Belföld

Sikerélmény, ha valaki nem drogos vagy prostituált lesz

Tasnádi Kata
Tasnádi Kata

2018. 09. 09. 10:10

Több ezer gyerek nevelkedik Magyarországon gyermekotthonokban, mert a szüleik meghaltak,  ki kellett emelni őket a családjukból vagy egyszerűen lemondtak róluk. Túlnyomó részük évekig állami gondozásban marad, sokan pedig teljesen ott nőnek fel. Felnőtté válásuk miatt évente több százan kerülnek ki ezekből az intézményekből, azt viszont nem kíséri figyelemmel az állam, hogy mi lesz velük később, amikor kénytelenek megállni a helyüket „odakinn”. A Csepp a Tengerben Alapítvány több mint húsz éve dolgozik a pilisi nevelőotthonban élő állami gondozott gyerekekkel, és minden erőfeszítésük ellenére azt tapasztalják, hogy a fiatalok nagy része hasonlóan rossz körülmények közé kerül vissza, mint ahonnan érkezett.

A KSH adatai szerint 2017-ben 1 millió 715 ezer kiskorúból közel 21 ezren részesültek gyermekvédelmi szakellátásban, azaz éltek nevelőszülőknél vagy gyermekotthonokban. Közülük 7482 gyerek lakott az utóbbi intézményekben, nagy részük egy évnél hosszabb ideig.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Tévképzet, hogy az államilag gondozott gyerekek árvák, hiszen a többségük családja él, de nevelésbe adják őket, vagy elhanyagolás, bántalmazás, illetve más körülmények miatt ki kell emelni őket a családjukból. Eleve traumatizált környezetből érkeznek tehát, a megszokott közegből való kiszakadás pedig újabb traumát jelent. A harmadik nagy csapás pedig akkor éri őket, amikor kikerülnek az intézményből – magyarázza Csiki Marietta Petra, az alapítvány önkéntese.

A gyerekek szükségleteiről és taníttatásáról természetesen a Pest megyei településen található intézmény (hivatalos nevén Pilisi Gyermekotthon, Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola és Készségfejlesztő Iskola) gondoskodik, ők elsősorban azt a pluszt igyekeznek megadni nekik, ami a legtöbb családban élő társuknak természetes, de a gyermekotthonban általában már nincs rá kapacitás. Táborozni viszik őket, rendszeresen sport- és egyéb szabadidős foglalkozásokat szerveznek nekik, máskor egyszerűen csak meghallgatják a problémáikat, illetve igyekeznek felkészíteni őket önálló, felnőtt életükre.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Húsz éve Pilisen

A gyerekek általában úgy hívják őket, hogy a „pankások”, pedig sokan már nem is ismerik az alapítót, Nagy Anna Máriát, Pankát, akiről az önkéntesek a nevüket kapták. Panka az elnevezésnek nem örül, mert nem szereti, ha vele azonosítják a szervezetet, amelynek munkáját ma már csak a háttérből segíti. A pankások ugyanis 1997 óra járnak a gyerekotthonba, és azóta már a harmadik-negyedik önkéntesgeneráció nevelődött ki.

Nagy Anna Mária több társával, köztük az alapítvány jelenlegi alelnöki posztját betöltő Bánszki Sándorral, nagyon fiatalon kezdte el látogatni a pilis gyermekotthont. Korábban, még középiskolásokként egy másik intézményben foglalkoztak gyerekekkel, és mikor azt felszámolták, nem akarták abbahagyni a munkát. A pilisi gyerekeket választották, és ebben az intézmény azóta is aktív igazgatója, Kröpfl Mihályné is támogatta őket. Nyaranta táborokat szerveztek, és havonta ellátogattak a gyermekotthonba.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Bánszki Sándor, a Csepp a Tengerben Alapítvány egyik alapítója; Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Mindig nagy szegénységben, de hatalmas boldogságban csináltuk a táborokat

– meséli Panka.

