a kormánypárti és az ellenzéki jelöltek győzelmi esélyét illetően. Bár két százalékponttal nagyobb a Fidesz–KDNP jelöltjének győzelmét feltétezők aránya, ez messze nem olyan mértékű különbség, mint amit a politikai elemzők a közbeszédben hangoztatnak.
Elemzésünk alapján a Fidesz–KDNP tartalékai leginkább a kisebb városokban, a „lokális identitásokkal” rendelkezők körében mutathatók ki.
Jóslás nincs, verseny lesz
Azzal kezdtük elemzésünket, hogy a kutatóknak nem feladatuk a jóslás, ahogyan az sem újdonság, hogy éles verseny lesz valamivel kevesebb, mint egy év múlva. A kormány célzott vidéktámogatásai, a választásira szabott költségvetés Fidesz-szavazókra illesztése akár a fenti eredményekből is értelmezhető, mindenesetre az világos, hogy az ellenzék esélyességének percepciója még korántsem épült meg. Meglepő lenne, ha önmagában az előválasztás az ellenzéki tömb támogatottságának növekedésével járna, annak a funkciója inkább az ellenzéki szavazók felélesztése, a leginkább elkötelezettek bemozgatása. Úgy véljük, hogy csak azért, mert előválasztás van, keddről szerdára nem nő az összellenzék támogatottsága, de a politikai közhangulat, az esélyesség percepciója igenis alakulhat.
Közhely, de igaz, hogy az azt követő szakaszra érdemes fókuszálni: a politikai egók után csak egyetlen politikai egót (a leendő miniszterelnök-jelöltet) lehet majd tolni. A közpolitikai hasonlóság ellenére is fel kell oldódniuk a most még néha különböző üzeneteknek, a kampánycsapatok koordinációs munkáját soha nem látott feszességre kell élesíteni, a szavazókat pedig szükséges folyamatosan mozgásban tartani. Ezek együttállása mutathat az emelkedő támogatottság irányába. Az év végére, a jövő év első hónapjára mindenesetre érdemes lesz figyelni: ha az előválasztás utáni hónapok nem eredményeznek a mostanihoz képest még élesebb versenyt úgy, hogy közben emelkedő Fidesz-támogatottságról beszélünk, akkor valamit át kell állítani az ellenzéki stratégiákon ahhoz, hogy a pártok megfeleljenek saját választói közösségük elvárásainak.
Böcskei Balázs politológus, az IDEA Intézet kutatási igazgatója
Szabó Andrea politológus, szociológus, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa
