A bordák között nem azért fáj, mert betalált egy jobbcsapott. Ez még csak a bemelegítés, a második kétperces kör ugrókötél. Folyton megakad a lábamban ez a vacak, amit úgy harminc éve láttam utoljára, de akkor sem használtam. Ég a vádli, fogy a levegő. Hol a francban van már az utolsó fél percet jelző csipogás? Kell ez nekem egyáltalán? Még jó! Mindjárt bokszkesztyűt húzhatok, hogy egy láncon függő zsákot püföljek, miközben az Eye Of The Tiger üvölt egy hangszóróból. Meglehet, közhelyes, de rohadtul működik.

Az apró terem olyan, mint az edzések: semmi sallang, csak ami kell. Az egyik falon bajnokok képei: Papp László, Muhammad Ali, Mike Tyson, Erdei Zsolt, Anthony Joshua. Az egyik fotón ott a mester, Rafi. Csalódottan néz a semmibe, miközben a mérkőzésvezető az ellenfele karját emeli a magasba. Amikor megkérdeztem, miért pont ezt ragasztotta ki, hiszen volt bajnok is, ráadásul első menetes kiütéssel, azt válaszolta azért, mert mindig az motiválta legjobban, amikor hátrányból, a padlóról felállva kellett indulnia. Ez pedig elég gyakran megtörtént vele: nem csak bajnok volt, hanem szupergazdag is, alig fél éve meg hajléktalan az Árpád hídnál. De ez egy hosszú történet – mondja, mire én: nem baj, ráérek.

Az igazi nevem Zsíros Attila, a Rafi meg a Gigi becenevek, az kell minden bokszolónak. Az enyémek a származásomra utalnak, az apám ágán cigány, az anyámén zsidó gyökereim vannak.

Hetvenhétben születtem, Angyalföldön, ahol az angyalok születnek. Egyke vagyok, de nagy családban nőttem fel, mert még gyerekkoromban kiköltöztünk Pilisborosjenőre, együtt laktunk nagyanyámmal meg anyám testvéreivel egy hatalmas, többlakásos, L-alakú parasztházban, vagy tizenöten egy udvarban.

Jól éltünk, legalábbis jobban, mint az átlag. Anyám vendéglátózott, három büfét vitt a Dagályban. Apám először Líbiába ment ki két évre dolgozni, utána Münchenben volt egy ideig. Ezermester volt az öreg. Tizenöt évesen egyedül jött Szabolcsból Budapestre úgy, hogy senkit sem ismert. Géplakatos volt, meg sofőrködött. Pár év alatt neve lett a városban, mert jól dolgozott és megvolt benne a csibészség is, ami nélkül abban az időben nem lehetett gyarapodni.

Hatalmas szívvel születtem, mégis balhés gyerek lettem. A szüleim nem sokat foglalkoztak velem. Ha kellett egy cipő vagy valami, anyám megvette és azzal letudott mindent. Apám előtt meg soha nem állhattam meg, akár jót csináltam, akár rosszat, mindig kaptam. Mindketten a saját életüket élték, én meg sodródtam. Állandóan ment az ital, a kaszinó meg a verekedés, ebben nőttem fel. Miután apám hazajött külföldről, az Imperiálban dolgozott a Keletinél. Ott üzleteltek az arab valutaváltók, komoly alakok jöttek-mentek állandóan. Anyám is vendéglátózott, folyton felbukkantak körülötte férfiak, amit láttam és nem voltam hülye, mégsem szólhattam apámnak. Nem akartam, hogy elváljanak, mert mindkettőt szerettem. Nyomta a lelkem a titkolózás.

A suliban látszott rajtam, hogy valami van, de nem egyértelműen.

A cigányok között túl fehér, a fehérek között meg túl barna voltam.

