Mindannyiunknak volt egy olyan osztálytársa, aki soha nem jött el a kirándulásokra, az okáról pedig mélyen hallgatott, ezért pedig általában mentek a szekálások. Egy 2-3 napos osztálykirándulás akár 20-30 ezer forintba is kerülhet, amit egy szűkösen élő család nehezen vagy egyáltalán nem tud kifizetni. A 2000-es évek elején még az iskolák pályázhattak az önkormányzatnál rendkívüli segélyre, hogy támogassák egy bizonyos összeggel a kirándulást. Ugyan ennek ellenére is bele kellett nyúlniuk a zsebükbe a szülőknek, de mégis több gyereknek lett esélye részt venni a közös programokon.
Most nem lehet csak úgy az önkormányzathoz fordulni, csak krízishelyzet esetén igényelhető anyagi segítség, és mindenféle papírokkal kell igazolni, hogy a család valóban nehéz anyagi körülmények között él. A pedagógusoknak nincs idejük pályázati lehetőségeket felkutatni, nincsenek szociális munkások, akik észrevehetnék, hogy melyik gyerek szorul segítségre, a szülők pedig szégyellik, ezért sokszor nem mernek az iskola alapítványához sem fordulni, már ha van ilyen az intézményben.
Iskolája válogatja, hogy van-e alapítványuk, ahova lehet pályázni, de nem gondolom, hogy lenne erre sztenderd gyakorlat. A gyerekek havi étkeztetésére sem elég a családi pótlék, ezen felül az osztálykirándulás sok esetben egy elérhetetlen plusz
– magyarázza László Johanna, a Szegénységellenes Hálózat egyik munkatársa, akik épp most indítottak egy petíciót a családi pótlék emelésére, amit a visszajelzések szerint a szülők épp a gyermeknevelés többletköltségeire költenének, ilyen tétel lehet akár az osztálykirándulás is.
László Johanna szerint nagyon könnyen kirekesztheti az osztály azt a gyereket, aki nem vesz részt olyan közösségi programokon, mint az osztálykirándulás, ráadásul ezek a kirándulások sokszor tanító jellegűek, amelyek során múzeumokat látogatnak vagy épp a természetben találkoznak olyannal, amivel az iskolapadban ülve nem.
Csécsei Ilona öt lányt nevel Budapesten, ötgyerekes egyedülálló anyaként pedig többször is előfordult, hogy valamelyik gyerekét anyagi okokból nem tudta elengedni a kirándulásra. Csilla nevű lánya kétszer sem mehetett kirándulni, mert a család nagyon nehéz anyagi helyzetbe került. Amikor Ilona elvált a férjétől 2010-ben, el kellett hagyniuk a sülysápi házukat, ahol, mint utólag kiderült, rengeteg díjhátralék maradt, 600 ezer forintnyi számla várt befizetésre. Emellett az albérletet is fizetniük kellett Budapesten. Ebben a helyzetben az osztálykirándulás egy nem megugorható problémaként jelentkezett.
Albérlet mellett nehéz volt azt mondani, hogy csak így odaadok, puff, 11 ezer forintot. Szóltam az osztályfőnöknek, hogy nem tudom befizetni, aki erősködni kezdett, hogy majd ő megelőlegezi, mert tudja, hogy a gyerek nagyon szeretne menni. De ha egyszer a szülőnek nincs rá, akkor ennek háttérbe kell szorulnia, hiába kardoskodik a pedagógus
– meséli Ilona.
Az osztályfőnök nem akarta megérteni, hogy Ilona nem szeretne senkinek sem tartozni, mert fogalma sincs, hogy mikor tudná visszafizetni. Ezen végül össze is vesztek, a lánya, Csilla pedig lemondott a kirándulásról. Csilla édesanyja helyett magát hibáztatta, amiért a nyáron nem tudott annyit diákmunkával összegyűjteni, hogy el tudjon menni kirándulni.
Olyan is előfordult, hogy az osztályfőnök túl későn szólt, hogy az osztály Miskolcra fog utazni, Ilonának pedig nem volt ideje összespórolni a pénzt.
