Mindjárt száz, Gyuri bácsi.
Jövő július huszonnyolcadikán. Azt még meg kell élni. Mondjuk, tervezem megélni.
1919-ben született. Az a Tanácsköztársaság éve, a tankönyvből is csak fekete-fehér fotóként emlékszünk rá.
Rólam sem találni színes videofilmeket csecsemőkoromból. De hál’ istennek, jobban bírom, mint egy diktatúra, tán mert jobban vigyázok magamra és a rám bízottakra.
Önre is vigyáztak. Az édesapjáról azt írta, világítótoronyként mutatta az utat.
A mai napig mutatja, pedig közel nyolc évtizede halott. Német agrárfőiskolát végzett, középbirtokot, ötszáz hektáros, kitűnően berendezett, megszervezett gazdaságot vezetett. Már négy-öt éves koromban vitt magával a földre, tanított, magyarázott. Abból élek, amit tőle tanultam. Meg persze abból, amit aztán hozzátanultam. Persze egy dolog a szakmai tudás, s legalább olyan fontos a tisztesség, az emberség, az elvek.
Mond egy elvet?
Elvem például, otthonról hoztam, ma is tartom,
Az is elvem, hogy segíteni, tanítani kell az embereket, különösen a rászorulókat. Legutóbb, hat-hét éven át a Máltai Szeretetszolgálattal Tarnabodon nagycsaládosokat, zömmel a városokból kiszorultakat, főleg cigányokat igyekeztem rávenni, tartsák rendben a környezetüket, műveljék a kertjüket. Osztottam vetőburgonyát, elmondtam, hogyan vessenek, kupacoljanak, várjanak az elvirágzásra, a lomb elbarnulására, hogy a végén kiszedhessék a krumplit. Az első évben a szállítmány fele be se került a földbe, sokan inkább megették. A másodikban már jobb volt az arány. A harmadikra pedig mindenki megértette, hogy türelemmel, munkával messzebb jut. Ma már a környék öt községében működik zavartalanul a program, tanoda épült hozzá mindenütt, egyre több gyerek előtt nyílik esély középiskolába jutni, kitörni a nyomorból.
Ön jómódban nőtt fel.
Olyannyira, hogy apámnak már a húszas években Fordja volt, a híres T-modell, minden parasztot felvett az út mellett, de nekem gyalog kellett iskolába, aztán gimnáziumba járnom, ezzel is nevelt, igazat adok neki. Így gondolkodott akkor is, amikor az ötödik születésnapomra pónifogatot ajándékozott, hatalmas dolognak számított az akkoriban, de másnap zavart libát őrizni. Semmi urizálás! Mindehhez édesanyám teremtett tökéletes, békés családi hátteret.
A két nővére után, kései fiúként érkezett a családba.
Különösen nagy örömnek számított ez akkoriban, hiszen az volt a rend, hogy fiúgyerek vigye tovább a gazdaságot. Úgy is tűnt, hogy jó úton haladunk, 1941-ben diplomát szereztem a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián, és a nagybeteg apámtól átvettem a munkát. Aztán 1942-ben kerékbe tört minden, apám meghalt, engem pedig behívtak munkaszolgálatra. Erdélybe vonultam be, aztán Kárpátalja, Ábrahámka község, onnan Lembergbe vittek, majd mindenfelé Ukrajnában.
Az oroszok azt csinálták, hogy az első tank bearaszolt a csapdába, a többi átment rajta, az utolsó pedig kihúzta. De azért én sok ezer társammal egyetemben egészen 1944-ig csak ástam, csak ástam. Aztán a frontra vezényeltek, hol taposóaknát szedtem, hol lőszerszállítmánnyal rohangáltam a lövészárkokhoz. Nem volt egészen veszélytelen foglalatosság olykor golyózáporban harmincöt-negyvenkilós ládával mászkálni. Megúsztam, nem úgy, mint az unokabátyám, aki Kamenyec-podolszkíjban hasonló munka közben aknára lépett, és nem maradt belőle semmi se.
A háború vége a mauthauseni koncentrációs táborban érte.
