Elfogult vagyok. Nagyon elfogult. Talán még jobban is, mint azok, akik írtak róla, megnyitották kiállításait. Akiknek műveit illusztrálta, az ő rajzai, grafikái, festményei jelentek meg az írásaik mellett.
Mert én annál a lapnál dolgoztam, amelyet meghatároztak az ő karakteres művei. Ez az újság, a Népszabadság, a rendszerváltást követő két évtizedben élte meg legszebb napjait. Sokan sokfélét állíthatnak róla, de aki nem érzékelte, hogy a legigényesebb képi világot mutatta föl a napilapok között, az egyszerűen nem ért hozzá. A Rédei Ferenc vezette fotórovat dokumentarista igényű képei mellett két kiemelkedő rajzoló dolgozott nekünk. A karikaturista Marabu és az – Andrassew Iván szavával – „graficista” Tettamanti.
A Népszabadság szombati számában jelent meg a Hétvége-melléklet, lényegében közéleti-kulturális-művészetkritikai hetilap. Címlapján az aktuális politikai helyzet elemzése. Nagy ívű szöveg többnyire a magyar értelmiség kiemelkedő alakjától, gyakran nem a lap alapállását képviselő, úgynevezett balliberális gondolkodótól. Az írás mellett pedig egy jellegzetes Tettamanti-grafika, amely mindig magára vonta az olvasó tekintetét. A maga sajátos bonyolultságával, nyújtott vagy tömörített emberábrázolásával, absztrakt formavilágával sugallt egy értelmezést. Sosem konkrét gondolatot, inkább egy lebegtetett poént. Néha gyorsan megfejthetőnek tűnt, máskor idegesítően rejtélyes maradt.
Vibráló csigavonalak, sötét foltok, színesben is fekete-fehérnek tűnő, egymásnak erős kontrasztban álló formák. Nem az adott szöveghez készültek. Tettás, ahogy mindannyian hívtuk, időnként – talán kéthetente, havonta? – megjelent a mappájával, és gondosan végignézette a nyolc-tíz lapot az aktuális szerkesztővel. Figyelte az arcát, ahogy lapozgat, néha vissza is vett egyet-egyet. De sosem tudtam meg, hogy érdekelte-e, mit gondolunk a műveiről. Remélem tudta, mert sosem mondtam neki nyíltan, hogy rajongtam értük.
Hiába, hogy mind azt mondta: abszurd a világ. Abszurd az is, hogy meg akarjátok érteni. Pláne magyarázni. De minden grafikája másképp mondta, ráadásul mind szellemesen. Mert egész művészete a karikatúrára épült, bár soha nem viccet rajzolt. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, amit Parti Nagy Lajos képvisel az irodalomban. Nem véletlen, hogy talán ő határozta meg a legtalálóbban, ki volt Tettamanti, amikor azt mondta róla:
Magányos cowboy a senki földjén, mely mindenkié.
Egy nagyon egyszerű, és nagyon sokszor látott rajzáról külön beszélnem kell. Volt rajta kívül még valaki, aki mintha egy másik bolygóról érkezett volna, mégis meghatározó szerzője volt a Népszabadságnak: Uj Péter. Az ő Szerda című rovatához rajzolta Tettamanti Béla a szemüveges – távcsöves? – látnokot, aki az olvasó szemében a cikkek szerzőjét ábrázolta. Nem rossz megfejtés ez sem, de én inkább úgy látom: önarckép volt. Figyelmeztetés: „Ujpeti, vigyázz magadra, figyellek ám, írjál remekműveket!”
Grafikái sötét képet festettek a valóságról. Ő maga is faarccal járkált közöttünk, de akiket kedvelt, azoknak mindig félmosollyal mesélte tanulságos történeteit magáról, a világról és a művészetről.
Kiemelt kép: Várai Mihály
