Akkurátusan meg vagyon határozva NER-részről, sulykolják is feszt, hogy milyen a számukra ideális ember. Volt a napokban Kövér László közjogi méltóság megnyilvánulása arról, hogy az a jó magyar, aki hármat-négyet is nemz. Hogy másik példát említsek, a Coca-Cola melegplakátjai keltette identitásviharban akadt kormánypárti megmondóember, aki a pólóján hirdette, hogy ő bizony, nézzünk csak oda, igazi FHF, vagyis Fehér, Heteró Férfi.
Minden politikai ideológiának van saját, eszményített emberképe. A komcsik annak idején az acélöklű munkást éljenezték, a nácik az árja harcost, az anarchovitalista, neohuszadikszázadi Orbán-rezsim ideálja pedig az, aki
- fehér bőrű,
- heteroszexuális,
- nagycsaládos,
- keresztény
- és férfi.
Túl azon, hogy például a bőrszín meglehetősen rossz emlékű rendszerekben számított utoljára érdemnek, még a szívem is ökölbe szorul, mikor valaki az adottságaival büszkélkedik. Amennyire igaz, hogy senkit nem szabad bántani azért, amiről nem tehet – ez a társadalmi erkölcs legfontosabb parancsolata –, annyira igaz a fordítottja is: senkit nem kéne felmagasztalni azért, ami nem az ő teljesítménye.
Amiről nem tudsz dönteni, azzal tök abszurd büszkélkedned, ahogy tök abszurd szégyenkezned is miatta.
Nyilván nem emelhetjük föl a társadalom egy csoportját anélkül, hogy meg ne aláznánk a többit. (Kivéve, ha eleve hátrányból induló csoportról van szó, melyet a többi mellé lehet segíteni.) Az ideálosdi arra szolgál, hogy a „minden ember egyenlő” elvet kikukázhassuk, mégpedig úgy, hogy a hatalom majd jól megmondja, kiket preferál és kiket felejt az út sokat emlegetett szélén. Egyértelmű, hogy a NER-kultúrában
- a nők,
- a kiscsaládosok,
- a gyermektelenek,
- az örökbefogadók,
- az elváltak,
- az egyedülállók,
- az ország peremvidékein élők,
- közülük is a nem fehér bőrű nagycsaládok, valamint
- a szegények,
- a melegek,
- az ateisták, illetve
- a nem keresztény vallásúak
így, vagy úgy kívül rekednek az igazak, a „jó magyarok” kasztján.
Az alkotmányos alapjogok minden állampolgárra vonatkoznak, persze, de aki nem a megfelelő helyen és a megfelelő adottságokkal született, esetleg nem a megfelelő módon alakult a sorsa, a hétköznapokban hátrányt szenvedhet. Igen, mondjuk, csak azért, mert nő. És: ha esetleg szabolcsi, vagy borsodi, ormánsági, baranyai faluba születtél, az érvényesülésed esélyei nagyságrenddel kisebbek, mint ha nagyvárosban, pláne ha a fővárosban élnél. Akadnak életteli nagyvárosaink, ám az úgynevezett vidék felzárkóztatását az elmúlt kilenc évben sem sikerült igazán napirendre venni; azelőtt sem, hajjaj, de ez a cikk most hadd szóljon a jelenlegi rendszerről. Mindenesetre a vidékiség is kaszton kívüliséget jelent.
Ha a mostani rezsimben a hátrasorolást elszenvedők közé tartozol, egy kitűnő esélyed azért marad: légy fideszes. Nem csupán arról beszélek, hogy legyél láthatatlan Fidesz-szavazó, hiszen a Fidesz magasról tesz a szavazóira (is). Ha igazán érvényesülni akarsz nőként, vagy periférián élőként, esetleg romaként, vagy melegként, épülj be a klientúrába.
Naná, hogy ehhez becstelennek kell lenned, de azt a rendszer külön díjazza; egy idő után pedig úgyis elhiteted magaddal, hogy helyes, amit teszel. Hiszen nem ránthatod el folyton a tükörről a tekintetedet.
