Vásárok
„A ma délelőtti napsütésben már nyitás előtt tömött sorok várakoztak a Budapesti Ipari Vásár főbejáratánál. (…) Kötött ruhát, kínai dísztárgyat, könyvet, karkötőt vesznek a legtöbben. Egy házassági évfordulóját ünneplő fiatalember mindenáron rá akarta beszélni a francia pavilon rendezőjét, hogy adják el neki Christian Dior kétliteres, mutatóba hozott kölnis üvegét.” Ezt hozta címoldalán az Esti Hírlap 1959 tavaszán.
Az ipari, későbbi nevén nemzetközi vásár főként a magyar és a „baráti” országokból érkezett termékekről szólt, de kulcsszerepe volt abban is, hogy a hazai vásárlók nyugati árucikkekhez jussanak. Egyrészt a vásárban felbukkantak amúgy hiánycikknek számító dolgok, másrészt fontos találkozások helyszíne is lehetett előbb a Városliget, majd 1974-től a kőbányai vásárváros.
Nyugati partnerekkel a szocialista gazdaságban kizárólag a külkereskedelmi vállalatokon keresztül lehetett kereskedni, a gyártók közvetlenül nem forgalmazhatták a termékeiket. Azt pedig, hogy milyen külföldi cikkeket forgalmaztak itthon, nagyban befolyásolta, hogy ezek a külkereskedelmi vállalatok a nyugati portékáért cserébe rá tudtak-e sózni valamit a hazai termékek közül a nyugatiakra.
Az említett külker cégek, a híres „impexek” (Metalipex, Hungarotex, Konsumex, TESCO) mellett voltak olyan társaságok is, mint például az Interag, amelyek nem üzleteket kötöttek, hanem közvetítőként segítették, hogy – mondjuk a BNV-n – kiszemelt nyugati cég megtalálja az utat a megfelelő külker vállalat felé.
A vásáron a könnyűipari és a francia pavilon volt örökké zsúfolt, de más néznivaló is akadt. Az olaszok Alfa Romeóval és Olivetti írógépekkel érkeztek, a svédek Volvóval, az USA 1971-ben egy errefelé addig sosem látott hatalmas vízágyat hozott beépített lámpával és színes tévével (bár ez bagatell volt az Apollo 10 kozmoszt megjárt parancsnoki kabinjához képest, amit 1970-ben tettek ki a Városligeti-tó mellé).
Benzin
Az olajkályhák, illetve az autók és motorok számának növekedése miatt az ÁFOR a ’60-as években már nem bírta az iramot. Sosem volt elég benzin a – gyakran elromló – kutakban, az idegenforgalomhoz pedig végképp nem illeszkedett a szerviz színvonala. Ennek az a nyugatnémet úr is a megmondhatója, aki a Gellért Szállóban lakott, és „autójával felkereste a Budafoki úti kocsimosó-állomást; itt azzal fogadták, hogy hagyja ott a kocsiját, 8–10 óra múlva érte jöhet. Taxi a közelben nincs, a külföldi gyalog mehetett a Budafoki út végéről a szállodájába.”
Így került végül képbe néhány nyugati cég. Ők új piacot láttak az üzletben, a hazai külkeresek pedig büszkén nyilatkoztak a kölcsönös előnyökről: a Shellnek például részben munkaruhával, Csepel tartálykocsival tudtunk fizetni az árucikkeiért és a szolgáltatásaiért. A Shell első, 1966-ban felavatott szervizállomása a budapesti Mészáros utcában csak valutát fogadott el, de a további kutakon már forinttal lehetett fizetni.
Forró téma volt. Az újságok nem győzték szájbarágni, hogy a Shell-adalékokkal feljavított „olajipari készítményei” valóban drágábbak, de a benzin akkor is ugyanúgy Százhalombattán készül, pont ugyanannyiért tankolhatunk belőle, mint az ÁFOR-nál, és szó sincs róla, hogy az idegen nyelveket is beszélő személyzetet dollárban fizetnék. A Shell egyébként nem megjelent, inkább visszatért a magyar piacra, a Fortepan is őriz néhány velük kapcsolatos felvételt a háború előtti évekből.