Mindehhez az inspirációt a MEVISZ Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség egy másik tagjának, Andorka Eszternek a példája jelentette. A lelkésznő a híres szociológus, Andorka Rudolf lányaként szinte még gyerekként kezdett el hátrányos helyzetű társaival foglalkozni. Határokat nem ismerő önzetlenségének tragédia lett a vége: egy drogfüggő fiatal, akin segíteni próbált, 2003-ban megölte. Pankáék akkor már Pilisre jártak, és máshogy, nagyobb távolságtartással álltak a segítő munkához. Az évek alatt kikristályosodott egy szabályrendszer is az önkéntesek számára, de valójában még mindig amatőr módon működik a Csepp a Tengerben Alapítvány. Igazából az alapítványi formát is csak adiminsztratív okokból vették fel 2000-ben, hiszen így kaphatnak  egyszázalékos adófelajánlásokat, és a pályázatokhoz is az kellett, hogy hivatalosabb kereteket adjanak a munkájuknak.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Lövei Szabolcs, a csobánkai táborvezető önkéntes (ülve) alapítványos logóval ellátott ajándékokat oszt a gyerekeknek; Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Azonban továbbra is mindenki teljesen ingyen, a gyerekek iránti lelkesedésből dolgozik. Nagyobb adományok csak ritkán esnek be hozzájuk, illetve közösségi finanszírozásból tudják sportolni vinni a gyerekeket, de a legtöbb általuk szervezett program nem is pénzt, inkább lelkesedést igényel. Nagy dolog, hogy az utóbbi években már sikerült EU-s támogatást nyerni a táborokhoz, és ebben az alapítók szerint sokat számít, hogy már több mint két évtizedre nyúlik vissza a kapcsolatuk a gyermekotthonnal.

Az önkéntes-utánpótlást sem igazán szokták toborozni, de valahogy mindig akad jelentkező, és aki belekóstol a közös táborozás élményébe, általában velük is marad – mondja Sándor, aki alelnökként leginkább a szervezésért felel. Sándor szerint az alapítvány amatőr jellege miatt persze nehéz folyamatosan fenntartani a működést, de eddig valahogy mindig megoldották, hiszen mindenki abban segít, amiben tud.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A gyerekeket most a legújabb önkéntesgeneráció látogatja rendszeresen, és ahogy a pankások bizonyos időszakonként cserélődnek, úgy változik időről időre az alapítvány munkájának fókusza is. Petráék szívügye az lett, hogy felkészítsék a fiatalokat arra az időre, amikor az intézményen kívül kell megállni a helyüket. Ezért indították el 2016-ban az Életrevalók programot, amelynek kéthetente megtartott foglalkozásain tízen- és huszonéves fiatalok vesznek részt. A foglalkozások elindítását azért tartották fontosnak, mert azt tapasztalták, hogy a gyermekotthonban a kikerülés utáni időre nem készítik fel a gyerekeket, miközben senkinek sem megy zökkenőmentesen a váltás, sőt. Ezt az alapítók is meg tudják erősíteni, akik számtalan gyereket láttak már felnőni a rendszerben. Sándor szerint egyenesen elkerülhetetlen, hogy legalább egyszer mindenki elbukjon odakinn, ezért nagy szerencse, ha ilyenkor van még kire, mire támaszkodni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Gábor (világos pólóban, középen) önkéntesekkel és más fiatalokkal; Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A gyermekotthon után

Azok a fiatalok, akik szellemi, fizikai állapotuk alapján képesek önálló életre, 18 éves koruk után bármikor eljöhetnek a gyermekotthonokból, de ha szeretnének, és megengedik nekik, akkor maradhatnak 21 éves korukig. A következő állomás az utógondozás lehet, amelyet 24 éves korukig vehetnek igénybe, ha folytatják a tanulást. Ha valaki felsőoktatásba jár, akkor pedig 30 éves koráig biztosítja neki az állam az utógondozással járó lakhatást. Ilyenkor egy úgynevezett utógondozójuk is van a fiataloknak, de lényegében már önmagukról kell gondoskodniuk, ami hatalmas váltás a gyermekotthoni lét után.

