Éjszakai falu. Sejtelmes, dinamikus zene. Rendőrök nyomulnak be egy családi házba, elemlámpák fénye pásztáz a kapun, aztán bent a lakásban. Egy alsónadrágos férfi ül az ágyon háttal a kamerának, lassan felhúzza a nadrágját. Két rendőr figyeli. Megbilincselik. A szobákat átkutató egyenruhások leszednek a szekrény tetejéről egy fekete dobozt. Kinyitják: pisztoly van benne.
A fent leírt filmet a Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság rögzítette, amikor két hete Istvándi községben elfogtak egy 52 éves férfit. A felvételt megosztották a sajtóval, és leírták, hogy az őrizetbe vett személyt többrendbeli, üzletszerűen elkövetett uzsorabűntettel gyanúsítják.
– Soha nem volt a fater uzsorás, soha! – állítja felhevülten Horváth Renáta, a bilincsben elvitt férfi 31 éves nevelt lánya. Ő mindenkin csak segített. Adott az embereknek disznót meg fát. Ha nem tudtak fizetni, hagyta, hogy akkor fizessenek, amikor megjön a fizetésük, a családi pótlék, a nyugdíj. Nem sürgette őket, nem kért a pénzre kamatot.
Ülünk Renátáék konyhájában, az előbbieket erősíti az asszony anyja, Erika is, akinek egy sámlin jut hely a konyhaszekrényhez támaszkodva. Megtudom tőle, hogy férjét, Istvánt a faluban mindenki csak a Kudi néven emlegeti. Hogy honnan a becenév, senki se tudja. Kudi nyolcgyermekes cigány családban nőtt fel, de gyerekkorában ideje javát egy magyar házaspárnál töltötte. Náluk evett, ivott, tévézett, mint afféle fogadott gyerek, és a családfőtől, a helyi téeszben dolgozó Jenő bácsitól tanulta el a kertészkedést meg az állatgondozást. Jenő bácsi a fiaként kezelte, talán mert neki csak egy lánya volt. Kudi tanulni nem szeretett, Jenő bácsi a nyolc osztály után bevitte a téeszbe fuvarosnak.
– Igyekvő volt – mondja Erika a férjéről –, gyerekként nyuszkákat tartott, aztán kapott az anyjától egy göbét, berakatta, lett tizenhat malac, és ő mindet fölnevelte és eladta. Attól kezdve hizlalt disznókat. Később hitelből borjakat vett, és azokat is felnevelte. A téesz eltűnt, de Kudi jól megélt. Évente 80 disznót és 35–40 bikát adott el. Legutóbb októberben jöttek a bikákért, 7 milliót kapott értük. Ez le van könyvelve, mindenről adózik. Őstermelő. Ebből van pénze, nem az uzsorából. Most is van 25 bikánk, és még vannak disznóink is.
Elmegyünk Erikáék tágas házához, ahol a rendőrség Kudi elfogását filmre vette. Renáta férje – a Covid előtt németföldön húsüzemben, jelenleg pedig a szigetvári konzervgyárban targoncásként dolgozó – Balogh Norbert megmutatja a filmben szereplő pisztolyt.
– Gázpisztoly, nem kell hozzá engedély, apósom is polgárőr volt, amíg működött itt a polgárőrség, akkor vette – mondja Norbert. – A filmből arra lehetett következtetni, hogy pisztollyal fenyegethette az adósait. Ha ez igaz lenne, akkor a rendőrség lefoglalta volna a pisztolyt. De el se vitték.
Megnézzük a bikákat. Norbert szerint egy 400–500 kilós bikán 40–50 ezer, a 180–220 kilós hízókon meg 20–25 ezer haszna van az apósának. A bikákat egy cég vásárolja fel, a hízókat viszont a helybéliek. Kudi a megyei erdészetből fát hordott a traktorjával, tudom meg vejétől, engedéllyel gyűjtötte, aztán abból is pénzt csinált. Renáta közbeszól:
Hányszor előfordul, hogy egy roma nyáron fát kap, aztán hogy nincs pénze, eladja. Kell neki, mert nincs mit enni, vagy csak inni akar, a bolondja. Aztán jön a tél, és akkor jön a faterhoz, hogy megfagy, segítsen, és ő visz neki fát, és hagyja, hogy fizessen, amikor tud. Ebben a faluban majdnem mindenki roma, a 80 százalék. Félig én is az vagyok, apai részről.