„Az ember nem szívesen mondja meg, hogy bocs, nincs pénzem, ezért azt mondtam, hogy orvosi időpontunk van, és nem lehet lemondani” – mondja.
Ilona egy másik lányának, Emesének is ki kellett hagynia egy osztálykirándulást. Egy nap Emese azzal jött haza az iskolából, hogy be kell vinnie másnap kétezer forintot kirándulásra. Az édesanyja oda is adta neki, de később derült ki, hogy a teljes összeg valójában 8500 forint, amit Ilona már nem tudott kifizetni, így végül visszakérte a 2000 forintot is.
Egy szegényekkel foglalkozó civil aktivista szerint, még ha lehet is az önkormányzathoz fordulni krízishelyzetben, például válás vagy elhalálozás esetén, rettentő akadályokat gördítenek a pályázó útjába, amiért minden jövedelemről igazolást kell beadni. Ez a procedúra nem csak hosszú és nehézkes, de a legtöbb család egyáltalán nem is hall ezekről, mert kisebb gondja is nagyobb annál, hogy pályázatok után kutasson.
Az, aki azzal van elfoglalva, hogy miből lesz ételre pénze, annál az utolsó dolog, hogy a gyerek elmegy-e osztálykirándulni
– magyarázza az aktivista.
Az aktivista úgy látja, hogy a legszegényebb gyerekek nemhogy osztálykirándulni nem jutnak el, de még Budapestről a szentendrei skanzenbe sem tudnak elmenni, mert a 2000 forintos busz- és ebédköltséget sem tudják a szülők kifizetni. Ám a legnagyobb probléma, hogy ez egyáltalán nem csak a mélyszegénységben élőket érinti.
„Nemcsak a szegénységben élők nem tudják kifizetni az osztálykirándulást, hanem az úgy nevezett dolgozói szegények sem. Hiába van munkájuk, abból a pénzből meg tudják venni a gyereknek a cipőt meg az évszaknak megfelelő ruházatot, de az osztálykirándulásra már nem fog futni” – mondja az aktivista.
Ilyen dolgozói szegénységben érintett Andrea is, aki ugyan eddig mindig el tudta engedni a lányát osztálykirándulni, de nem volt könnyű. Andrea egyedül neveli a most nyolcadik osztályos lányát, ő pedig kisgyermeknevelőként dolgozik egy vidéki nagyvárosban. A nőnek 155 ezer forintból kell gazdálkodnia, amiből havonta 50 ezer forintot el is visz a házasságából hátramaradt hitel, ezért egy olyan pluszkiadás, mint egy osztálykirándulás nagy tervezést igényel.
Legtöbbször azzal sikerült megoldania, hogy már jó előre spórolni kezdett. Például egy kétnapos orfűi osztálykirándulásra, ami 20 ezer forintba került már 4 hónappal korábban spórolt, minden hónapban félretett 5 ezer forintot.
Olyan is előfordult, hogy az osztályfőnök javaslatára az iskola alapítványánál pályázott, ami 5 ezer forinttal tudta őt támogatni. Andrea szerint ezek az alapítványi pénzek, mivel egy évben egyszer igényelhetők, inkább a tankönyvvásárlásra, tanszerekre mennek el, mintsem a kirándulásra.
Én mindig azon voltam, hogy előteremtsem valahogy, mert nem akartam volna ezzel a lányomnak csalódást okozni, hogy nem mehet el kirándulni
– mondja az anyuka.
Szánakozás van, pénz nincs
Sokszor azonban a szülők sem az osztályfőnökhöz, sem az iskolai alapítványhoz nem mernek segítségért fordulni, mert szégyellik, hogy nincs rá pénzük. A gyerekek szintén szégyellik, és félnek a kirekesztéstől, ezért inkább ők is csak hallgatnak.
„A család anyagi helyzete gyakran titok. Ha valaki szegény, az könnyen lehet egy stigma is, és ki akar a szegény gyerek lenni az osztályban?” – mondja László Johanna.