Az ÁFOR az évtized végén a milánói AGIP-pal közösen is épített kocsimosós, presszós kutakat. Az elsőt Hegyeshalomnál, majd 1971-ben Balatonvilágosnál felavatták Magyarország akkori legnagyobb töltőállomását a hatlábú kutya zászlaja alatt. Legmenőbb árucikkük a 100 oktános Supercortemaggiore benzin volt.
Parfüm
1970 húsvétján, a locsolkodásra készülve óriási parfümteszt eredményeit közölte a Népszabadság. Nehéz dolguk volt, mert az üzletekben 60-féle kölnit és parfümöt is lehetett kapni, az értékelésbe még vegyészmérnököt is bevontak. Nem hallgatták el, hogy a hazai ipar lomhán követte a divat változását, kevés a sima, diszkrét illat, szórófejjel ellátott, meg kézitáskában hordható kis méretű flakonokat pedig nálunk nem is gyártottak.
Nem csoda, hogy sokan külföldi illatszerekre áhítoztak. A tesztelők ezek közül csak francia és szovjet márkákat ismertettek, mivel „ezeknek az országoknak vannak hagyományaik a parfümgyártásban, illetve márkás készítményeik világszínvonalúak. A szovjet parfümökről meg kell azonban jegyeznünk, hogy sajátos, nagy illatanyag-tartalmuk miatt hazánkban nem nagyon elterjedtek. De – például – a kiváló Vörös Moszkva tiszta alkohollal kétszeresére hígítva, azonos értékű bármelyik márkás francia parfümmel.”
A BNV-n mindenki a Lancôme, a Dior, a Givenchy újdonságaira volt kíváncsi, ez utóbbinak mintha kitüntetett helye lett volna, talán mert a párizsi céget a magyar származású Madame Vago képviselte. A Konsumexnek köszönhetően mindenesetre a ’60-as évektől rendszeresen szállítottak Magyarországra. A nagyon kellemes, igen divatos illatú és tetszetős csomagolású Givenchy áráért azonban akár tíz üveggel is kaphattunk „a francia Givenchyhez hasonló, divatos illatú, nagyon kellemes” szovjet Téli Erdőből. És szerencsére a csomagolása ennek is tetszetős volt.
kóla
„Teljesen kikészít. (…) Már képeslapokat látok tőle. (…) Az apámék hozták. Hoztak Londonból egy egész üveggel. (…) Őrület. Ez oltári.” – hangzik el a Coca-Coláról a Megáll az idő hatvanas évek elején játszódó házibuli-jelenetében. 1967-ben azután a Budapesti Likőripari Vállalat palackozási szerződést kötött az amerikai társasággal. A bűnös ital, az imperialista szimbólum világkarrierje megállíthatatlan volt, Bulgáriában például nálunk jóval korábban megkezdték már a gyártását.
A közönséget szépen felkészítették a lapok, kiszámolták például, hogy egy pesti duplának hat üveg Coca-Cola élénkítő alapanyaga felel meg. Az Élet és Tudományban egy szeszipari technológus magyarázta el, hogy a híresztelés ellenére a nehezen meghatározható ízű ital alkoholmentes, és nyugodtan fogyaszthatják fiatalkorúak, gépkocsivezetők, sportolók is.