Egy átlagos 18 évesnek sem lenne könnyű a saját lábára állni – sokan jó darabig nem is teszik meg –, egy nevelésből kikerülő fiatal pedig még több nehézséggel néz szembe.

Egyik pillanatról a másikra lesznek nagyon egyedül

– mondja Petra.

Természetes, hogy odakint mindenki megzuhan, még azok is, akiket egyébként a talpraesettebbek közé sorolnak a nevelők és az önkéntesek. Ez történt a 22 éves Norbival is, akit az egyik legtehetségesebb gyereknek tartottak, ráadásul még általános iskolás korában elhatározta, hogy lesz belőle valaki. „Nem annyi a célom, hogy ne az utcán éljek” – jelenti ki Norbi, akit saját testvérei rossz példája, illetve gyerekotthonos társainak sorsa inspirált arra, hogy ne kallódjon el.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Norbi; Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

„A lányok gyereket szültek, a fiúk hajléktalanok lettek” – mondja arról, hogy a gyermekotthonba visszajutott hírekből akkoriban úgy tűnt, mintha csak ez a két sors várhatna az „intiből” kikerülőkre. Norbiék hatan vannak testvérek, és ő még kisgyerek volt, mikor nevelésbe kerültek. Először csecsemőotthonba, majd óvodáskorában Pilisre, ahol nagyobb testvérei is nevelkedtek. Közülük azóta ketten börtönben vannak, ketten pedig munkanélküliek, és Norbi nem is nagyon tartja velük a kapcsolatot. Egyrészt haragszik rájuk, de szégyelli is, hogy ilyen a családja.

Szüleiről nem sok emléke van, mert nem látogatták őket Pilisen. Akkor jelentkeztek újra, mikor legidősebb testvére 18 éves lett, ilyenkor jár ugyanis az otthonteremtési támogatás, illetve az összes többi olyan szociális juttatáshoz is hozzáférnek a fiatalok, amelyek addig a számlájukon halmozódtak. Norbi szerint a legtöbb gyerek tudja, hogy a hirtelen felbukkanó család ilyenkor nem rájuk kíváncsi, csak a pénzre, sokakat mégis „haza” lehet csábítani, hiszen annyira erős a vágy bennük, hogy tartozzanak valahová.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Norbi és Norbi testvére, aki Gábor haját nyírja; Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Norbi szerint is az jelenti a legnagyobb problémát, hogy a gyerekotthonból kikerülve általában nagyon egyedül találják magukat a fiatalok. Ő 19 évesen jött el Pilisről, és hiába élvezte először a szabadságot, neki sem ment simán az új élet elkezdése. Volt egy fél év, amikor nem vették fel sehova dolgozni, igaz, saját bevallása szerint ehhez az is kellett, hogy ő sem becsülte meg korábbi munkahelyeit. Mikor sikerült kijönnie a gödörből, elhatározta, hogy többet nem kerül ilyen helyzetbe. Most három helyen dolgozik, és mellette már a második OKJ-s tanfolyamát végzi.

Norbi mellett Gábor is egy a reménységek közül (még ha nem is nagyon szeretik, ha így beszélnek róluk). Gábor iskoláskorában került Pilisre, viszont tovább is maradt az intézményben. 21 évesen jött el, és szerencséje volt, mert egyből abba az albérletbe került, ahol Norbi is lakik, így nem volt egyedül. A lakásért nem kell fizetniük, ami nagy segítség a fiúknak, ezért, ameddig lehet, szeretnének is utógondozásban maradni. Gábor mindenképpen egyetemre akar menni, egyszer már fel is vették, de akkor inkább szakmát tanult. Most viszont új egyetemi szakon próbálkozik: szociálpedagógus szeretne lenni, mert gyermekotthonos múltja miatt szívesen foglalkozna hátrányos helyzetű fiatalokkal.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Gábor; Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A régi és az új pankások egybehangzó véleménye szerint Norbi és Gábor esete jelenti a ritka kivételt. Petra viszont első beszélgetésünkkor bevallotta, hogy nem erre számított, amikor elkezdte az önkéntes munkát a gyermekotthonban. Abban reménykedett, hogy a gyerekekben felfedezett tehetséget közös erővel ki tudják aknázni, és akár nagyon sikeres ember is válhat belőlük. Most már úgy látja, hogy az is sikersztori, ha valakinek munkája lesz a gyerekotthonból való kikerülés után, esetleg továbbtanul.