Biztosan sokan voltak irigyek is, apának akkor már két panziója, csárdája, diszkója volt. A lényeg, hogy nekem mindkét oldalt meg kellett vernem, hogy tiszteljenek. Pedig soha nem szerettem az erőszakot, csak mindent a lelkemre veszek. Hatodik után a többiek kiközösítettek, mert megbuktam. Az sem az én hibám volt, csak a fizikatanárom elgázolt kocsival, anyám nekiesett, úgyhogy persze, hogy év végén meghúzott, ő is, meg a matektanár és a biosztanár is, akikkel jóban volt. Mentem a bringámmal, a többiek meg direkt lehagytak, hogy nem tartozom közéjük. Szóltam anyámnak, mennyire bánt, ő meg vett valami kisautót és mondta, hogy jól van, menjek játszani.

Azt hiszem, hatéves voltam, amikor elkezdtem dzsúdózni, aztán jött az boksz az Úttörőben, a foci a Vasasban. Pár évvel később néztük a Bruce Lee-filmeket, és egy csapásra ő lett az isten. Tizenkét éves lehettem, amikor elkezdtem Pilisborosjenőről bejárni a Blaha Lujza térre Tölgyesi Csabáékhoz Ping Kune Do edzésre. De karatéztam és kung fuztam is, csak aztán tizenhét évesen elvitt az éjszaka.

Akkor lépett le anyám. Szerelmes lett, elköltözött egy palihoz, én meg ott maradtam apámmal. Nagyon nekikezdett az ivásnak az öreg. Én is piázgattam már, mert nehezen viseltem az egészet, és akkor jött ki először a gyerekkorom óta elfojtott depresszió.

Ha elmentünk a haverokkal a diszkóba, többet sírtam, mint Zámbó Jimmy az Ülök egy bárpultnál című számban.

A tizenhetedik szülinapomon eljött hozzánk egy hölgy, apám régi ismerőse. Azt mondta, isten éltessen és a kezembe nyomott egy gyufásdobozt. Csak néztem, hogy valami tabletta van benne. Kérdem tőle, mi ez? Azt mondja, ne foglalkozz vele, vedd be. Mondom, jól van. Na, mindjárt nem volt semmi bajom az élettel! Én voltam a világ legboldogabb embere. A hatalmas nyomás, amit az alkohol csak tompítani tudott, hirtelen elszállt. Na, és akkor megindultam az éjszakába, a sport meg abbamaradt. Akkoriban legfeljebb az utcán ment a boksz, élesben. Csibészekkel mozogtam.

Közben elvégeztem egy kétéves vendéglátóiparit a Hős utcában. Felszolgáló és hidegkonyhai szakács a szakmám. Lassan elfogadtam anyám új paliját is, pedig ex-rendőr volt, az meg nem túl jó ajánlólevél a családban. De láttam, hogy szépen élnek, sok pénzt keresnek. Anyámon meg látszott, hogy boldog, még a piáról is leszokott. Elköltöztem apámtól és ’95-ben megnyitottam az első szoláriumomat. Csak úgy dőlt a pénz. Nemsokára megnyitottam a másodikat, a harmadikat is, aztán egy fodrászszalont. Megismertem az első feleségemet, egy fodrásznőt. Pár évig buli volt az élet.

Anyámékkal meg egy nagybátyámmal elköltöztünk Alicantéba, Spanyolországba, vendéglátózni akartunk ott is. Vettem egy házat, intéztük a papírokat, zöldkártyát, engedélyeket, adószámot. Fél évig bírtam. Honvágyam volt, hiányoztak a barátok. Akkor azt hittem, mindenki a barátom és csak későn derült ki, mekkorát tévedek. Mondtam anyámnak, hogy én hazamegyek, viszem az üzletet Budapesten, ők meg építgessék a spanyol vonalat. Erre azt mondja: Jaj, kisfiam, mi lesz veled egyedül? Mondom: Anya, mi lenne, száznegyven kilós felnőtt férfi vagyok! Nem hallgatott rám, hazajöttek ők is, kint minden elúszott.