Mázlista vagyok, mindössze két hónap jutott belőle. Az mondjuk rossz, hogy addigra negyvenkét kilóra fogytam, flekktífuszt kaptam, de hát ott mindenki lefogyott és mindenki flekktífuszt kapott. Tetvek terjesztik azt a kórt, a tetű pedig olyan, hogy egyik emberről átmászik a másikra, s mi elég sűrűn voltunk. Olyannyira, hogy a barakkokban talpalatnyi hely sem jutott, katonai sátrakban helyeztek el, ami negyvennégy hideg telén vacogós dolog, ráadásul élelem szinte semmi. Ma is a fülemben van a gázkamra vasajtajának nyikorgása, meg a hangok, ahogy tereltek be százakat elgázosítani, aztán ki az ajtó, aztán kit elhamvasztottak, kit tömegsírba dobáltattak, és ment a következő transzport. Engem szerencsémre egy körülbelül ezerfős társaság tagjaként, amiben zsidók, cigányok, homoszexuálisok, kommunisták, visszaeső bűnözők keveredtek, április közepén kivittek egy Gunskirchen nevű falu határában álló kőbányába. Ez egy harminc méter mély kehely egyetlen bejárattal, tökéletesen alkalmas a megsemmisítésre. Dolgoznunk nem kellett, kutyás SS-ek őriztek bennünket. Dinamittal kipárnázták a sziklafalat, ha azt berobbantják, a kőomlás után nincs gond a foglyokra. Ahogy láttam, hogy lazul az őrzés, harmadmagammal megszöktem. Ez történt május harmadikán, negyedikén pedig az amerikaiak fölszabadították a tábort, amit persze nem tudhattunk előre. Az erdőben, bokrok alatt, a két front között töltöttük az éjszakát, röpködött felettünk akna, gránát, repülőgép.
De hát annyi erőnk se volt, mint nekem most. Egy parasztháznál megmosakodhattunk, enni kaptunk, aztán egy kaszárnyába szállítottak, kihallgattak, majd Bad Schallerback szanatóriumába küldtek. A hajunkat leborotválták, lefertőtlenítettek. Fürödhettünk rendesen, és három év után először vetett fehér ágyban aludtam. Német orvosok és egy olasz apácarend tagjai ápoltak. El kell mondjam, hogy különös figyelmet kaptam egy Annunciáta nevű nővértől, aki ugyan sose ült az ágyam szélére, de széket gyakran hozott, s azon megpihenve beszélgetett velem németül. Pár hét alatt meg is erősödtem szépen, s úgy döntöttem, hazaindulok.
Annunciáta engedte?
Indulnom kellett.
Jól meggondolta?
Pont ezt kérdezte egy magyar származású, Kovács nevű amerikai kapitány is, aki, amint hírét vette, hogy van ott egy magyar, rendszeresen látogatott, mindig hozott valami kedvességet, szelet tortát, ezt-azt, de hát amúgy is rendesen el voltam látva, nem volt semmi probléma. Na, ő konkrétan azt mondta, senki élőt nem találok otthon a szeretteim közül. De én azt feleltem, Magyarországon vár az anyám és a két nővérem, mindenkim, ott vagyok otthon, ott az én hazám, magyar minden porcikám, a magyar az én kultúrám. És nekiindultam.
Mi várta itthon?
Az a hír, hogy édesanyámat elvitték. És a két nővéremet is, és az egyikük férjét, kislányát is. Ötükből négyet elgázosítottak, csak a még hajadon nővérem élte túl, ő Auschwitzból Heidelbergbe került, a fölszabadulás után pedig Svédországba, de már betegen, a rettenetes hidegekben tönkrement a tüdeje. Összekapartam az utolsó filléreimet, hazahozattam a Vörös Kereszttel, de nem lehetett segíteni rajta, két évre rá meghalt. Ezzel beteljesedett Kovács kapitány jóslata.
Az apai gazdaságból mi maradt?
A házat, ahol felnőttem, takaros épület, a háború előtt a faluban kissé túlzóan kastélynak hívták, de amikor 1945 júliusában megérkeztem, nem volt rajta se ajtó, se ablak, belül meg semmi se. Pénzem persze nulla.