Egy szegedi általános iskola pedagógusa már többször volt osztályfőnök, ráadásul az iskolába nem kifejezetten jómódú gyerekek járnak, ezért sokszor találkozott már azzal, hogy egy-egy gyerek nem mehetett kirándulni.
A tanárnő úgy látja, hogy az anyagi támogatásra szoruló szülők mindig a legcsendesebbek, sosem keresnének meg senkit az iskolában azzal, hogy anyagi gondjaik vannak. Ha mégis kitudódik egy ilyen, akkor vannak olyan szülők, akik felvetik a szülői értekezleten, hogy dobják össze a rászoruló gyereknek a pénzt.
Ez a kezdeményezés általában azért hal el, mert vagy mindenki belead, és akkor megoszlanak a költségek, vagy senki, és általában senki. A legtöbb szülő csak szánakozik, de arról már szó sem lehet, hogy más gyerekét nyaraltassa, mondván, hogy neki is alig van pénze
– mondja.
Az iskolában működik egy alapítvány, amitől lehet támogatást kérni, de a rászoruló szülők annyira szégyellik, hogy sokszor ezt a pénzt sem fogadnák el, mert akkor úgy érzik, hogy tartoznak valakinek.
A tanárnő szerint néha fel-felbukkan egy-egy pályázat, amivel osztályszinten lehet kirándulásra támogatást szerezni. Egy ilyen pályázat elkészítése óriási munka a pedagógusnak, és nem is igazán érnek el vele sok mindent, mert általában 10-20 százalékban fedezik csak a kirándulás költségét.
A tanárnő úgy látja, hogy a legjobb kezdeményezés az EMMI-től, a „Határtalanul” pályázat, ami a gyerekek teljes költségét fizeti, hogy megismerjék a határon túli magyar lakta vidékeket. Azonban ez a program csak a 7. osztályosoknak nyújt lehetőséget.
Mit tehet a pedagógus?
A civil aktivista úgy látja, hogy mivel a szegénységben élő családoknak a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az osztálykirándulásra pályázási lehetőségeket keressenek, ezért szerinte csak akkor van esély, ha a pedagógus igazán elhivatott. Mivel a pályázáshoz szükséges papírok beszerzése óriási munka, érthető, hogy a pedagógusok nem szívesen vállalják magukra. Az aktivista is látott már olyan tanárt, aki este hétkor még benn ült az iskolában és azon munkálkodott, hogy el tudja vinni az osztályát Felsőharkányba, de ez nagyon ritka.
Egy ilyen ritka esettel lehet találkozni egy budapesti középiskolában, ahol egy tanárnő igyekezett minden követ megmozgatni azért a diákjaiért, akiknek esélyük sem lenne egy kirándulásra.
Előfordult, hogy magam fizettem ki, és ez a diákkal közös titkunk maradt. Olyan is megesett, hogy az osztály összedobta, vagy befizettük az osztálypénzből. Volt olyan osztályom is, amellyel délutáni munkát vállaltunk a csokoládégyárban azért, hogy legyen pénzünk a kirándulásra
– meséli.
László Johanna szerint egy tanárnak nagyon kell ismernie a közösséget, hogy fel tudja mérni, meddig ér a takaró, mi az, amit megengedhetnek maguknak a szülők. Ez viszont a 22-es csapdája, ugyanis itt jön a képbe az a probléma, hogy a rászoruló szülők nem szívesen mondják meg, hogy nincs pénzük a kirándulásra.
A civil aktivista szerint ezért lenne szükség a szocálismunkás-hálózat visszahozására, mert ők lehetnének az az összekötő kapocs, akik képben lennének a diákok anyagi helyzetével, érdeklődhetnének pályázati lehetőségek után, amiről értesíthetnék az osztályfőnököket. Jelenleg azonban sem az önkormányzatok, sem az iskolarendszer, sem a családi pótlék nem elegendő ahhoz, hogy minden gyerek elmehessen osztálykirándulni.
Kiemelt kép: Abcúg/Hajdú D. András