Itthon minden nap az edzőteremben voltam. Gyúrtam és lejártam az öreg Koch Istvánhoz bokszolgatni. Folyton nyaggatott, hogy Attikám, gyere, indulj el versenyen, de én mindig azt válaszoltam, hogy Pista bácsi, köszönöm, nem akarok, elvagyok én itt magamnak. Végül csak addig rágta a fülemet, hogy elindultam egy Budapest-bajnokságon. Az első ellenfelemet az első menetben lecsaptam. A második sráccal végignyomtam a négy menetet, pontozással kikaptam, de még Szántó Öcsi bácsi is odajött hozzám, hogy gratuláljon, mert milyen jó ütő vagyok. Mondtam, hogy Öcsi bácsi, nagyon köszönöm, aztán ennyiben maradt a történet.

Volt egy komolyabb motorbalesetem, és otthon is jöttek a gondok. Elvetélt a feleségem. Most már úgy gondolom, Isten akarta így, de akkor őt hibáztattam. Elment bevásárolni és annyi cuccot hozott haza, hogy én az ajtón alig bírtam bevinni. Mondom, baszki kértelek, hogy vigyázz magadra. Ő meg beült a vécére és elvetélt.

Közben azt vettük észre, hogy mintha anyámat elkezdte volna lehúzogatni pénzzel a pasija. Hiába mondtunk neki bármit, azt mondta, hülyék vagyunk. Rendben. Aztán egyszer csak hív anyám, hogy fiam, add el gyorsan a lakásod, három hét alatt megpörgetjük a pénzt, egy csomót kaszálunk. Anya, biztos? Biztos. Akkor jó. És sorban ledőlt az összes dominó.

Elment a lakás, elment a szoli, elment az arany, elment a kocsi, elment az asszony, elment minden.

Közben, úgy 1998 környékén, rászoktam a kaszinóra, a problémák elől pedig az önpusztításba menekültem. Többszörösen függő voltam: drogok, játék, alkohol. A betegségeim, a depresszió, a bipoláris személyiségzavar, amikről azt hittem, hogy a drogok majd eltüntetik őket, felerősödtek. Jött egy hathónapos afterparti, aminek a végén megismertem a második feleségemet, a kislányom anyját. Összeszedtem magam, de aztán egy hónapra rá, 2005 februárjában meghalt apám. Megint padlóra kerültem.

Bár annak idején eljöttem tőle, minden hétvégén nála voltam, együtt piáztunk meg szívtunk. Később ő leállt, de akkor már sokat betegeskedett. Abba halt bele, hogy nagyon szerette anyámat, ezért miután elhagyta, lassan kinyírta magát a piával meg a gyógyszerekkel. Ötvennégy éves volt.

Ez nálunk családi tradíció, hogy fiatalon megyünk el, egy hölgy okozta fájdalom következtében.

Akkor megértettem, igaza volt apámnak, hogy odasózott, akár jót csináltam, akár rosszat. Tiszteletre tanított és arra nevelt, hogy küzdjek meg mindenért, ne azt várjam, hogy mindent a seggem alá toljanak. Soha nem kaptam tőle semmit, azt mondogatta, majd ha meghal, enyém lesz minden. Így is lett, csak addigra rommá volt terhelve minden hitelekkel. 496 milliós adósságot örököltem. Azért sikerült addig ügyeskedni, hogy a végére még maradt is pár millió zsebemben. Azt meg elvertük a feleségemmel.

Anyám közben megint szerelmes lett. Balira költözött, Indonéziába. Csodálatos hely, az első feleségemmel ott voltunk nászúton. A másodiktól kaptam is mindig, hogy őt meg nem viszem sehová. Na, mindegy, szóval anyámék Balin üzleteltek, azzal a tévéshopos Kosmodiskkel. Az lett a vége, hogy anyám egy halom pénzt keresett, csak aztán lecsukták három évre. Kiderült, hogy a pali csőbe húzta. Azt hittem, megáll a szívem, amikor felhívott Indonéziából, hogy fiam, börtönben vagyok. Rögtön a Rambo-filmek jutottak eszembe, azok a vietnami börtönök a dzsungelben.