Kiderült, az előző évben is rozst vetettek oda, majd kapkodva, szakértelem nélkül aratták le, nem csoda, férfi nem akadt a faluban, a nők meg máshoz értettek, így rengeteg szem elhullott, s lett belőle gazdag árvakelés. Hatvan mázsa rozsot takarítottam be, amit könnyedén eladtam, az árán olcsón vettem az oroszoktól két rossz lovat, azokkal ismét gazdálkodni kezdtem. Megnősültem, régi leányt vettem el, tőle született az egyetlen fiam, aki ma már hetvenkét éves, nyugdíjas, egyetemi tanár. Na, szóval rendbe hoztam a gazdaságot, kezdtem sínre kerülni.
Túlzottan is.
Szúrtam a kommunisták szemét, 1948 novemberében megjelent nálam két úriember a gyöngyösi pártbizottságtól, és két lehetőséget vázolt: kulákként internálnak, vagy huszonnégy órán belül szedem a sátorfámat. Én azt a második lehetőséget választottam.
Akkor is ilyen mosolygósan vette tudomásul, hogy pár éven belül előbb a zsidósága, aztán a kuláksága miatt akarták elpusztítani, tönkretenni?
Dühöngeni nem lett volna célszerű asszonnyal és egy mindössze másfél éves kisfiúval az oldalamon. Inkább elfogadtam, hogy ismét földönfutó lettem, és két kofferrel feljöttünk Pestre, albérletbe. Három év alatt hét állásom volt a sofőrségtől a kertészetig minden, mert amint kiderült, hogy kulákcsemete vagyok, a személyzetis elzavart. Eluntam, elhatároztam, nem megyek állásba, inkább kiskertet gondozok. Pestszentimrét és Pestszentlőrincet választottam, munkáskörnyék, kis házak, a férfiak vagy elestek, vagy hadifogságban, aki otthon, az is zömmel hadirokkant. Becsöngettem portákra, hogy szívesen ások, kapálok, metszem a szőlőt, a gyümölcsöst, permetezek, bármit.
Meg nem gazdagodtam, de szerényen el tudtam látni a családomat. Aztán, hogy 1953-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, a kulákkérdés lekerült a napirendről, és egy kedves minisztériumi ismerősöm beajánlott a mányi állami gazdaságba segédagronómusnak. Pár hónapja dolgoztam ott, amikor kiderült egy pénzügyi stiklije az iszákos főagronómusnak, kidobták, és bár a bicskei párttitkár kulákozott ellenem kicsit, mégis én lettem a befutó.
Ötvenhatban hová állt?
Nem álltam, hanem állítottak. A nép elzavarta az igazgatómat, az is pártember volt, a munkástanács engem emelt a helyére, aztán jóval a forradalom leverése után, ötvenhét májusában a pártközpont küldött valakit, én pedig örömmel mentem vissza főagronómusnak, lényegében az állami gazdaság első számú szakmai vezetőjének, hiszen a pártemberek már akkor sem értettek semmilyen szakmához.
Sok ezer hektáron is érvényesnek bizonyult, amit az édesapjától tanult?
Nyolcezer az a sok ezer! És naná, hogy érvényesnek bizonyult.
Például?
Apám szerint, ha egy kukoricatábla komplett képét akarod látni, akkor nem körbejárni kell, hanem átlósan átgázolni rajta.
Nem kis munka, legalább fél nap, rettentően nem szerették, de még évtizedekkel később is emlegették, milyen okos ötlet. Ma tele a szaksajtó a precíziós mezőgazdasággal, amiben drónokról lesik, nincs-e, mondjuk, magnéziumhiány vagy kártevő. De mondok mást! Apám az első háborús évben hozatott kétszáz birkát Kassa környékéről, remek üzlet, jó ára volt a báránynak, a sajtnak, a gyapjúnak egyaránt. Az ötvenes évek végén én is összevásároltam egy nyájat az állami gazdaságnak, aztán megkerestem a Csemege vállalatot, ami az átlagnál kicsit jobb minőségű élelmiszereket forgalmazott, és letárgyaltam, hogy átveszik az összes juhsajtunkat, dőlt belőle a pénz.
Azt a gyerekkori szabályt tudta tartani, hogy semmi urizálás?
Főagronómusként módom lett volna hintón járni, de én reggeltől estig lóháton közlekedtem, s felettébb élveztem. Büszke voltam rá, hogy néhány ló csak engem tűr meg a hátán, mindenki mást ledörzsöl magáról.