Panka és Sándor több mint húsz év tapasztalattal a hátuk mögött sokkal sötétebben látják a dolgokat. „Szerintem az a siker, ha valaki a születendő gyerekeit nem adja állami gondozásba, és nem lesz alkoholista vagy drogos” – mondja Panka, amihez Sándor még hozzáteszi, hogy esetleg hajléktalan vagy prostituált. Szerintük, ha ezeket sikerül elkerülni, az már nagy eredmény, azt pedig el kell fogadni, hogy a nagy szegénység valószínűleg megmarad. A gyerekek nyomorból jönnek és általában abba is térnek vissza, de Panka hangsúlyozza, hogy szegénység és szegénység között is óriási a különbség. „Ha elkezdesz ilyen gyerekekkel foglalkozni, akkor ezt meg kell szoknod” – teszi még hozzá Sándor, aki azt is kiemeli, hogy a lányok esetében nagyon sok múlik azon, hogy milyen párkapcsolatba kerülnek bele, miután eljönnek az intézményből.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Az EMMI nem követ

Habár az Emberi Erőforrások Minisztériuma többszöri megkeresésre sem nyilatkozott a témában, több, a rendszerre rálátó forrás is azt nyilatkozta, hogy nem igazán tudják követni a gyermekotthonból kikerülő fiatalokat. Mivel már felnőttekről van szó, a gyermekvédelemnek ez nem hatásköre, a gyermekotthonoknak pedig kapacitásuk sem lenne arra, hogy figyelemmel kísérjék a náluk nevelkedett fiatalok sorsát. Kutatásokról sem tudtak beszámolni a témában, a szakszolgálatnál pedig legfeljebb akkor találkoznak volt állami gondozottakkal, amikor az ő gyerekeiket is nevelésbe veszik. Ilyen esetből pedig elég sok van, de pontos adatot erről sem lehet tudni, mert statisztika nem készül róla.

Egy 2012-ben, a Gyermekvédelemben nevelkedettek integrációs esélyei címmel megjelent tanulmánykötetben Rácz Andrea, az ELTE Szociális Munka Tanszékének vezetője úgy fogalmaz, hogy nagyon keveset lehet tudni a rendszerből kikerülőkről.

A kutatások korlátozott volta is megerősíti azt, hogy a gyermekvédelem nem kíván szembenézni a kimenetekkel, és ez konzerválja azt a helyzetet is, hogy a szakembereknek nem kell felelniük a munkájukért.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Norbi szerint mindenkinek világos lehetne, hogy valami nem stimmel, ha a legtöbben nem tudnak kitörni abból, amibe születtek. Szerinte ez egyrészt személyiségfüggő is, kell a cél és az elhatározás az előrejutáshoz, de folyamatos támogatás nélkül nem megy. Arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb ahhoz, hogy valaki ne bukjon el odakinn, elég gyorsan rávágja, hogy kell egy biztos pont. Valaki, akire akkor is támaszkodhat, amikor nagy bajba kerül, és aki képes is arra, hogy segítsen – azaz ő maga ismeri a kinti világot. Norbinál a család ebben az esetben fel sem merült, a barátai pedig mind hasonló cipőben járnak, mint ő. Mégis volt egy biztos támasza, egy pankás önkéntes, aki korábban azt is vállalta, hogy a keresztanyja lesz.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Az önkéntesek ugyanis, ha lehet, az intézményből való kikerülésük után is figyelemmel kísérik a fiatalok sorsát. Ha úgy látják, hogy valami nem jól alakul, próbálnak hatni rájuk, leginkább a tanulás irányába terelgetik őket. Azonban az ő eszközeik is korlátozottak, és vannak olyan határok, amelyeket a saját érdekeik védelmében sem léphetnek át. Ilyen például, hogy pénzt nem adnak a fiataloknak és az otthonukba sem fogadhatják be őket.