Rájöttem valami furára: sorsomat és adottságaimat tekintve pont megtestesítem a kormány antropológiai optimumát. Heteroszexuális, fehér bőrű férfiként, négy gyermekkel és egy feleséggel még a Kövér-teszten is átmennék, ráadásul tudok magyarul. A fővárosban élek, sőt, kicsiny koromtól fogva a budai oldalon, így még az áthallásos „pesti” és „nagykörúti” jelző sem aggatható rám.
Ráadásul keresztyén vagyok, már ha a Krisztus-hívőket értjük ezalatt, nem csupán a vasárnapi templomtölteléket. Méghozzá hitvallásos kálvinista, ha néhány éve ki is iratkoztam – Istennek legyen hála! – , a református egyházból.
Megjegyzem, lehettem volna az Orbán-kormány parádés keresetű médiakádere is, de ezt majd máskor mesélem el. Szóval lehetnék fideszes, és sosem fájna a fejem a sokadika miatt.
Mégis utálom a Fideszt. Leginkább azért utálom, mert szeretem Jézust.
A keresztyének megváltója és példaképe ugyanis meglehetősen különbözik az orbánizmus emberideáljától.
Jézus kétségtelenül férfi volt, de nem fehér. Az ókori Palesztina elmaradott és közmondásosan megvetett kistérségéből, Galileából származott. Nem volt sem felesége, sem gyereke. Nem volt középosztálybeli, sőt: nem bírt bejelentett munkahellyel és lakással. Koszos lábú, vidéki, zsidó vándorprédikátorról beszélünk. Szingliről, aki ráadásul azt mondta, hogy aki többre becsüli a családját és rokonságát, mint őt, az nem méltó hozzá. (Ennyit a „családközpontú keresztyénség” című ideológiai maszlagról.)
Jézus kifejezetten a kaszton kívüliek társaságát kereste, leprásokét, vámszedőkét, prostikét, pásztorokét, gyerekekét meg nőkét (tolongtak körötte a csajok, akik másodrendű állampolgárnak számítottak). Mindig a megalázottak és kirekesztettek között érezte jól magát, miközben elég látványosan leszarta, hogy ez nem jön be a fejeseknek.
És ez az ember az Isten Fia volt.
Ismerte előre a forgatókönyvet. Amikor koholt politikai vádakkal brutálisan kivégezték, az utolsó perceiben egy rablógyilkosnak adott feloldozást. Az Írások szerint a mi bűneinkért törték össze, a vétkeinkért kapott sebeket. A „mi” pedig nem egy kaszt, nem egy nép, nem egy csoport. Hanem mindazok, akik itt éltek, élnek, vagy élni fognak ezen a vesztébe pörgő golyóbison: gyarló bűnösök, vagyis emberek. Származás, bőrszín, nem, orientáció, társadalmi rang, születési hely, szemszám nem érdekes.
Jézust azért is szeretem, mert világossá tette, hogy Isten nem „személyválogató”, előtte minden ember egyenlő (lám, az ún. egalitarizmust nem az aufklerista baloldal találta fel).
Persze a közpénzen kipofozott, kereszttel díszített templomoknak tán a környékére sem engednék: nem valók oda koldusok, no pláne, ha külföldiek. Könnyen lehet, hogy migránsnak néznék a gyűlöletpropagandától tüzelt honpolgárok; a Fidesz-hívek a keresztyén értékrend nevében simán lerugdalnák a buszról. A rendőrök rendszeresen bevinnék hajléktalankodásért, ilyenkor jókat beszélgetne velük. Persze egy csomó embernek imponálna, és követni kezdenék. Hiszen azt tanítaná, hogy nem a kiválasztottak makulátlan kasztjához jött, sőt: semmi köze azokhoz, akik – ideológiáktól révülten – igaznak hiszik magukat.
Tanításai nyomán a Fidesz-hatalom rettentően félteni kezdené a „keresztény szabadságot”. Kétségem sincs felőle: megtalálnák a módját, hogy elparentálják, s aztán a karmelita kolostorban vígan ünnepelnének a fehér, heteró, magyari urak.
Nem sejtve, hogy egyszer újra előtte állnak majd, reszketve és sunyítva.
De Jézus akkor már nem áldozat lesz, hanem bíró, aki igazságosan ítél.
Kiemelt kép: Illyés Tibor / MTI