Ledörzsöl?
Persze. Addig ment az oldalával a falnak, míg a tag le nem dörzsölődött. Én minden reggel vittem egy szem kockacukrot, amit akkor vehetett el a tenyeremből az állat, ha a jobb első lábát felemelte. Ezzel meg is tanulta, hogy érdemes jóban lenni velem.
1964-ben az Állami Biztosító szakértője lett. Miért hagyta ott a főagronómusságot?
Autót, kiemelt fizetést és tisztes prémiumot kínáltak. Soha, sehol nem volt olyan jó dolgom, mint ott, az ország összes mezőgazdasági kárbecslőjének munkáját ellenőriztem, tanácsot adtam, tankönyvet írtam. Mégse szerettem, elvágytam.
S negyvennyolc évesen, 1967-ben újságírónak állt. Honnan az ötlet?
Írni tudtam, akkorra számos szakkönyv volt mögöttem. Épp nyugdíjba vonult a Kertészet és Szőlészet főszerkesztője, kértek, vigyem tovább a lapot, s vittem is nagy boldogan a saját nyugdíjazásomig, tizennégy éven át.
Amikor is azonnal a köztévé akkor induló közéleti műsorába, az Ablakba szerződött, s lett egy csapásra az ország szeretett főkertésze, Bálint gazdája. Mi a sármja? A nagy haj? A jó duma?
Nincs nekem olyan jó dumám. Hajam, mondjuk, még ma is akad. A legfontosabb, hogy értettem a szakmához, plusz volt egy szép nagy kertem Balatonfüreden, ahonnan hoztam demonstrálni a növényeket.
A csúcson, a nyolcvanas évek végén, péntekenként hárommillióan nézték az Ablakot. Ön pedig huszonnyolc éven át, egészen a műsor 2009-es megszűnéséig járt be a tévébe, egy időben a Gazdakör című műsort is főszerkesztette.
Akkoriban csuda jó hely volt a köztévé, különösen az Ablak stábja, remek társaság, imádtam.
Közben szövődött egy másfél évtizeden át tartó politikai kalandja. 1994 és 1998 között SZDSZ-es országgyűlési képviselő volt, s csak 2009-ben lépett ki a pártból. Mit keresett a politikában?
Az első szabadon választott kormány utolsó időszakában, 1993-tól szinte az összes párt megkeresett, hogy a második ciklusra legyek képviselőjelöltje. Abba a tévedésbe estek, hogy nemcsak politikusoknak, hanem szakembereknek, művészeknek is ott a helyük a törvényhozásban. Így jutottak mandátumhoz a színész Darvas Ivántól a szobrász Varga Imréig jó páran.
Megegyeztünk, indítottak, győztem, Érd és Százhalombatta egyéni képviselője lettem.
Élvezte a munkát?
A választókerületemben becsültek, tiszteletben tartottak, de hamar rájöttem, hogy a politikai élet nem az én világom. Eleve nem vagyok jó vitatkozó, kínlódtam.
Kuncze Gábor akkori pártelnök, jó barátságot ápoltam vele, ápolok ma is, a ciklus közepén egyenként leült mind a hatvankilenc SZDSZ-es képviselővel. Nekem azt mondta, „Gyuri bácsi, meg vagyunk elégedve a munkáddal, csináld tovább.” Azt feleltem, hogy Gábor, ne vedd rossz néven, tisztességgel végigcsinálom a ciklust, de aztán befejezem. Megértette. Életem dilemmái során ritkán sikerült jól választanom, de ez a döntés a kivételeket erősítette.
Az ország Bálint gazdájából a fél ország Bálint gazdájává lenni viszonylag egyszerű lehetett, de onnan vissza, alighanem köpörcös.
Ó, rettenetesen nehezen fogadott vissza a szakma. Ma már ismét országszerte szívesen látnak, előadásokat tartok, cikkeket írok, rádióban, televízióban szerepelek, de az emberek még pár éve is a szememre hányták azt a pár politikusi évet.
Mit válaszolt a feddésre?
Azt, hogy azt hittem, képviselőként hatékonyabban, szélesebb körben tudom terjeszteni a mezőgazdaságban szerzett sok évtizedes tapasztalatomat. Súlyos tévedés volt.