– Félig én is – mosolyodik el Norbert, mikor kérdőn nézek a nagydarab, kék szemű férfira –, itt „mindenkiben van vonó”, mi úgy mondjuk, hogy meszticek vagyunk.
Renáta és Norbert szerint a romák most is nehezen találnak munkát, ezért szorultak rá sokszor Kudi segítségére. Helyben csak napszám adódik, közmunka alig, a közeli városokban, Barcson és Szigetváron sem akad a cigányok számára állás.
– Idenézzen! – mutatja telefonjának üzeneteit Renáta. – Már vagy húszan ajánlkoztak, hogy tanúskodnak a fater mellett. Ezt egy asszony írta, ő Merenyén él, az ide pár kilométer, hallgassa csak: „Gyerekkorom óta ismerem Kudit, sokat segített apáéknak és az én családomnak is, soha meg nem bántott egy hangos szóval. Adott kölcsönt, és egy forinttal nem kért többet. Dolgos ember, a két kezével dolgozik reggeltől estig, és jó ember, nem hagyott a két gyerekemmel megfagyni, hozott fát, és én azt mondtam, majd, ha tudom, kifizetem. Soha nem zaklatott a pénz miatt, megvárta, míg fizetni tudok.”
– Ha mindez igaz, akkor hogyan találtak olyan tanút, aki rá vallott? – vetem közbe.
A családtagok egymásra néznek, hogy mondják-e, mi van a háttérben, végül Erika belevág:
– Az okozta a bajt, hogy a Kudit hajtotta a vére. Ő mindig – már elnézést, de ezt szoktam neki mondani – baszós volt. Decemberben is megvolt neki egy nő, és annak a párja jelentette fel.
Innentől belecsöppenek egy olyan bonyolult történetbe, amihez képest a túlpörgetett dél-amerikai szappanoperák unalmasan eseménytelenek. A regényes sztorit terjedelme és a nehezen bizonyítható, intim részletek miatt nem idézhetem. Ami számunkra a lényeg, hogy Kudi korábban is adott pénzt a most ellene valló férfinak, aki sosem panaszolta, hogy kamatot kellett volna fizetnie, ám amikor Kudi elhálta az asszonyát, feljelentést tett, és uzsorásnak mondta őt.
A családtagok válasza egy, még az előbbinél is komplikáltabb történetbe visz. Eszerint lakik a faluban egy 43 éves, többszörösen büntetett előéletű férfi, aki május óta rács mögött van, uzsorabűntett vádjával. Őt első fokon, nem jogerősen négy évre ítélték. Kudi családtagjai bizonygatják, hogy ez a férfi viszont tényleg uzsorás, más jövedelme nincs is. Szerintük a férfi vádalkut próbált kötni, hogy megússza a börtönt, és vallomást tett Kudira, akivel a viszonya legalább húsz éve ellenséges. Volt, amikor egymásnak is mentek, hol nő miatt, hol más miatt. A Kudi ellen forduló férfiak testvérek, Erika és Renáta szerint most összefogtak, az egyik bosszúból, a másik a szabadulás reményében.
Elbúcsúzom Kudi családjától, és érdeklődöm Istvándiban meg a szomszédos falvakban, hogy a helybéliek mit tudnak az uzsoragyanúval letartóztatott férfiról. A legtöbben azt felelik: semmit. A 47 éves, indiánosan ráncos Orsós Sándort és feleségét, Máriát az utcán szólítom le. Az asszony egy nyeszlett, talán, ha másfél kilós tyúkot visz a szárnyánál fogva, előbb vették egy háznál 500 forintért, az lesz az ebédjük.
– Mi nem kérünk kölcsönt, nem foglalkozunk ilyesmivel – morogja Mária, aki közmunkás a faluban.