Kellett a pénz, már nem csak a feleségem meg a kislányom miatt, de anyámnak is küldtem minden hónapban. Beindult az autóbiznisz. Adtam-vettem, de leginkább közvetítő voltam. Szóltak, hogy van egy verda, én meg szóltam annak, akit esetleg érdekelt. Az adásvételen volt egy kis hasznom. Jött-ment mindenféle autó: régi, új, jobbkormányos, balkormányos, csak sajnos jogilag nem volt mindegyik tiszta, úgyhogy kaptam két évet, öt évre felfüggesztve. Ettől kicsit megrogytam.

Volt mellé egy egymilliós pénzbírság, meg közben fizetni kellett ezt is, azt is, úgyhogy továbbra is tennem kellett a dolgomat, csak közben egyre jobban őrlődtem, mert Damoklész kardja ott lebegett a fejem felett. Másodszor is elkaptak, akkor úgy egy hónapot bent is tartottak. Kaptam még tizennégy hónapot két évre, meg hat hónapot egy évre felfüggesztve. Mindig úgy kerültem bajba, hogy mások feldobtak. Olyanok, akik évekig úgy jártak hozzám, mint haza, etettem, itattam őket.

Idegösszeroppanást kaptam, kórházba kerültem. Diagnosztizáltak depresszióval, meg bipoláris személyiségzavarral, úgyhogy onnantól hét éven át ki-be mászkáltam a pszichiátriára, gyógyszereket szedtem. Csinálni már nem nagyon mertem semmit, úgyhogy arra gondoltam, végül is nem félek senkitől, belevágok a profi bokszba. Ez 2013-ban volt, bőven elmúltam harminc éves, tudtam, hogy mások ilyenkor szoktak visszavonulni, de meg akartam mutatni, hogy érek valamit.

Akkor kerültem először utcára, mert szétmentünk a feleségemmel, és el kellett jönnöm otthonról. Tudtam egy lakásról, ami egy ideje üresen állt, azt feltörtem és beköltöztem, onnan jártam bokszolni. Szép időszak volt, jó meccseket bunyóztam, Németországban, Svájcban, Szlovákiában, közben személyi edző lettem a Predator Fight Gymben. Jó nevem volt az egész országban. De megint jött egy lavina.

Elkezdtem portázni szórakozóhelyeken. Valahogy nem gondoltam arra, hogy egy alkohol- és drogfüggőségre hajlamos ember számára nem a legjobb ötlet az éjszakában dolgozni. Persze, hogy megcsúsztam. Aztán egy téli éjszaka bekopogtak. Emlékszem, majd megfagytam a lakásban, mert akkor áram sem volt, mindenütt gyertyák égtek, mint valami ravatalozóban. Szóval az éjszaka közepén kopogtatott pár srác és elkezdték nekem lobogtatni a tulajdoni lapot, hogy el van adva a lakás, ki kellene mennem. Mondom jó, adjatok egy kis pénzt, és lelépek. Adtak annyit, hogy be tudtam magam fizetni egy munkásszállóra.

Közben rájöttem, mennyi szemétség megy a profi bokszban, mennyire kihasználják a versenyzőket. A bokszolók Amerikában keresnek pénzt, itthon legfeljebb a promóterek élnek meg a sportból.

Ha kellett, a Nyírő Gyula Kórházban is felkészültem egy meccsre, aztán meg ki sem fizettek.

De mindegy, nem akarok ebbe belemenni, nagyon sok keserűség van bennem, de megfogadtam, hogy nem idegesítem magam ezen, senkit sem akarok lejáratni.