A parlament mezőgazdasági bizottsága tagjaként mit ért el?
Nagy nullát! Orosz László, a bizottságnak szocialista elnöke, jó szándékú halászati szakember, az első hónapok után alelnöknek javasolt, de az SZDSZ egyik vezetője, Pető Iván annyival zárta le az ügyet, hogy „Gyuri bácsi, nem kell nekünk ez a terület”. Rohantam Hack Péterhez, meghallgatott, hogy „igazad van, Gyuri bácsi”. Mondtam, akkor segítsetek, gyerekek. „Hát, erre most nincs idő, más dolgok fontosabbak számunkra.”
Nem látták, nem fogták föl, mintha nem is magyarul beszéltem volna nekik. Elkeserítő. Sajnos kevesen voltunk, a komplett szabad demokrata frakcióban mindössze ketten jöttünk a mezőgazdaságból, Juhász Pali meg én. Ma már látom, hogy nem volt semmi esélyünk.
Honnan hová jutott a magyar mezőgazdaság?
Kezdjük onnan, hogy az ötvenes években Nagy Imre révén egymillió ember kapott földet, egy-két holdakat, melyekre komolyabb kombájn be se tud fordulni. Aztán rengeteg könnyel, vérrel, verejtékkel, szörnyű igazságtalanságokkal létrejöttek a téeszek, melyek viszont igazán tiszteletreméltó munkát végeztek. 1989-re Európa legkorszerűbb mezőgazdaságai közé verekedte be magát a magyar. Ezerháromszáz termelőszövetkezet működött, ebből ezer jövedelmezően termelt, a tagság polgárosodott, építkezett, taníttatta a gyerekeit. Aztán a rendszerváltás bűnös módon elsöpörte a téeszeket, falun alig maradt munkahely. Ráadásul az iparosodás miatt a fiatalok, különösen a rátermettebbek már korábban elvándoroltak a városokba. Ma öregek ülnek a sparherd mellett, a konyhakertet gaz veri föl, az udvarban nincs baromfi, a sertésól lebontva. A minap Füzesgyarmaton tartottam előadást, a polgármester mesélte, a nyugdíjon túl az a fő jövedelmi forrás, hogy a zömmel külföldön dolgozó családtagok hónapról hónapra jelentős összeget utalnak haza a szüleiknek és a nagyszüleiknek. Haldoklik a vidék.
A nagybirtok virul.
És nagyon keveseknek ad munkát. Érthetetlen, miért nem követjük a világtrendet, melyet én ma már csak a német, az angol és a francia szakirodalmon keresztül figyelek, és az onnan nyert információkat beépítve igyekszem tartani az előadásaimat, írni a cikkeimet. Ma a szántóink hetvenöt százalékán négy növényt termelünk: búzát, kukoricát, napraforgót és repcét, a hétmillió hektárból egymillión búza áll. Miközben a világpiac telítődött búzával, s nyilvánvaló, hogy pár éven belül zuhanni fog az ára. Magas élőmunka-igényű intenzív kultúrákra, kertészetekre lenne szükség, aminek persze nehézsége, hogy alig találni használható munkaerőt.
A mezőgazdasági vízelvezető árkok tisztítására sincs ember. Tragikus, hogy a szántóterületeink alig öt százalékát öntözzük, pedig huszonötöt kellene, volna is rá mód, de nem épülnek víztározók. Pedig meg kell csinálni, mert, ahogy változik a klíma, egyre nagyobb szükség lesz a vízre. A diákkoromban még csak a Gellért-hegyen álltak fügebokrok, ma meg már bármelyik kiskertben, az enyémben is beérik a gyümölcse.
De legalább az állattenyésztés fejlődik, sorra épülnek a modern sertés-, marha- és baromfitelepek.
Kevés. Az állattenyésztésünk árnyéka az egykorinak. Nyolcvankilencben tízmillió disznó hízott Magyarországom, ma mindössze hárommillió. Importáljuk a sertéshúst! Ugyanis a jelenlegi feltételek mellett a kistermelőnek nem éri meg sertést tartani. És nem igaz, hogy ezt nem tudja a politika, s nem igaz, hogy nem tehetné kedvezőbbé a körülményeket. De valamiért mégsem. Tán a húsgyárak az ellenérdekeltek, fogalmam sincs. Ami pedig az állami földek tartós bérletét illeti, hát, az egyenesen botrány. A korábbi gazdák zömét tönkretették. Hogyan fordulhat elő, hogy egy gyesen lévő, a gazdálkodáshoz mit sem értő, foglalkozására nézve műkörmös kismama elviheti egy juhász kétszázötven hektár legelőjét?
