A koronavírus-járvány kialakulása után hirtelen nagyon megnőtt, majd magas szinten állandósult az igény a minél frissebb, nagyobb mennyiségben elérhető, megbízhatóbb, de ugyanakkor a lehető legrészletesebb összehasonlítást lehetővé tevő adatokra. Könnyű belátni, hogy olyan adatbázis nem létezik, amelyik a csapás időszakában ilyesfajta adatszolgáltatásra képes lenne. Ám átlépve a válság szakaszába, hirtelen mindenki (nemzetközi szervek, kormányok, szakemberek, emberek) tudni akarnák, meddig és merrefelé tart, milyen mély lesz, kiket hogyan érint majd a válság. A kormányoknak és a nemzetközi szervezetek közül az arra jogosultaknak azonnal lépniük kell, ezért szabályozni kezdenek. Az intézkedésekről viszont utólag jó lenne megtudni, hogy mik voltak a hatásai a csapálság, azaz a csapás és a válság sújtotta társadalomra (milyen feltételek közepette, más szabályozásokhoz képest, mennyi idő után s mennyi időre, milyen nem-szándékolt hatásokkal járt, és így tovább).
El is kezdődik íziben az adatok beszolgáltatása. Ezek az adatok természetesen nyersek, biztosan állítható, hogy a fenti igények kielégítésére megfelelő kezelés nélkül nem lehetnek alkalmasak. A kérdés csak az: mennyire torzítottak az adatok? Az adatközlő igazi (etikai) dilemmája az lenne persze, hogy ha tudja, hogy az adatai megbízhatatlanok, akkor szabad-e közölni őket, vagy azt kell-e mondania, hogy nincsenek (még?) elfogadható hitelességű adataink, tehát majd… Ezt a dilemmát azonban hamar megoldja a hatalmas információéhség és a kutatók általában szintén nem elhanyagolható méretű egója. Az eredmény:
És áradni kezdenek az adatok, amelyekről olykor kiderül, hogy hamisak (hamisítottak?) lehettek mint a járvány legelejének vuhani adatai. De ha hamisak nem is, nyersek, amennyiben nem lehet tudni: kik és milyen technikával, kik körében gyűjtötték ezeket. Viszont tudni lehet, hogy az egyes időszakokban ugyanabban az országban (és annak egyes részein) is olykor változtattak az adatgyűjtés módján, továbbá a különböző országok eltérő céllal gyűjtötték (vagy nem gyűjtötték) az adatokat, amiket eltérő módon tettek közzé (vagy sem).
Ám mindez nem akadályozza az adatra éhes fogyasztókat, hogy vadul figyeljék azokat az elemzéseket, amelyeket a szakértők (rosszabb esetben a magyar tájékoztatási szendvics: két rendőr között a tiszti főorvos) megosztanak velük.
A szakértők eközben gyönyörű infografikákat alkotnak, szofisztikált szimulációs modelleket futtatnak e torzszülött adatokra alapozva, s komolyan vitatkoznak modellszámításaik eredményeiről, gondosan elfeledve mindazt, amit ők is kell, hogy tudjanak alapadataik természetéről.
Viszont ingyen vannak, a média hamar szétszórja őket, s a szakértők már nyilatkoznak is, hogy melyik ország nyerte meg a járványkezelési versenyt. Ennek van üzleti modellje, amit aztán a nemzetállami érdekektől hajtva kiválóan lehet a kormányzat fényezésére használni. Ennek a technológiája az, hogy kikeresem (vagy elkészítem) azt a rangsort, amelyben az országom viszonylag a legjobban áll, és ezt mint igazságot terjesztem. Azt megmagyarázni, hogy miért vagyunk ilyen jók – mivel szegény számok nem tudnak közbeszólni – már nem jelent akadályt a magyarázónak. A megoldás, ízléstől és pártállástól függően, bármi lehet: a kultúra, a gazdasági helyzet, az egészségügy állapota, a kormányzat, esetleg a kormányzó kiválósága.
S mit hoz a jövő? Azt nem tudom, de a szakma jól teszi, ha elkezdi gyűjteni az adatokat, hogy aztán, ha erre valaha lesz módja, megtisztítva nyersességétől, tisztességes elemzésnek vethesse alá.
A szerző az MTA Társadalomtudományi Központjának külső kutatója, az ELTE professor emeritusa
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