Magyar Coca-Colát 1968. június 1-jén vittek ki először a pincérek Budapesten és a Balaton partján. A gyártás megkezdésekor közölték, hogy az italt 3 forintos áron hozzák forgalomba. A boltokba azonban az első években alig szállítottak, a vendéglátóhelyeken meg ennek a dupláját is elkérték egy üvegért: „a Hungáriában öt forint harminc fillér. A rezsi ugyebár. És öt forint harminc fejében le is ülhet a vendég, s amíg az italra várakozik, be is fonhatja a csipketerítőcske rojtjait. Akinek azonban ennyi jó kevés és még egy karika citromot is kér, az ennek fejében, újabb egy forint tíz fillért fizethet. A citromot, külföldön a legócskább helyeken is ingyen adják! Az öt forint negyvenes kalkulációba azonban nem fér. De hat negyven egy coláért… Nem sok ez egy kicsit?” – méltatlankodott a Magyar Nemzet újságírója 1968 nyarán. Az érdeklődés ennek dacára is töretlen volt: pár éven belül új palackozót kellett nyitni, és akkor jött még csak a literes változat piacra dobása.
A Pepsi Cola Companyvel két évvel később szerződött a Fővárosi Ásványvíz és Jégipari Vállalat, 1970-től árusították a magyar gyártású, Badacsonyban palackozott Pepsi Colát. Később több városban is épült palackozójuk, és országszerte megjelentek a hatalmas Pepsi-logóval ellátott hűtőpultok is, mert az amerikai cég szerint a Pepsi 8 fokra hűtve a legfinomabb. 1982-ben újabb ital jelent meg a polcokon, a gyömbéres Canada Dry, méghozzá eleinte Aranygyömbér néven. A sárvári gyártás megindítása után már eredeti nevén szerepelt.
Ital, cigi, száguldás
A BNV-ről tudósító cikkek szerint a finomságok, az illatszerek, a cigaretták nagy része, a Napoléon és Courvoisier konyakok, a Cinzano, a Black&White skót whisky már a boltokban is elérhetők, ott azonban ritkán hallottak ezekről a cikkekről, különösen a kisebb településeken. Megjelenése idején volt aki Coca-Colát is csak a BNV-n láthatott. A kemény valutáért árusító Konzumtourist üzletekben persze a turisták – és a budapesti látogatásán nagy értékű herendi porcelánkészletre vadászó iráni sah – mellett néhány szerencsés magyar állampolgár is vásárolhatott belőlük. Épp az impexekben dolgozók gondolhattak ilyesmire, akik egy-egy kiküldetés során napidíjat kaptak.
A Hungaroringen már (és még) magától értetődő volt, hogy gigantikus nyugati cigireklámok alatt zajlik a verseny, hiszen az első futam idején már 1986-ot írtunk. 1936-ban rendeztek már Grand Prix-t a Népligetben, a következő magyar nagydíjra tehát 50 évet kellett várnia a közönségnek. Az első szocialista Forma-1-es futam az év, a nyár eseménye volt – Ayrton Senna panaszkodott is a nagy hőségre –, bedugultak az utak, miután a versenyre kétszázezren látogattak ki. De mit számított a dugó, amikor a rendezvény „a világ fővárosává emelte Mogyoródot az autósport barátainak szemében. (…) …a többszáz éves kis falut, amelynek lakói talán még a tatárjárás idején sem láttak annyi embert, mint péntektől vasárnapig.”
A rajongók már évek óta lázban égtek. Egy ideig úgy tűnt, hogy a pálya ismét a Népligetben kanyaroghat, a lapokban kimeríthetetlen téma volt a szabályok, a versenyzők bemutatása, de bekapcsolódtak a nyelvészek is, akik szerint az esemény nevének helyes fordítása egyes-Formula lett volna, nem pedig az értelmetlen Forma-1. Aztán eljött 1986. augusztus 10., és légi parádéval, Victor Vasarely tervezte leintő zászlóval, arcpirítóan drága büfével, Lázár Györggyel és Losonczi Pállal, porsivatag-parkolóval, és a Marlboro színeibe öltöztetett rajtrácslányokkal – akiktől az alaposan megváltozott társadalmi normák miatt épp mostanában köszön el végleg a rendezvény – nagy sikerrel lezajlott a futam.
A cikkhez Borvendég Zsuzsanna: Az „impexek” kora (Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2017) című könyvét és korabeli napi- és hetilapok cikkeit használtuk fel, amelyeket az Arcanum adatbázisai segítségével szemléztünk.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