A lényeg, hogy 2016 februárjában felhívtak: Attikám, hogy vagy? Ahogy szoktam – mondtam. Influenzás voltam, be voltam lázasodva. Azt mondják, lenne egy címmeccs Szlovákiában, Pavel Polakovič az ellenfél. Volt EB-bronzérmes, olimpikon Atlantában, profiként pedig megszerezte az IBF nemzetközi bajnoki övét, azt szerette volna megvédeni. Én meg odamentem, az első menetben kiütöttem, vállamra csaptam az övet, aztán hazajöttem. Nemzetközi bajnok lettem harminckilenc évesen. Be is fejeztem a versenyzést, mert volt már pár életre szóló sérülésem. Egy barátom hívott fel, hogy elmegy az Atlantisz ATTE-ből, nincs-e kedvem helyette edzősködni. Megköszöntem.

Nem sokkal később kiraktak a szállóról. Persze, hogy az alkohol miatt. Valami megint befészkelte magát az agyamba és nem tudtam másképp kezelni. Fogtam a táskám, kimentem az Árpád hídhoz, leültem, és teljesen elengedtem magam.

De nemsoká csatlakozott hozzám anyám is.

Nem volt elég, hogy az utcán voltam, még rá is vigyáznom kellett. Egyikünknek sem volt egyszerű feldolgozni, hogy a csúcsgazdagságból a híd alá kerültünk.

Olyan embereket ismertem meg, akik huszonöt, meg huszonhét éveket ültek le úgy, hogy ki-be jártak a börtönbe. Azt mondták, nem bírják az utcán, inkább csinálnak valamit, bemennek. Azt mondtam, csináljátok, de nekem bárhol jobb szabadon, mint bezárva. Aztán egyszer mégis úgy alakult, hogy egy korábbi, autós ügyem volt tárgyalásán megbeszéltem a bírónővel, hogy betesz három hónapra. Gondoltam kipihenem magam, nincs pia, napi háromszor kapok enni, újra elkezdek edzeni.

De nem lett belőle semmi, mert fellebbezett az ügyvéd, úgyhogy mehettem vissza az utcára.

Eljött a nap, amikor azt mondtam, kész, nincs tovább. Felmentem a hídra, hogy ugrok. Öten húztak vissza. Akkor térdre rogytam, sírva fakadtam, felnéztem az égre és azt mondtam: Édes Istenem, segíts! Gyermekkorom óta hiszek Istenben, csak nem voltam hozzá megtérve. Addig a napig, bármi történt, egyedül, saját erőből próbáltam felállni és megoldást, mint Rocky Balboa a kedvenc filmjeimben. Akkor először kértem segítséget. Megkaptam.

Egyszer azt vettem észre, hogy anyám egy idősebb férfival beszélget. Kiderült, hogy valami régi ismerőse. Az ő segítségével hagyhattuk el az utcát mindketten. Dicsőség az Úrnak, ezt csakis neki köszönhetem. Megtértem, azóta minden vasárnap eljárok a gyülekezetbe, és egy keresztény bokszsuliban gyerekeket tanítok. Visszatértem az Atlantiszba, hétköznapokon minden reggel és délután itt tartok edzéseket.

Jól vagyok, bár azt nem mondhatom, hogy minden éjjel tudok aludni, és hogy néha nem akarnak rám omlani a falak. A piát és a drogokat végleg letettem és már gyógyszereket is alig szedek, egyszerre maximum egy felet. Pedig régen marékszám szedtem. Egyszer, Frankfurtban vagy ötven szem nyugtató volt bennem, amikor bementem a ringbe. Meg sem nagyon kellett ütni, elestem a saját lábamban, KO az első menetben. Később mondták csak el, hogy közvetítette a meccset a Eurosport. Szidtam magam, hogy lehettem ekkora állat, ha normális vagyok és megverem azt a srácot, talán valami komolyabb karrier is beindulhatott volna. De akkor már mindegy volt, menni kellett tovább.

Megtanultam a hullámvasúton azt a szakaszt is élvezni, amikor zuhanok, nem csak azt, amikor fölfelé tartok. Ilyen az életem. Föl, le, föl, le, mint az EKG. Ha kiegyenesedne, meghalnék.