– Nem, nem, semmit se tudunk – rázza a fejét a rokkantellátásból szerény pénzhez jutó Sándor.
Két, a nevét nem adó harmincas asszony is csak azt ismételgeti, hogy ők nem szorulnak kölcsönre. Alkalmi munkából keresnek pénzt, akárcsak a párjuk. És nem is hallottak uzsoráról. Jelzem nekik, hogy ez képtelenség, hisz itt mindenki mindenkit ismer, és nemrég ítéltek el egy istvándi férfit uzsoráért, csak kellett hallaniuk róla?! Hallottak valamit, de őket nem érdekli, rázzák le a választ, kuncogva.
Néhányan viszont „képben vannak”, és dicsérik Kudit. A Nagydobszán lakó Erzsébet rendszeresen vesz fát Kuditól. Erzsébet a 21 éves, beteg gyermeke után kapott ápolási díjból él, így jól jön neki, hogy Kudi olcsón szállít, és ha nem tud azonnal fizetni, akkor türelmesen vár a pénzre. Az Istvándiban élettársával négy gyermeket nevelő, 29 esztendős Tünde így beszél:
Sokszor hozott nekem fát, a múltkor is egy köböt 13 ezerért. Volt, hogy nem tudtam azonnal fizetni, akkor se nógatott, és soha nem kért rá kamatot. Egyszer meg a kislányom, a 3 éves Lili éjjel rosszul lett, hozzá mentem, hogy vigyen be az ügyeletre. Bevitt Barcsra, és csak a benzinre kért pénzt, ezerötszázat. Olyan is volt, hogy porszívót vett nekem a városban. Hozta, odaadta a számlát, és csak annyit kért érte. A benzinre nem kért, mivel úgyis ott volt dolga.
Az utcán véletlenül találkozom azzal a férfival is, akinek asszonya félrelépett Kudival. De ő, amint meghallja, hogy miről faggatnám, elhesseget a kezével, hogy hagyjam őt, és elsiet.
Egy névtelenül megszólaló középkorú férfi viszont úgy véli, igazat mondhatnak a Kudira vallók. Tíz évvel ezelőtt ő már feljelentette Kudit uzsorázásért, a nyomozók végig is járták a falut, többen terhelő vallomást tettek, aztán visszavonták, és Kudi ellen nem indult büntetőeljárás.
– Itt harminc éve megy az uzsora – legyint lemondón a vállalkozóként boldoguló férfi. – Ketten most bent vannak, de jelenleg is van még három ember Istvándiban, aki uzsorás. Iszonyú itt a szegénység, munka sehol, napszám is alig. Az embereknek gyakran nincs mit enniük, olyankor bármit megtesznek azért, hogy pénzhez jussanak. Könyörögnek 20 ezer forintért, és egy hónap múlva vissza kell adniuk harmincat meg negyvenet. Így egyre rosszabb helyzetbe kerülnek, újra és újra kölcsönre szorulnak. De erről nem beszélnek, mert akkor legközelebb nem kapnának pénzt. Van itt olyan falu, ahol a korábbi polgármester is uzsorás volt, magánál tartotta az adósai bankkártyáját, és velük együtt ment az automatához, ha jött a kártyára pénz. Sosem bukott le, pedig mindenki tudta. Reménytelen vidék ez.
A porták alapján valóban az: Istvándiban szinte mindenütt rokkant, vakolathullt házak, repedt falak, törött ablaküvegek, beszakadó tetők vallanak a szegénységről. Nagydobszán sincs ez másképp. Egy jólöltözött, a munkába Pécsre ingázó férfi szerint hatalmas titok, hogy miből élnek itt az emberek:
Kívülállóként nem látok bele. Hallok én is az uzsoráról, de arról is, hogy az emberek segítenek egymáson. Meg hogy a csórók ledolgozzák a kapott pénzt a hitelezőnél. Maga sosem fogja megtudni, mi az igazság. A rendőrség se, meg a bíróság se. Mert talán nincs is igazság.
