Csizmadia Ervin: A magyar politika „erős kormánypárt – gyenge ellenzék” képlete változóban van

Hangoztatom egy ideje, hogy Magyarországon kialakult az „egy nagy kormánypárt – sok kis ellenzéki párt” képlet. Ezt a megközelítést persze sokan félreértették, s arra következtettek, hogy szerintem ez egy „örök képlet”, s egyenesen jól van így. Nem erről van szó. Általában azért írok a történelemmel is érintkező cikkeket, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos trendekre. Aztán, ha valaki akar, kezd ezekkel valamit.

Az önkormányzati választás felé közeledve úgy tűnik, hogy a magyar ellenzék elhatározta magát egy a korábbinál sokkal erősebb és más minőségű összefogásra. Ezzel az összefogással mindenki jól jár. Egyrészt az ellenzék bebizonyíthatja, hogy a „vastörvény” nem létezik, és a dominánspárt uralma megtörhető. Másrészt azt is bizonyíthatja, hogy a mai ellenzék tanulóképes.

A politikában a tanulóképesség a legfontosabb dolog.

Ugyanakkor e tekintetben az ellenzék még csak az út elején tart. Két fontos kérdést emelek ki, mindkettő az önkormányzati választások utáni és a 2022-es választás előtti időszakban válik akuttá:

• az egyik az, hogy eztán van-e szükség egy nagy ellenzéki pártra,
• a másik, hogy ha – mint az várható – ilyen nem jön létre, akkor mi lehet az ellenzéken belül a régebbi és az újabb pártok egymáshoz való viszonya.

Ami az ellenzéki nagy pártot illeti, sok érv szól mellette. A talán legfontosabb: ha van egy hatalmas méretű kormánypárt, mely ráadásul immár tíz éve töretlenül birtokolja a kormányzati hatalmat, akkor a verseny szempontjából fontos, hogy az ellenzéki erőforrások is koncentrálódjanak.„Kvázi kétpártrendszernek” lehet létjogosultsága Magyarországon, s az elmúlt években hallatszottak is ilyen hangok, különösen a DK részéről.

Vannak azonban ezt megkérdőjelező érvek is. Többek között az, hogy ha létre jönne is egy ilyen mamutpárt, az melyik ma létező párt bázisán történne, s ehhez hogyan viszonyulnának azok a pártok, melyeknek a másodhegedűs szerep marad. Nem találni olyan ellenzéki pártot, mely identitását feladná, és integrálódna a nagy közösbe, nem is beszélve a programok integrálhatóságáról; merthogy a sokpárti ellenzékiség korszakában az ellenzéki pártok a jobbtól a baloldalig húzódnak, s nyilván számos részletkérdésben nem értenek egyet.

Amúgy 1875-ben történt egy ilyen nagy fúzió. Nem egészen úgy, hogy az ellenzéki pártok olvadtak össze, hanem úgy, hogy a kormánypárt és az ellenzék egyik pártja fuzionált. A Deák Pártból és a Balközép ellenzékből jött létre a Szabadelvű Párt, mely ezt követően harminc évig maradt hatalmon, nem mellesleg úgy, hogy 1875-ben a parlamenti mandátumok több mint nyolcvan százalékát birtokolta.

Ám bármennyire is akadnak csábító történelmi példák, és talán bizonyos mai késztetések is, nem valószínű, hogy a mostani ellenzék szervezeti fúzióra adja a fejét. De ha nem ezt az utat választja, akkor vajon milyen lesz a régi és az új pártok egymáshoz való viszonya. Magyarán: ki lesz az ellenzéken belül a domináns erő és mi lesz a visszaszorulókkal.

A kérdés az őszi választásokig nem akut. Hiszen most az ellenzék láthatóan élvezi, hogy képes együttműködni, és kevéssé lényegesek a dominanciaviszonyok. Ősz után viszont fontossá válik ez a kérdés.

Ami már most világos: a hagyományos magyar baloldal nem lesz meghatározó tényező. Ezt is sokszor megírtam: az MSZP számára a fordulat akkor következett be, amikor a Fidesz lett az MSZP, azaz a Fidesz, eltanulva az MSZP-től például a társadalomba való beágyazódás „tudományát”, átvette az uralmat a vidék felett. A néhai MSZMP, majd a belőle alakuló MSZP fő ereje az országos lefedettsége volt, s ez a 2000-es évektől fokozatosan elillant. Teljesen egyértelmű, hogy az MSZP ezt a szerepet többé nem képes vindikálni magának.

Ettől persze még nem kerülne végzetes hátrányba az újabb ellenzéki pártokkal (DK, Momentum, Jobbik stb.) szemben, hiszen azoknak sem túl erős a társadalmi beágyazódásuk. Ellenben, s itt az MSZP másik tehertétele, ideológiailag sem újult meg. Ellentétben a DK-val, mely ráérzett, hogy az Európai Egyesült Államok egy kampányosítható eszme és tartalom, és valóban: döntően Gyurcsány Ferenc pártjával azonosítják a választók a föderális Európa eszméjét. Az MSZP a 2000-es vége óta nem mutatja az ideológiai megújulás jeleit, ezért nagy valószínűséggel nem tudja dominálni a 2019 ősze és 2022 tavasza közötti időszakot.

A régi pártok kifulladása nem csak magyar jelenség, a hagyományos pártok Európa számos országában visszaszorulóban vannak, különösen igaz ez Franciaországra, helyüket fiatalosabb, dinamikusabb pártok foglalják el. A kérdés az, hogy Magyarországon ez a változás folytatódik-e, s megerősíti-e az új/újabb pártokat. Ha igen, akkor az MSZP kevés jóra számíthat.

Akárhogyan is: a magyar politika „erős kormánypárt – gyenge ellenzék” képlete változóban van. A kormányoldal nyilván mindent megtesz majd, hogy az ellenzéki oldalon történő mozgások jelentőségét kisebbítse, az ellenzék pedig minden eddiginél nagyobb erőket mozgósít majd, hogy a képletet megtörje.

Akár egy nagy pártban egyesül az ellenzék, akár megmarad öt-hat pártban, lehet esélye arra, hogy módosítsa a magyar politikatörténet régi trendjét.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője

Kiemelt képünkön: Karácsony Gergely közös ellenzéki főpolgármester-jelölt sajtótájékoztatót tart az ellenzéki kerületi polgármesterjelöltek társaságában a belvárosi Deák Ferenc téren. Fotó: Máthé Zoltán / MTI