Hogyan?
Hát úgy, hogy az a műkörmös nagyemberek feleségeinek műkörmeit építi.
mert miután nyert, felkereste a juhászt, hogy legeltessen csak tovább, maga a műkörmös megelégszik a hektáronkénti évi hatvan-hetvenezer forintos támogatással. Arra leszek kíváncsi, ha majd megszűnik ez az uniós pénz, a munkából hogyan fognak megélni az új bérlők. Sokak bűne, ami a magyar földdel és földön zajlik és zajlott, de ez a jelenlegi Orbán-rendszer különösen sokat árt, nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem a demokráciának is.
Merre tart az Orbán-rendszer?
Félek, hogy egy sajátos diktatúra felé, ami, remélem, szelídebb, mint Horthy alatt, pláne Rákosihoz képest, de még a mintául szolgáló Putyinhoz és Erdoganhoz képest is. Orbán nagyon okos ember, kár, hogy az érzelmei egyre inkább felülírják az értelmét.
Mussoliniről azt mesélik, hogy míg nem került hatalomra, bölcs férfiúként tündökölt, ám a csúcson elveszítette a józan ítélőképességét. A hatalom meg a pénz bizony deformálja az embert, mindenkit annyira, amennyire csak deformálható. Orbán rendszere olyan, hogy aki beáll a sorba, tarthatja a markát, ám aki lépést téveszt, seggbe rúgják. A legnagyobb baj, hogy nincs ellenzék. És az ellenzéki formációk szétesésével kvázi egypártrendszer alakult ki. A Jobbik meg az LMP darabokban, az MSZP sehol, az SZDSZ már nem is létezik. Sehol senkit nem látni, aki alkalmas volna Orbánt leváltani. Nagyon, nagyon szomorú vagyok. Gyurcsányt valaha széles látókörűnek, a jövő emberének ítéltem, de az én szememben már rég nem az. Karácsony Gergelyt még a közelmúltban is komoly pozíciókra is alkalmasnak tartottam, derék, jó ember, okos, művelt, de kiderült, nincs benne elég energia, kezdeményezőkészség. Viták idején a háttérbe húzódik, békevilágban lenne jó miniszterelnök, de ma nincs béke se itthon, se a világban. És valahogy a világban sincs se egy De Gaulle, se egy Adenauer, se Deák, se Széchenyi, se Kossuth, se Eötvös.
A migrációról harsogunk, ami fontos dolog, megoldásért kiált, de tán az is téma lehetne, hogy az elmúlt néhány évben többen mentek el ebből az országból, mint ötvenhatban. Köztük rengetegen a legkvalifikáltabbak közül. A minap beszéltem egy szívsebész barátommal, ő Londonba költözött, aztán Abu Dhabiba, most ott műti a sejkeket őrült fizetésért, ahelyett, hogy itthon mentene életeket. A minap feleségül vett egy japán nőt, és esze ágában sincs hazajönni.
Némi optimizmushoz tán elég a Bálint Gazda Olvasókör.
Optimizmusra nem, de a boldogsághoz biztosan. Az utcánk végén áll a kerületi könyvtár. Amikor ideköltöztem, teherautónyi könyvet adtam nekik ajándékba, azóta is, amikor nagyon összegyűlik, viszek pár szatyorral. Cserébe meghívnak előadásokat tartani. Van egy szép nagy udvaruk, jó időben néhány törzsolvasó ott lapozza át az újságokat. A könyvtár csinált egy helyes kis kertet pavilonnal, padokkal, és elnevezték Bálint gazda kertjének, ahol az olvasókör működik. A megnyitón ültettünk egy diófacsemetét.
Nagy becsben tartom azt a gyümölcsöt, a táskámban hordom, mint egy talizmánt.
Többet ér, mint egy állami kitüntetés?
Többet. Sokkal többet. Hát persze. Csak az ilyen ér valamit.