„Nehéz tartani a határt, hogy meddig terjed az én felelősségem, meddig hordozom én valaki életét” – mondja Petra. A rutinosabb önkéntesek viszont jól tudják, hogy sajnos nem lehet mindenkin segíteni, főleg azokon nem, akik nem kérik a segítséget. „El is kell tudni őket engedni” – mondja Panka. Persze hozzáteszi, hogy ettől még hatalmas szomorúság, ha kiderül valakiről, hogy rossz irányban alakult az élete.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Lakásbérléstől a választási rendszer működéséig

Az Életravalók programban sem vesz mindenki részt, pedig Norbi és Gábor szerint is hasznosak a foglalkozások. Hiába indult a program az után, hogy ő eljött Pilisről, Norbi egyből csatlakozott, és most is rendszeresen visszajár. Szerinte, ha nincsenek az önkéntesek, 18 éves korukig senki nem beszél a gyerekeknek arról, hogy hogyan kell megélniük odakinn.

A foglalkozásokon egyrészt olyan praktikus dolgokról beszélgetnek, mint a lakásbérlés vagy az önéletrajzírás, de aktuális ügyekről is szó van. A választások előtt például fiktív pártok példája alapján magyarázták el az önkéntesek a választási rendszer működését. De legalább ilyen fontos, hogy a pankásokkal bizalmi kapcsolatot alakíthatnak ki a fiatalok.

Ezért bármiről meg merik kérdezni őket, legyen szó akár szexről, drogokról vagy más hasonlóan kényes dolgokról. Gábor szerint a nyári táborokban sem a programok a legjobbak, hanem az, hogy szabadon lehet az önkéntesekkel beszélgetni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Norbi azt értékeli legjobban, hogy az önkéntesek a nevelőkkel ellentétben egyenrangú félként kezelik őket. Persze azt is tudja, hogy nagyon más kéthetente néhány órát együtt játszani és beszélgetni az arra fogékony gyerekekkel, mint a nap 24 órájában felügyelni mindenkire. Ebből azért adódott is már feszültség az önkéntesek és a nevelők között, de az alapítók szerint inkább az jellemző, hogy kölcsönösen elismerik egymás munkáját. Hiszen a pankások jelenléte amellett, hogy néha pluszmunkát és szervezést jelent az intézménynek, hasznos is számukra, illetve a gyermekotthon megbecsültségét is növeli.

Norbi az önkéntesekkel kapcsolatban azt is kiemelte, hogy látszik, hogy élvezik a velük töltött időt, Panka pedig gyakorlatilag ugyanezt fogalmazta meg a másik oldalról. „Azt nagyon értékelik szerintem, hogy valaki a saját idejét adja nekik. Ez az amatőrség, amiről beszéltünk, persze sok hibát rejt, de nagyon becsülik, hogy szeretetből csináljuk ezt” – mondja.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

(Az alapítvány által európai uniós támogatással szervezett Eurovity – Védd a jövőd, védd az álmod! elnevezésű tábor célja az volt, hogy a gyerekotthonos gyerekek figyelmét felhívja arra, hogy ők is aktív és formáló részesei lehetnek a társadalomnak. Az eseményen 14-22 éves kor közötti fiatalok vettek részt, a pilisi mellett más, határon túli gyerekotthonokból is, a Csobánkai Közép-európai Cserkészparkban. Fotóink itt készültek.)

Vissza a címlapra

Kommentek

Budapest, 2009. június 19.
Kósz Zoltán és Varga II Zsolt harca a labdáért a vízilabda gálán 2009. június 19-én. A Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában rendezik a vízilabda ünnepét, a Vodafone Aranygálát. A mérkőzésen egy medencében játszik a 21 olimpiai aranyérmet, illetve az elmúlt 12 évben Európa-bajnoki vagy világbajnoki aranyérmet nyert vízilabdázó. A gála bevételét jótékony célra, a magyar vízilabda-utánpótlás javára fordítják.
MTI Fotó: Beliczay László
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.